A siménfalvi Ráduly János mester a vesszőt, mióta az eszét tudja, ismeri. Hatéves kicsi legény volt, amikor első kosarát megfonta édesapja és nagyapja kezeit figyelve. „Nálunk vessző mindig volt, hol hajtogatták a kosárba, hol hajtogatták a hátamon” – osztja meg velünk a fájdalmas igazságot műhelye melegében, és mi egyszerre ámuldozunk és borzongunk szavain. Különös, hogy a rossz tapasztalat sem tántorította el attól, hogy a valamikori „büntetőeszközből” keresse kenyerét. Ma a népművészet kiváló mestere, és elmondása szerint mindig is tudta, hogy nagy jövő vár rá, mert időről időre elkápráztatta a kosárfonás ezernyi arca, sosem volt, hogy ne szerette volna: olyan kreatív munkákat is vállalt, amelyekről gondolni sem mernénk, hogy vesszőből elkészíthetők. „Ha valamit nem tudok, úgy is tudom, mert addig próbálkozom, amíg sikerül” – hangsúlyozza, hogy az évtizedek folyamán egyszer sem történt meg, hogy egy tárgyat ne sikerült volna megformálnia, legyen szó kicsi házról, elefántról, hattyúról, hóemberről, kerti bútorról, székről vagy asztalról. (Fotók: Fodor Zsuzsánna)

Míg a királykék műhelyben időzünk, amely a valamikori családi ház konyhájában lett kialakítva, János mester vastag albumot vesz elő, benne képek sorakoznak az eddigi összes munkájáról, mintákkal és magyarázatokkal, hogy az utókor is tanulhasson belőlük. Kosárfonó széke, mint egy trón, úgy áll a szoba közepén, körülötte különféle tárolók, minden kéz alatt, hogy a mester gyorsan haladhasson. Mellette lánya fonja a kosarat, be-besegít édesapjának, mert minden egyes kosár kiegészíti a jövedelmüket. A 100 éves családi örökséget ugyanis úgy sikerült megőrizniük, hogy a gyermekek ahogy cseperedtek, játékosan nőttek bele a kosárfonás szenvedélyébe – részletezi, majd hosszan meséli történetüket.

Megtudjuk, hogy dédnagyapja, aki első kosárfonó hírében állt Siménfalván, nem csupán a családban, hanem a faluban is megalapozta a népi mesterséget. Büszke lenne ma 65 éves utódjára, hiszen Ráduly János továbbgondolta a hivatást, és a kosarakon kívül játékszereket, kerti bútorokat, bölcsőket, tárolókat, székeket, asztalokat, ágyakat, szekrényeket, házikókat, kerítést és szinte bármit elkészít, amire felkérik vásárlói.

„Dédnagyapám, nagyapám és apám is fonta a kosarat, de én vagyok az, aki a 2000-es évektől főállású kosárfonóként működök. A felmenőim másodállásban fonták. Eleinte én is lakatos-hegesztőként kezdtem, több mint 20 évet dolgoztam a fémiparban” – merül el emlékeiben, majd elégedetten hozzáteszi, szakmájának köszönheti, hogy a kosárfonáshoz szükséges eszközöket is sikerül magának elkészítenie, nem fog ki rajta a gyaluló, a kacor vagy a hasító összeeszkábálása sem. Természetesen lakatosként is a kosárfonás szerelmese volt, előfordult, hogy hajnalban, munkába indulás előtt még egy kosarat megfont.

Vesszőültetvény, ami a veteményeskerteknél is igényesebb

Mivel vesszőből készül a legtöbb terméke, hatalmas ültetvényt ápolgat a család, és a termesztés is sok időt vesz fel, mert az ültetvény igényesebb bármely veteményeskertnél: főként fűzfavesszőt használ, ami vadon is megterem, de a termesztés a várt évi mennyiséget és a minőséget is garantálja, ezért sem hagyatkoznak a véletlenre. Inkább kapálják, gyomlálják az ültetvényüket és kártevőket irtanak, amikor csak szükséges. A vessző optimális vágásideje ősszel van, amikor leveleit elhullatja. A vágott szálakat kisebb kötésekben tárolják, kévéket készítenek, amelyek megmaradásának feltétele, hogy nem szabad azokat lefektetni – ismerjük meg a kosárfonók titkait.

A mester szomorkodva fűzi hozzá, hogy a szárazság a mezőgazdászokhoz hasonlóan őt is hátráltatta a haladásban, mert a vesszők növekedését az időjárás is befolyásolja, a szárazság hatására ágas-bogassá válhatnak, nem beszélve arról, hogy többféle betegséggel is szembe kell nézniük. „Ha kövér a talaj, elhíznak, ha nem alakul ki a fás részük, törősek lesznek”. Tavaly gyenge termés volt, egy méterig nőtt a vessző, majd megállt, a hegye leszáradt, és amint újra nedvet kapott, mellékágakkal lett tele. A szép vessző viszont egyenesen nő, nem tartalmaz mellékágat és nem is törik.

Az ültetvény ápolgatásával épphogy elkezdődik a munka, nagy energia- és időbefektetéssel jár, míg a vesszőszálakból kosár készül: szálanként vágják az ültetvényeken, azokat összekötik, hazaviszik, majd szintén szálanként hántják meg, szárítják és osztályozzák mindet.

A műhelyben Ráduly János hasítófával dolgozik, amellyel három vagy négy darabba vágja az eleve vékony szálakat. Ha nincs nála a szerszám, egy vastagabb fából percek alatt készít egy másikat, de kézzel, körömmel is hasít jobb híján – ezeket mind bemutatja, és mi csodálkozva figyeljük, hogy mennyire egyszerű a kosárfonás tudománya, mégis milyen kevesen gyakorolják azt napjainkban. Ez azzal magyarázható, hogy a kosár nem mindig hozza vissza az árát, hiszen olykor 15 órás munka előzi meg, azt felszámolva pedig az egekbe ugrana az értéke.

Kiderül, valójában egyetlen eszköz szükséges a jó vesszőtermékek megalkotásához: ha van kacor a mester kezében, voltaképpen mindene megvan. Ez a hasításhoz, hántáshoz és vágáshoz is tökéletes. A legfontosabb, hogy ne mozogjon a hüvelykujj alatt a vessző.

Ugyanakkor, ha nem kerül az ujj alá, hajlani kezd, illetve, ha figyelmetlen a kosárfonó, sérüléseket ejthet a kezén. „Azért maradtam fenn, mert gyorsan dolgozok” – ismeri be, miközben csak úgy pereg a keze alatt a munka. Néhány órát időzünk nála, és azalatt el is készít egy kosáraljat – 4 darab hosszú pálcikából, úgynevezett fenékkaróból és 7 darab rövidebb pálcából. A hét hosszabbat a térdén meghasítja kacorjával, azokat fűzi a 4 rövidebbe –, közben vesszőket hasít, gyalul és még az ültetvényre is elvisz bennünket.

Ott megtudjuk, hogy a vesszővel már rögtön vágás után is lehet dolgozni, ilyenkor héjas kosarak készülnek belőle. „Megnehezíti a munkát, mert tele van még nedvességgel, ezért sokkal rugalmasabb, mint a főzött, szárított”. Főzés során festeni is szokták: olykor maga a héja színezi, mert a vadon termett szürke fűzfa például piros festékanyaggal rendelkezik; máskor céklával pirosítják, bodzával kékítik, rozsdás vassal vagy hamuval szürkítik, feketítik.

A főzés legalább 5 órát vesz igénybe. Hogy minél nagyobb mennyiséggel dolgozhasson egyszerre, saját kezűleg épített kemencét és 5000 literes üstöt hozzá. Ebbe 1500 kilogramm vessző fér egyszerre, hulladékkal tüzel alatta. Mint mondja, amíg friss a vessző, azaz nincs még kiszáradva, forró vízbe kell tenni, mert ha hidegbe kerülne előbb, úgy megedződne, hogy a héját nem lehetne leszedni. Ha már száraz a vessző, hideg vízbe is helyezhető.

Ahány kosár, annyi zsebpénzemelés: játékosan szerette meg a kosárfonást a család apraja

Ráduly Jánosnak lányai és unokái is besegítenek. A lányait játékból tanítgatta, a vesszőhántás mindennapos volt odahaza, majd pénzt ajánlott nekik cserébe a vesszőbékákért. Lassacskán belejöttek, amint hazaérkeztek az iskolából, hozzáláttak a zsebpénzkereséshez. „Ha valamit megfontak, mindig megfizettem nekik. Ez motiválta őket, engem is ez motivált. Mert hiába szép a mesterség, meg is kell tudjunk élni belőle” – fogalmazza meg a kézművesek nagy dilemmáját.

Gyermekkorában jómaga is ízlelgette a kézművességgel szorosan összefonodó üzletelési lehetőségeket. Kezdetben egy öregasszony hordta az ő kosarait a brassói vásárba, és egy-egy kifli áráért adta oda mindet. Évekkel ezelőtt „nem volt olyan könnyű eladás, mint most”, akkoriban mindenki meg tudta fonni magának a kosarát. Ma már kevesen értenek hozzá, ezért is van szerencséjük a mesterembereknek.

Természetesen nem szeretné a tudást magának megtartani: évente tart műhelyfoglalkozásokat, ahol bárkinek szívesen továbbadja a Rádulyok örökségét. Tapasztalatai szerint 3 éves kortól már a kisgyermekek is képesek vesszőtermékeket előállítani, legyen az karika, kiskerítés; a hatévesek pedig már kosarat fonni is tudnak. Emellett egy technikát is kidolgozott, a lépések betartásával egy óra alatt bárki képes egy egyszerű kosár létrehozására. Kezdő tanítványai körülbelül 25 ezer kosarat készítettek már. Tanfolyamjain 30 óra alatt már bonyolult termékek elsajátítására is képesek azok, akik addig sosem próbálták a kosárfonást.

Ugyan ma már kevésbé elterjedt a kosárhasználat, sokan használják még bevásárláskor, a Székelyföldön elterjedt ételszentelési hagyományok folyamán, de a tárolásra szánt darabok, illetve a mogyorófából készült sövénykerítések is népszerűek.

Nem a hazai kosárfonók egymás konkurenciái

Ráduly János sosem áll le a munkával, nem vesz ki szabadságot: a hagyományos siménfalvi kosárból 15 óra alatt akár 30 darabot is elkészít, de a napi mennyiség nagyban függ a kosár bonyolultságától. Egy bevásárlókosár elkészítése már 3 órás munkafolyamat például.

Ugyanakkor a konkurenciája is nagy, és nem a hazai kosárfonók, hanem a kínai termékek hátráltatják. Éppen ezért egyre kevesebb a mester a környéken, mert mindenki belátta, hogy nagyon sokat kell dolgoznia kevés pénzért. Őt mégsem lehet eltántorítani: ha nincs vessző, képes venyigéből fonni, de azt nem engedi meg magának, hogy a keze ne járjon – míg az ültetvényen sétálunk, hajtogat is nekünk egy karikát. Közben csillog a szeme, úgy mesél: virágkosarak készülhetnek belőle, könnyebben hajlik, nem kell hántani és autentikusabb a kinézete. Lepucolja a bogoktól, megállapítja, hogy kétéves, majd elégedetten körülnéz kosárfonó birodalmán. El sem tudná képzelni az életet enélkül.