Csak a népmesékben vannak abszolút hősök! A történelemben a sikeres túlélés az egyetlen hősiesség: egy közösség, egy ország túlélése vagy egy egész kultúráé. Persze, túlélni is sokféleképpen lehet, ennek is megvannak az árnyalatai. Túlélni vagy nem túlélni? Ez nem lehet kérdés! Aki erre nemmel válaszol, az saját pusztulására szavaz, ilyet pedig élni akaró ember vagy közösség nem tesz soha.

Túlélni – ez a természet és a történelem parancsa. Éppen ezért, mindenkoron voltak és vannak erők, melyek saját túlélésük érdekében bármikor mások pusztulására szavaznak. Bűnüket, felelősségüket lehet, hogy helyesen ítéli meg a történelem, de ez a bajba jutott országokon, népeken már nem segít. Egy nap azért ezek a népek vezetőiket megkérdik: miért?!

Ami Oroszország sorsát illeti, az csak látszólag személyfüggő, és a háború révén hosszú időre megpecsételődött, a kocka el van vetve: csak idő kérdése mikor lép át a kínai császár az Amuron. Ukrajna sorsa teljességgel személyfüggő! Az ország mindent egy lapra, pontosabban egy személyre, színész elnökére tett fel, aki a kialakult tragédia rendezője, egyben szövegkönyvírója is lett. A Nyugat a súgó. Ukrajna, ha reménytelen csoda folytán, vissza is állítaná régi határait, olyan áron kerülne eredeti állapotába vissza, mely nincs arányban a „ráfordított” emberéletek számával, az elpazarolt anyagi erőforrások nagyságrendjével. Az ukránok hősies harcukkal nem a saját, de egy távoli harmadik fél túlélését segítik elő, ezért ők ennek a geopolitikai játszmának az igazi vesztesei.

És mi, magyarok? Leszámítva szomorú sorsú kárpátaljai testvéreinket, mi szerencsések vagyunk. Micsoda történelmi szerencse, hogy anyaországunk és a határon túli magyaroknak otthont adó szomszédos államok mind ugyanahhoz a NATO-hoz, a világ legerősebb katonai védelmi szervezetéhez tartozunk. Bármennyire is finnyáskodjanak egyes politikusok, képzeljük el, ha nem így lenne! Nekünk most az a dolgunk, hogy békevágyunk föltétlen hangsúlyozásával, de szövetségesi tisztességgel viselkedjünk a vérzivatarban, és a szó legfelelősebb értelmében a nemzet túlélésére rendezkedjünk be. Túl sok csapás érte már országunk, nemzetünk ahhoz, hogy múltunk kataklizmáit elfelejtve, semmit ne tanuljunk belőlük! Sajnos, mégsem ezt tapasztaljuk. A magyar külpolitikában sok a szövetségesi disszonáns hang és észszerűtlen kijelentés. A finn–svéd NATO-csatlakozás körüli haszontalan, de annál károsabb időhúzás, csak egy példa arra, hogy partnereink irányunkba megrendült bizalmának továbbrontásával foglalkozunk. Nem kétséges, végül csak beadjuk derekunk, hiszen nincsen más út – Finnország esete máris ezt bizonyítja! –, de akkor miért renitenskedünk mégis? Miért?

Nekünk áldani kellene történelmi szerencsénket, hogy amennyire ez egyáltalán ma lehetséges, fedezékben vagyunk. Ahelyett, hogy az agresszor amúgy nem teljesen logikátlan szempontjait értelmezgetnénk, mentegetnénk, törődjünk inkább saját és szövetségeseink sorsával:  ideje abbahagynunk a kétértelmű megnyilvánulásokat! Az egyre zavarosabb, veszélyesebb világban, partnereink irányába egyenes beszéd, kristálytiszta kommunikáció szükséges

Ami a legfontosabb: ne nosztalgiázzunk! Mert nem les nagyobb veszély a magyarra, mint a vélt vagy valós történelmi párhuzamokkal kapcsolatos ábrándozás, a sóvárgás a múltba, a ködös nosztalgiák. Egy nagy és erős szövetségesről való fantáziálás, ki egyszer majd eljön és mellénk áll, és történelmi elégtételt ad nekünk a változó világban. Emlékszünk még, mit köszönhettünk az ilyen nagy és erős szövetségesnek a múltban? Nézzünk végre szembe a sok évszázadnyi történelmi tapasztalattal: a nagy és erős szövetségesek nem törődnek lojális kis partnereik érdekeivel, mi több, erős ellenségeik követeléseit komolyabban veszik végül mint a hozzájuk csatlakozó erőtlen kis partnerekét. Magyarságunk túlélése szempontjából fontos lenne végre jól megtanulni ezt az aranyszabályt.

Aki állandóan hátra néz, az sem az előtte álló lehetőségeket nem veszi észre, de a rá leselkedő valódi veszélyeket sem látja! Ne higgye senki, hogy nem vezet komoly egzisztenciális veszélyekhez a magyarországi és az erdélyi magyarok tömeges oroszpártisága! Ne higgye senki, hogy Magyarország egyre nyilvánvalóbb nemzetközi elszigetelődése nem okoz számunkra bajt. Szomorúan látjuk, hogy Magyarország még az olyannyira fontos V4-en belül is elszigetelődött.

Mindezen jelenségek jól megmagyarázhatóak és értelmezhetőek –  úgy is fogalmazhatnék, megvan rájuk a mentségünk – mégis tévútra vezetnek bennünket. Nem jó az Anyaország elszigetelődése a közös szövetségi rendszeren belül. Nem jó az erdélyi magyarok orosz–ukrán háborúra vonatkozó anyaországi fősodrú narratíváinak kritikátlan átvétele révén való kiszolgáltatottsága! Legyen világos: az erdélyi magyarok addig vannak biztonságban amíg a román többség és az állam, ha nem is barátként, de semmiképpen nem ellenségként tekint rájuk. Rengeteg a vita és a bakalódás, a táblafestegetés és zászlólobogtatás, de – kis túlzással – ez mintha már hozzátartozna az együttélés „örömeihez”. A felek már annyira „megszokták”, hogy ez a fajta cirkusz semmiképpen nem fenyegeti közvetlenül az erdélyi magyarok egzisztenciáját. Gyökeresen más lesz a helyzet viszont, amennyiben az erdélyi magyarok és a román többség más-más félnek „drukkol” a háborúban. Nem is jó belegondolni hova vezethet ez, és akkor ki fogja majd az erdélyi magyarokat megvédeni a bajban? Talán az(ok) a szónok(ok) akik a fejét elcsavarták, nem gondolva arra (?), hogy szavaik nyomán hova juthatnak nemzettársaik, akik sorsáért állítólag annyira aggódnak? Baljós jelek érkeznek a Moldovai Köztársaságból, és ha ott baj lesz, ennek azonnali következményeként Romániában is kiéleződik a helyzet, teljesen nyilvánvaló, hogy nem fogják tolerálni a háborús ellenség szimpatizánsait.

Történelmi időket élünk, a józan észre nagyobb szükségünk van mint valaha. Tudomásul kell vennünk, hogy az erdélyi magyarok biztonságát kizárólag a kölcsönös bizalomra alapozott, stabil Románia tudja biztosítani – ezért tennünk kell! –, míg a teljes térség biztonságát, benne Romániáét és Magyarországét egyaránt, kizárólag a NATO képes garantálni. Mellőzzük elsődleges indulatainkat – kinek nincsenek? –, és gondolkodjunk el alaposan ezen a túlélésünk szempontjából életbevágóan fontos tényen. Amennyiben az erdélyi magyarság fennmaradása a tét, tudomásul kell vennünk, hogy nincs más út, nincs más alternatíva.