Nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy könnyen és gyorsan felújítsa ősei örökét: hiába megszállottja a hagyományápolásnak, a gyökereknek, előfordul, hogy kitérőt kell tennie nyugatra, hogy pénzzel a zsebében visszatérjen, és újrateremtse, majd továbbéltesse az örökséget. A csíkrákosi Biró Sándor építő- és kemencerakó mester megtapasztalta, hogy milyen a keserves munka külföldön, álmai érdekében évekig gürcölt odakint. Mára révbe ért: az egyik legfiatalabb mesterember Székelyföldön, aki ősi tudás alapján, cigánytéglák használatával építi a kemencéket, azaz négyfunkciós kemencekomplexumokat, saját ötletei nyomán, de hagyományos módszerekkel. Amikor meg nem kemencerakó mester, akkor ács, építő, kenyérsütő, vendéglátós, fogatos vagy gazda. Minden egyszemélyben, mert „nincs olyan szakma, amihez ne értene” – jellemzi felesége, amikor felveti, érdemes lenne elbeszélgetni sokoldalú férjével. És mi elbeszélgetünk vele.

Nappal szénát csinál, báláz, feleségének bátorítására vendéglátós, együtt végzik ezt a feladatot, így szekerével esténként vendégeket szállít; de mióta kisbabájuk van, kenyeret is süt, az érdeklődőket a hegyekbe kíséri, bográcsozást, nagy eszem-iszomokat szervez udvarán, saját „kemencekomplexumukban. Lovat, borjút, marhát és juhokat is tart, mindenből éppen annyit, hogy még egyedül bírja. De nem panaszkodik, az élet munkára nevelte, nincs is olyan útja az udvaron, amikor menet és jövet is ne cipelne valamit a kezében, mert Biró Sanyinál nincs megállás” – kezdi lendületesen, ízes tájszólással a mesterember, akivel telefonon értekezünk.

Mosolygunk a vonal túloldalán, mert beszédéből kiérezhető a székely furfangosság, mintha félmosolyra húzná száját, büszkén és viccelődve részletezi élete eseményeit. Néha el-elkomolyodik, de ez az ember nem szomorkodik, és nem is fogadja el egykönnyen a sikertelenséget. Szülőföldjének megszállottja, mindennek, ami ősi, ami népi, mégis úgy alakult az élete, hogy 14 évet kellett gürcölnie külföldön. Mert volt egy álma, ami nem engedte nyugodni, az anyagiak viszont nem voltak adottak hozzá, így hát felkerekedett, és megdolgozott mindenért. Ma öt hangár épülete van, mindegyik 100 négyzetméternél nagyobb, és mindet ő építette saját kezűleg, még a cserepet is maga öntötte a tetőhöz, 5000 darabot – meséli, majd rögtön hozzáteszi, nehogy félreértsük, nem dicsekedik, csak hát a feleségének sok az iskolája, ő viszont egyszerű ember, neki csak szakmái vannak, nincs sok diplomája.

A 38 éves mesterember, aki egyetlen kemencéjével egyszerre süt, grillez, füstöl és melegít

Felvilágosít, a hagyományos szakmák ismerője és mint ilyen, nagy tisztelője is mindennek, ami népi. Csupán 38 éves, de tudása az öregeké, hiszen a kőműves iskola elvégzése után dolgozott Szebenben, Bukarestben és Brassóban is, kezdetben roppant nehéz körülmények között: előfordult, hogy pincékben, egy kis szivacson aludt, hogy másnap folytathassa munkáját. Nedvességben, hidegben, vízben. Ez indokolta, hogy 2009-ben külföldre ment „szerencsét próbálni”, ahol szintén nagy áldozatot hozott: naponta szembenézett a honvággyal.

„Hiányzott, jaj, hogy ne hiányzott volna Székelyföld!” – sóhajt, amikor arról kérdezzük, hogy egy ilyen ízig-vérig hagyományos székely ember, mint ő, hogy tudott megmaradni az otthontól távol, majd rögtön hozzáteszi, igyekezett a munkára összpontosítani, mert tudta, hogy hazajön. Haza akart jönni, tervei voltak itthon, Csíkrákoson a családi portával, ahhoz viszont pénzre volt szüksége, hát megteremtette magának. „Hét esztendőt dolgoztam Németországban, majd a testvéremmel átmentünk Svájcba, ahol öt évet dolgoztam kertépítésben, négy évet patakmederépítésben. Két esztendeje tértem haza” – ecseteli a végeláthatatlan külföldi munkát, ami kissé meggyötörte az egészséget, mégsem törte meg, mert lelki szemei előtt minduntalan az álmát látta: a csűrt, a kemencével körülölelt hagyományos portát, a gazdaságot, a kicsi családi múzeumot, a feleségét és egy gyermeket. És ezek közül ma mindene megvan.

Míg dolgozott, tanult is, a személyes fejlődésre összpontosított. „Gyűjtöttem az információt, a fényképeket. Amikor otthon tartózkodtam, a régi mesteremberekhez jártam, így szereztem kellő tudást. Sőt olyan is volt, hogy elloptam a mesterséget, mert a vetélytárs nem mindig osztja meg a módszereit, olyankor a szem kell járjon, s az ész pörögjön, s a zsebben mindig legyen egy méteres, hogy a megoldást el lehessen lopni” – osztja meg velünk kacagva.

A nagy tudásnak köszönhetően ma már olyan kemencét rak, aminek párja nincsen Székelyföldön: egy kéményről négy rendszert működtet. Kenyérsütő kemencerészt, grillező és bográcsozó részt, kályharészt és húsfüstölőt. Ehhez egy munkafelületet is készít, ha szükséges, még rönkfaasztalt is épít hozzá. Kemencekomplexuma akár egy kicsi konyha: benne sürög-forog az ember, anélkül, hogy bármiért is ki kellene szaladnia. Egy kemencét másfél hónapig rak –így hát nem megélhetés céljából építi ezeket, hanem szenvedélyből. Nem lenne annyi ideje és annyi ügyfele, hogy megérje ezzel napi szinten foglalkozni, pedig ez lenne a vágya. „Aprólékos munka, ugyanakkor ma az a divat, hogy a fiatalok hatalmas, modern házat építtetnek maguknak, így a kemencére, a szép udvarra vagy járdára nem mindenhol marad pénz” – magyarázza.

Pedig a kemencerakás szinte egyidős az emberrel – teszi hozzá élcelődve, mert mióta melegedni akarunk és van eszünk, hogy kigondoljuk a mikéntjét, valamiképpen kályhákat, kemencéket rakunk magunknak. Sütünk, főzünk, a kenyerünket is elkészítjük – mondja, majd arról is beszámol, hogy a nagyszülei pékek voltak, tőlük eredhet a kemencerakás és kenyérsütés iránti szenvedélye.

Biró Sándor ugyanis szabadidejében kenyeret süt a családjának a dédszülők receptje alapján. Nem méri az alapanyagokat, szemre adagolja a masszához a lisztet, a krumplit. Nem sokat, de egy-egy sütés alkalmával tízet biztosan bevet a kemencébe, mert azt vallja, ha az ember tűzhelyt épít, akkor azt ki is kell használnia, ezért nem üzletből vásárolja napi betevőjüket, helyette inkább 9 órán át sürgölődik a kemence körül. „A kenyernek sok politikája van: az első és a legfontosabb, hogy mielőtt felszeled, keresztet vetsz rea. S van az a dóc, az gyermekkorban cukorral a legfinomabb” – mondja ízes székely nyelvjárással a kenyérsütés legfontosabb részeit.

Kuncogunk, majd hüledezünk, amikor arról számol be, hogy az általa épített kemence még a bográcsozásra is lehetőséget kínál. És mivel egyszerre sok finomság elkészül a multifunkcionális kemencében, a család olykor vendégeket is fogad, akiket hagyományos bútorokkal berendezett szobákban szállásol el. Bekapcsolódtak a turizmusba, ha Csíkrákoson látogatók járnak, szívesen szállítják őket lovasszekérrel is, mert vágynak rá, hogy szülőfalujukat megismertessék az idegenekkel, hogy azok később jóhírét keltsék a világban.

Cigánytégla, a legjobb kemencealapanyag

Biró Sándor arról is felvilágosít, nincs a cigánytéglánál jobb alapanyag a hagyományos építkezésben. Ezt az emberek még kézzel vetették, ám kihalófélben van a mesterség. „Pedig ennél jobban semmi sem tartja a meleget, nem, mint a mai, modern téglák”. Így, ha egy építés alkalmával híján vannak a cigánytéglának, akkor inkább bontott téglát használ, mert jó kemencét csak régi alapanyagokból építhet a mester.

Sőt a falu régi házai vagy csűrjei elbontásánál is mindig jelen van, mert ilyen helyeken még találni igazán jó alapanyagot, nem beszélve a rengeteg régiségről, amit nem szégyell elkérni, ha kidobásra szánják. Így kerültek a családi múzeumba hárászkendők, keményszárú csizmák, favillák és régi bútorok is.

Kemencéi kéményét egyébként örmény típusúra rakja, azaz cseréppel fedi le, duplahuzatos kialakítással, ami annyit tesz, hogy nyílószöge déli, így a szél nem zavarja meg a füst kihúzását. Elzáró rendszereket is alkalmaz, hogy a többfunkció megfelelően működhessen egyidőben. Ugyanakkor lámpát is helyez a kemencébe. A régi viharjelző lámpákat hasznosítja újra, azokat, amiket valamikor tehénfogatokon, lovasszekereken használtak.

Mint mondja, családi kemencéjükbe még az osztrák-magyar monarchia idejéből is kerültek téglák, az elbontott vasútállomásokról szerezte be azokat. Ezek 38 centiméter hosszúak és 17 centiméter szélesek, míg a Székelyföldön öntött téglák csak 27 centiméter hosszúak és 13 centiméter szélesek. A megfelelő tégláról, már a hangja is tanúskodik, „ha megkopogtatod és élesen kong, cseng, mint a harang, az nem jó a kemence belébe. Azt kívül, díszítőként lehet használni, de belülre agyaghabarva kerüljön, nem kell csiszolni, akkor jó, ha hevül, süt és még a hőt is tartja, ahhoz pedig régi elemek kellenek” – vezet be a kemencerakás tudományába, hangsúlyozva, hogy új téglából még sosem rakott kemencét, „az túl modern, nem természetes, nem vonzó, hideg és rideg is”.

Pedig, ha valakinek, hát neki van egyéni rekordja az építészetben: volt olyan nap, hogy kilenc paletta téglát rakott fel egymaga, de egy kemencénél nem kapkodhat a mester, ehhez aprólékos munka szükségeltetik. Kimértségét az is bizonyítja, hogy van ideje időkapszulákat elhelyezni a komplexumokban, általában négyet épít a tűzhelybe: egyik üvegbe a maga üzenetét helyezi, másikba a családét és kettőt üresen hagy, hogy a család a későbbiekben még behelyezhessen bármit, amit szeretne megosztani az utókorral. Időkapszulája egyszerű üveg, amiben valamikor folyadékot vagy befőttet tároltak, abba helyezi a papírt a legfontosabb információkkal, hogy az utókor majd tudja, kinek az észjárását és keze munkáját dicsérik a hagyományos-újszerű minták ötvözetével készült kemencekomplexumok.

Beavat, szimbóluma a Hold és a csillag, mint a székely népnek, így ezt a két jelképet mindig belevési a fába, amivel dolgozik. Közben a keresztekre is figyel, mivel nagy hittel éli mindennapjait, számára fontos, hogy a hagyományoknak megfelelően kereszt kerüljön az épületek tetejére, ezeket mindig a helyi mesterektől szerzi be, de az sem ritka, hogy magának készíti. Hogy miért pont ez a kettő, arra konkrét válasza is van, székely és katolikus, és e kettő valahogy megtartotta a rögös úton, míg azért dolgozott, hogy ma azt az életet élje, amiről néhány éve még csak álmodott.