Ép és sérült emberként is megízlelhette az életet, aminek értelmét akadályozottságában lelte meg – osztotta meg velünk Marton Panna-Imola, aki kétoldali csípőficammal született, amit egy kisgyermekkori korrekciós műtétnek köszönhetően évekig „elfeledhetett”. Harminchatéves korában jelentkezett ismét fogyatéka, ezúttal mindent elsöprőn: egy kétéves kislány egyedülálló édesanyjaként esett ágynak, csontozata eldeformálódott, képtelen volt járni. Két műforgót kapott, és a beavatkozással egyidejűleg egy szerető családot is: a Hargita Megyei Sérültek Szervezete egy biztos kézként tartotta felszínen, hitt benne és ösztönözte. Olyannyira, hogy botjai ma cserépedényben pihennek, egymaga jár; munkába állt, az egyesület gyertyaöntő műhelyét felpezsdítette; gyermekét pedig a nehézségek ellenére, sérült társainak segítségével tisztességgel felnevelte.

A 47 éves Marton Panna-Imola gyermekként költözött szüleivel a Maros megyei Torboszlóról Csíkszeredába: az óvodát, az elemi osztályt és a középiskolát is a székelyföldi városban végezte, ahol egészségügyi állapota miatt sosem érte támadás. Gyermektréfáknak persze áldozatául esett, de azoknak alapjául származási helye szolgált, és nem születési rendellenessége. Mivel nem született csíkszeredai volt, és „marosvásárhelyi akcentussal beszélt”, Panna helyett a „dialektusnak megfelelően” Pennének nevezték el osztálytársai. Ennél komolyabb megbélyegzés azonban sosem érte, aminek hála egészen felnőtt koráig nem is tekintett magára sérültként.

Ép testben ép lélek – mondogatjuk egymásnak anélkül, hogy belegondolnánk, valóban csak akkor ép a lélek, ha a test működése kifogástalan? Ezernyi mozgáskorlátozott és különféle sérültséggel élő személy létezik körülöttünk, akik – bár az élet egyes területein akadályokkal néznek szembe – lelkükben ugyanannyira egészek, mint ép embertársaik. Vagy egészebbek. Ép lélek című sorozatunkban a Hargita Megyei Mozgássérültek Egyesületének néhány tagját mutatjuk be, olyan személyeket, akik sérültségükkel együtt fogadták el magukat és valósították meg az álmaikat. A sorozatot az egyesület Korlátlan sikertörténetek című videója inspirálta.

A harmincas éveiben, 2012-ben azonban egészségügyi állapota olyannyira megromlott, hogy műtéti beavatkozásra volt szüksége. Miután szinte magatehetetlenné vált, felvette a kapcsolatot a Hargita Megyei Sérültek Szervezetével, akiktől vécémagasítót és egy pár mankót bérelt, mit sem sejtve arról, hogy a kapott segítség mellett egy évtizeden átívelő összeköttetés is elkezdődik közöttük. Ugyanis a helyszínen több akadályozottsággal élő személlyel is találkozott, köztük egy fiúval, aki később felkereste az otthonában, majd tájékoztatta, hogy a szervezet archiváló részlegére bedolgozót keresnek néhány hónapra, és örülnének, ha elvállalná. Miután beleegyezett, csakhamar kiderült, nem az archiválás lesz a fő feladata, hanem a gyertyaöntő műhely felélénkítése.

„Kereskedelmi szférában tevékenykedtem addig. A kreatív munka sosem foglalkoztatott, azt sem tudtam, hogyan jön létre egy gyertya, mi minden szükséges hozzá. A műhelyben kezdtem bontogatni a szárnyaimat” – idézte fel a kezdeti kihívásokat, amelyekre végül mind megoldást talált. Ebben segítségére volt az egyesület vezetőjének motiváló viszonyulása is, aki előszeretettel vitte szatmári tanulói körútra, hogy az ott tevékenykedő sérült közösség munkájából építkezzen. „Azt mondta, ha életre keltem a gyertyaöntő műhelyt úgy, hogy az ne legyen veszteséges, akkor hosszú távon lesz szükség rám a szervezetnél. De, ha nem sikerül, el kell búcsúznunk egymástól”.

Ezek a szavak megállíthatatlanná tették. Kezébe vette a műhely sorsát, és nem csupán frissítést végzett rajta, hanem hatékonyabbá is tette azt. Kezdetben más gyertyakészítőkkel közösen értékesítették portékájukat az egyik legnagyobb székelyföldi üzletlánc polcain, hat éve azonban olyannyira lendületes a termelésük, hogy már nem kell máshonnan kiegészítést kérniük, mi több, három éve Góbé termékként kerülnek eladásra. Bár sosem gondolt arra, hogy valaha a gyertyaöntés lesz a hivatása, csakhamar ráérzett, hogy tevékenysége több egyszerű munkánál: a gyertyák színei magukban hordozzák lelki világát, mindegyik színskála aktuális érzéseinek egy darabkája – osztotta meg velünk.

Amikor a Hargita Megyei Sérültek Egyesületéhez szegődött, és két mankóval bicegett társai között, a legtöbben fürkészőn nézték, hogy mihez kezd akadályozottságával, de senki sem ítélkezett fölötte, senki sem hárította közeledését. „Megvolt köztünk a kapocs, az átjáró, mert sérült a sérülttel rezonál. A fogyatékkal élő és az ép ember viszont nem mindig tud egy síkra kerülni, mert a sérült van, hogy nem érzi egész embernek magát, ezért nem tud kellően megnyílni” – részletezte tapasztalatait. Beilleszkedését az is könnyítette, hogy érezte, bízhat társaiban: ha közülük valaki azt mondta neki, hogy szép, biztos volt benne, hogy hihet szavainak, mert nem hátsószándék vezérli a közösség tagjait, hanem az őszinteség, és az az egyszerűség, hogy ami a szívükben megfogalmazódik, annak hangot kell adniuk.

„Kétszer tízezer lejt fizettek azért, hogy járhassak”

Marton Panna-Imola 1974-ben született kétoldali csípőficammal – az akkori orvostudomány azt még nem tette lehetővé, hogy terhességkövetés során megállapítsák a genetikai rendellenességet, de arra lehetőséget adott, hogy még egészen fiatalon megműtsék. Négyéves volt, amikor átesett a beavatkozáson, ami nem a teljes gyógyulással, hanem a betegség átformálásával járt. A tünetek enyhítésével hosszú időn keresztül „lappangott” akadályozottsága, így családjával együtt jó mélyre raktározták el magukban, hogy a későbbiekben komoly tünetekkel járhat. Szülei nem úgy nevelték, mint egy sérültet, jómaga sem tekintett magára akként. „Az első négy év a gyermekkoromból kemény volt, így mesélte a családom, de ebből alig emlékszem valamire. A továbbiakban ugyanúgy nevelkedtem, mint bárki más” – részletezte, kiemelve, hogy az egyik legnagyobb nehézség az volt, hogy csupán négyéves korában tanult meg járni, de sikeresen behozta a lemaradást, mi több, végigsportolta az életét.

Sérültsége genetikai örökség, ami magzati korban jelentkezett, amikor is csontozata nem fejlődött megfelelően: a combfej kerekdedsége gyufaszálszerűvé lett, a vápa pedig, ami a medencecsont kimélyülése, egy kocsonyás anyaggal telt meg. Amikor kisbabaként helyretették a lábát, hámmal rögzítették. Ezt teknőgipsz követte, hosszú ideig kellett viselnie a mellkasáig érő merevítőt, amit később újabb kegyetlen módszer kísért: csigán húzatták, de látva, hogy továbbra sem fejlődik, műtét mellett döntöttek végül.

Ahogyan kamaszodott, egyre inkább zavarták a combjain kitüremkedő műtéti hegek, főként strandolások alkalmával. Ugyanis mindkét lábán két hosszú és egy rövidebb heg éktelenkedik, de odafigyeléssel és gondolatai irányításával a szégyenérzetet is megtanulta kezelni. Úgy érzi, sokat köszönhet szüleinek: a hetvenes évek elején nehézkesebben zajlott az orvosi kivizsgálás, a beavatkozások és gyógyulások sem voltak annyira gyakoriak, mint ma. Illetve anyagilag is megterhelte a családot egy gyermekkori sérültség, főként abban a rendszerben, ahol a hálapénznek még nagy divatja volt, mi több, elvárták munkájukért cserébe a szakemberek: esetükben kétszer tízezer lejt kellett fizetni, ha biztosak akartak lenni benne, hogy kislányuk még használhatja lábait.

Megtudtuk, volt időszak, amikor a közösség egy része felfigyelt rá, hogy a hetvenes években számtalan újszülött jött világra csípőficammal. Sokan azt rebesgették, hogy a szülészorvosok szándékosan károsítják pácienseiket. „Születésükkor kihúzták a lábukat, így játszottak össze az ortopédorvosokkal. Az akkori pénzéhes világban ez kivitelezhető volt”. Alanyunk legkeserűbb gyermekkori emléke az a nap, amikor 20 csípőficamos társával visszahívták a kórházba, hogy ott különféle vizsgálatokat végezzenek el rajtuk.

„A testi bajok és a lelki jajok együtt járnak”

Marton Panna-Imola úgy véli, az ember az élete folyamán lenyomatként viseli azokat a történéseket, amelyek valaha mélyen megérintették a lelkét. Minden veszteség, minden csalódás, minden küzdelmes időszak megmarad, és a legváratlanabb pillanatban megtalálja a szervezet gyengébb pontjait, hogy testi bajként visszaköszönhessen.

Jómaga ezt akkor tapasztalta meg, amikor egyik percről a másikra hatalmasat romlott az állapota: 2006-ban született meg a kislánya, 2008-ban viszont meghalt az édesanyja, amelynek következtében lelkileg összeomlott. „Nem csak szomorú voltam, a lábaim is eldeformálódtak, már járni sem tudtam, mert felfeküdtek egymásra a csontjaim. Csak két műforgóval tudtak ismét lábra állítani” – idézte fel a sorsdöntő időszakot. Marosvásárhelyre kellett utaznia a beavatkozások miatt, tizenegy hónap alatt kétszer műtötték meg, a „gyenge lábát” szinte 5 órán keresztül operálták. Ezt kilenchetes ágyban fekvés követte, mert 2 centit repedt a combcsontja, amikor a műforgót beillesztették, ezután gyógytorna és fokozatos terhelés következett. Majd még egy műtét – a két beavatkozásnak köszönhetően ma már jól van, 15 évre kapta forgóit, amelyből tíz már el is telt. Ma már gyakorlatilag is akadályozottsággal él, ugyanis 3 centi különbség van a két lába között, mert az izmokat nem sikerült teljes mértékben rehabilitálni.

A láthatóvá formálódott sérültsége ellenére törekedett arra, hogy önellátó maradjon, ezért különféle módszereket fejlesztett ki, hogy könnyítsen közlekedésén. Mivel a negyedik emeleten lakik, kitalálta, hogy hátizsák nélkül egy tapodtat sem mozdul: a pántok mögé ugyanis, „mint a nindzsák a kardot” minden lépcsőfordulónál beszúrhatta a mankót, így a korlátba kapaszkodva lebiceghetett a fokokon. Máig hátizsák a retikülje – tette hozzá nevetve.

Mint mondta, mindig is ott lebegett tudatukban a tény, hogy időskorára akadnak gondjai akadályozottsága miatt, azt azonban nem hitték, hogy 36 évesen már két műforgóval kell élnie mindennapjait, ilyen beavatkozásban ugyanis a fiatalok nagyon ritkán részesülnek, csupán a korban előrehaladott páciensek szenvednek hasonló problémáktól. Az orvosok is csodálkoztak, hogy miként romolhatott az állapota rövid időn belül ekkora mértékben, és kiváltóokként mindenki a lelki problémákat nevezte meg.

Gyásza folyamán ugyanis nemcsak lelke, hanem csontozata is összeroskadt, ezt az élethelyzetet súlyosbította a tudat, hogy kétéves kislányát egyedül, társ nélkül kell nevelnie, mert férjével a baba születését követően elváltak útjaik. Sosem maradtak rossz kapcsolatban, máig közösen, felváltva nevelik kislányukat. Mivel állapota rohamos romlásakor egyedül volt, még a nagyszülők segítségét sem kérhette, így gyermekét hozzátartozói és barátai felváltva „vállalták át” arra az időre, míg neki a művi beavatkozások miatt pihennie kellett.  

„Voltak nehéz perceim és óráim, de azzal hessegettem el a kétségbeesésem, hogy ha megműtik a lábamat, újjá fogok születni” – mint kiderült, nemcsak a lába vált ismét használhatóvá a művi beavatkozás következtében, hanem a megpróbáltatások hatására az életszemlélete, az emberekhez való viszonyulása és lelkivilága is gyarapodott. Valóban újjászületett. Türelmesebb, megfontoltabb, következetesebb és tudatosabb lett, aminek köszönhetően azóta is minden rosszat kizár az életéből. Bármi éri, egy napig engedi a gondolataiba, aztán kisöpöri fejéből, nem hagyja elhatalmasodni maga fölött a szomorúságot, a kételyt, az aggodalmat. „Te irányítod az érzéseid: engedd szabadjára mindet, hogy kitombolhasd magad, és a lelked megnyugodjon. De soha ne vidd át azokat a másik napra, mert az tiszta, érintetlen” – osztotta meg velünk bölcs gondolatait.

„Összességében mindenki egyenlő. Hogy kinek milyen nyavalyája van az csak egy címke”

Marton Panna-Imola szerint minden ember egyenlő, függetlenül attól, hogy „kinek milyen nyavalyája van”. A sérült és egészséges címkék viszont kettéosztják a társadalmat, azt eredményezve, hogy ne az embert lássuk a másikban, hanem aszerint ítéljük meg, hogy milyen külsőleg.

Jómaga sérültségében tanulta meg, hogy miről is szól valójában az élet. A címkék súlyát saját bőrén is tapasztalta: édesanyja halála után egy férfi visszaélt érzelmi kiszolgáltatottságával, és az önbizalmát teljes mértékben kizsigerelte. „Azt mondta nekem, nehogy azt gondoljam, hogy sérültként valakinek kelleni fogok még” – emlékezett vissza a bántó megjegyzésre, ami fölött végül győzedelmeskedett. Ma már úgy érzi, szükség volt erre a mondatra, ugyanis hajtóerőként szolgált az életében, arra ösztökélte, hogy megmutassa, igenis sikerülhet akadályozottsága ellenére is egész emberként munkára, társra, boldogságra lelnie.

Két és fél év alatt állt lábra ismét. Ma is jól emlékszik arra a csíksomlyói búcsúra, amely sorsfordító volt számára: szombaton még bottal bicegett ki a nyeregbe, vasárnap viszont már a kezében forgatta a segédeszközt, úgy sétált le onnan. „Ekkor értem meg igazán a mai életemre” – fűzte hozzá hangsúlyozva, hogy felszabadult, amikor nem kellett már segédeszközökre támaszkodnia, illetve végig arra gondolt, hogy egy kisgyermek is hasonlót élhet meg akkor, amikor először elindul. A mankó számára nem nyűg volt, hanem barát, ami támaszként kísérte végig fejlődésében. Jelenleg cserépedényben tartja mindkettőt, mert tudja, hogy öt éven belül elhasználódnak jelenlegi műforgói, így ismét szolgálatba kell állniuk.

„A többség gázol az életben, ész nélkül”

Marton Panna-Imola szerint a figyelmetlenség és közömbösség a legtöbb rossz okozója. Az életében két olyan örökérvényű negatív tapasztalata is volt, ami ezt igazolja. Egyik az, amikor két mankóval, bicegőn felült a városi buszra, ahol egy idősember hangos szidalmazások közepette fejtette ki, hogy milyen szégyenteljes, ha egy fiatal elfoglalja az ülőhelyet. „Csak akkor vette észre, hogy sérült vagyok, amikor készültem leszállni, és elővettem az ülés mellé támasztott mankóimat. Szégyellte magát, kérte a bocsánatot”.

A másik pedig az, amikor kislányát iskolába kísérte, és gyermekektől érkező megszégyenítéssel szembesült. Gyermekét hosszú ideig úgy vitte az iskolába, hogy mankóira támaszkodott közben. Mivel sosem zavarta édesanyja sérültsége, és számára természetes volt az állapota, nem gondolta, hogy az osztályban gúny tárgyává válhat miatta. Azonban egyszer megtörtént, hogy fiú osztálytársai azzal a felkiáltással fogadták őket, hogy „na, megjött Eszter öreganyja!”, mindezt azért, mert bottal látták közlekedni. Ezek a viszonyulások meggyőzték arról, hogy a többség ész nélkül gázol az életben.

Ennek tudatában még inkább hálás azért, hogy családra lelhetett a Hargita Megyei Sérültek Egyesületében. Kislánya is a szervezettel együtt nőtt fel, mert amikor képzésekre kellett járnia a gyertyaöntő műhely miatt, az egyesületben tevékenykedő sérültek tanítgatták, együtt oldották a házi feladatokat, ők vitték edzésre, míg édesanyja hazaért. Így gyermekét észrevétlenül érzékenyítették: számára nem kuriózum az akadályozottsággal élő ember, hanem ugyanolyan, mint bárki más.

Voltak pedagógusok, akik aggódtak amiatt, hogy kislánya túl sok időt tölt sérültek között, de biztos benne, hogy ezáltal emberileg gyarapodott. „Ha az édesanyja is sérült, az a rendje az életünknek, hogy sérültek is a barátai legyenek” – magyarázta álláspontját. Tudja, hogy jól döntött, amikor a szervezet tagjait az életükbe engedte, mert hatással voltak lánya sorsának alakulására: jelenleg Magyarországon tanul asszisztensnek, emellett a Máltai Szeretetszolgálat aktív önkénteseként tevékenykedik. Az egyesület közben folyamatosan bővül, jelenleg 18 tagot számlál. Mindannyian egymásba kapaszkodnak, erőt merítenek társaikból, „mert a sérültek együtt erősek”.