Zalánpatak Erdővidék gyöngyszeme, egy fákkal körülölelt, természettel és természetességgel bélelt település, távol szinte mindentől, ami mesterkélt vagy mesterséges.  Élő skanzen, amely őrzi még a paraszti építészet jellegzetességeit: kőalapú, fagerendás, „porral sikált” házak bukkannak fel utcáiban, amelyek még a brit uralkodói családot is lenyűgözték. Olyannyira, hogy Károly király – akkoriban még Wales-i hercegi minőségében – néhány évvel ezelőtt birtokot vásárolt ott magának, mert elkápráztatta a fényűzéstől mentes, egyszerű világ. De nemcsak erről híres a falucska: noha mostanra már 100 lelket sem számlál, története máig meghatározó, hiszen őrzi a legrégibb erdélyi üveghuta emlékét, és a békés együttélés szimbólumaként is helytáll. Valamikor „dolgozni települtek oda Havasalföldről, Moldvából, Belső-Erdélyből és még Morvaországból is, és az idők elteltével a közösség székelyebb lett a székelynél” – világosított fel Préda Barna néprajzkutató, helytörténész, aki az 1800-as években, hagyományos paraszti stílusban épült családi házukat falumúzeummá alakította.

Anglia uralkodója, Károly király mindig is csodálattal tekintett Erdélyre, olyannyira megkedvelte a mesebeli tájakat, hogy az elmúlt évtizedekben több birtokot is vásárolt magának a vidéken. Ebben az ősi rokoni szálak is segítették, hiszen Károly dédnagyanyja, Mária királynő révén az erdélyi magyar Rhédey család leszármazottja, és ezen a szálon rokona a Kálnoky grófi családnak is.

A mesebeli Zalánpatakra éppen Kálnoky Tibor grófnak köszönhetően talált rá: a rendszerváltás után a Kálnokyakra akkora hatást gyakorolt a XVII. századi üveghutájuk emléke, hogy Kálnoky Tibor Zalánpatakon házat vásárolt, majd vendégházat teremtett magának, és példáját követte az akkor még trónörökös Károly herceg is. 2006-ban látogatta meg először a falut, amikor is annyira beleszeretett az erdőkkel körülölelt, tiszta levegőjű, elzárt településbe, hogy 2010-ben birtokot vásárolt a falu bejáratánál.

Takaros kis portát, tiszta szobával, hatalmas udvarral, ahol azóta is minden évben kipiheni fáradalmait, amikor meg nem tartózkodik „otthon”, szívesen kiadja a turistáknak egy-egy éjszakára a tapaszos kicsi házat. Még herceg volt, amikor az eldugott kis település monográfiáját angol nyelven is megjelentette, így tudta meg a világ, hogy hol van a borvízforrásokban és mofettákban bővelkedő, elzárt kicsi település – részletezte Préda Barna néprajzkutató, míg a királyi birtok udvarán sétálgattunk.

Onnan egy kanyargós, szűk utcán a falumúzeumba vezetett az utunk, amely valamikor családi házként tett jó szolgálatot: ott látta meg a napvilágot 1992-ben vendéglátónk, Préda Barna, akinek érkezésével négy generáció lakta immár a tornácos, „föld porából sikált” parasztházat. Úgy tartották ugyanis az erdővidékiek, hogy a föld poránál jobb szigetelőanyagot keresve se találni, ezért minden parasztházat azzal borítottak be.

A múzeumépület ma is úgy áll a faluban, mint 1894-ben. Megállította az időt, megmaradása talán annak is köszönhető, hogy a mennyezeti gerendákat két férfiember hajtincse is „tartja” – részletezte mosolyogva Préda Barna, kiemelve, hogy az 1800-as években szokás volt Zalánpatakon, hogy ha fiúgyermek született a családban, annak az első hajvágásakor újságpapírba csomagolták egy tincsét, és azt beszúrták a gerenda fölé, hogy ha majd katona lesz, belevarrják a zubbonyába. Ez védte őket háború idején a golyóktól. Dédnagyapja haja 1894-ben, nagyapjáé pedig 1934-ben került oda.

De nem csak ennyi maradt szeretteiből – újságolja büszkén a néprajzkutató, akire a nagyapjában rejlő ősi tudás akkora benyomást gyakorolt, hogy szinte kérdés sem volt, hogy tovább élteti az örökséget, és ezzel egyidőben felkutatja Zalánpatak történelmét. Nagytatája, akit csak Tátáként emleget nem csupán ismerte a falut és a családokat, hanem minden történet, legenda, esemény nagy tudója, a település bölcse is volt, és a történeteket következetesen átcsepegtette unokája fejébe, amikor az estimesék ideje elérkezett. Soha nem mesélt kitalációt, mindig történelmi tényekre és falubeli történésekre alapozta mondandóját, ezeken nevelkedett az unoka.

Nem csoda, hogy már egészen korán kutatni kezdte szülőfaluját, és 2016-ban megnyitotta a családi házból lett falumúzeumot, amit jómaga édesanyjával közösen újított fel: ha kellett, tapasztott, kőalapot rakott, padlót döngölt, porral sikált. A restaurálást pedig három kötet megjelenése is követte: a két kiadást is megért Az én falum Zalánpatak című falumonográfia 2017-ben – ezt fordíttatta angolra a brit uralkodó –; ezután Azok a zalánpataki legények – Zalánpataki történetek című kötet 2018-ban, majd 2022-ben megjelent a Harci zajban – Zalánpataki hősök albuma című kötet is. Így váltak a nagyapai „mesék” igazsággá, valós tényekké – tudtuk meg, míg a települést és a múzeumot körüljártuk.

„Az elzártságnak megvan az az előnye, hogy a helyiek konzerválták a tudást, a szellemi értékeket és a tárgyi emlékeket egyaránt. És lévén, hogy én közülük vétettem, ezért nekem igen hamar megnyitották a kincseket rejtő asztalfiókokat, nyitogatták az albumokat, és készségesen elém tárták azt a tudást, információt, amit felhasználhattam” – fűzte hozzá kiemelve, hogy a helybéli idősektől is sok segítséget kapott.

Mint mondta, a falubeliek többségéhez hasonlóan jómaga is örül az uralkodói család jelenlétének, mert Károly király a hagyományoshoz való ragaszkodásával még jobban elmélyítette az érzést, hogy a múltat becsülni és őrizni kell – előfordult, hogy konkrét anyagi segítséggel járult hozzá ahhoz, hogy a hagyományos falukép megmaradjon: deszkát adományozott a fakerítéshez, baconi villásfarkú cserepet a jellegzetes tetőzéshez – mégsem akarta, hogy a falu csupán ennyiről legyen ismert.

Mert Zalánpataknak ettől eltekintve is komoly történelme van: 1962-ig nyúlik vissza, amikor a környék kiterjedt bükkerdői miatt üveghutát telepített ide a sepsikőröspataki gróf Kálnoky Sámuel. Ebben a hutában készültek el a kolozsvári Szent Mihály-templom sokszögű ablaküvegei, vagy a brassói Fekete templom ablakszemei. A huta 1759-ig képezte a Kálnokyak tulajdonát, 1860-ban szüntették be működését. Néhány terméküket ma is őrzi a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, egy részüket pedig a Zalánpataki Falumúzeum.  

A település a különböző nemzetek és vallások békés együttélésének szimbóluma volt, hiszen nem kizárólag székelyek lakták, „dolgozni települtek oda Havasalföldről, Moldvából, Belső-Erdélyből és még Morvaországból is”. Azonban a nemzetiségükben és hitükben roppant vegyes hutamunkások egy idő után úgy beszélték a magyart, és úgy éltek ott, hogy olykor székelyebbek voltak a székelynél” – világosított fel a helytörténész, akinek konkrét bizonyítékai vannak, hogy üveghegedűt, üvegklarinétot is készítettek a tapasztalt üvegfújók Évegcsűrön, a mai Zalánpatakon, nem beszélve a megannyi használati tárgyról.

Elmondása szerint különös tapasztalata a falubelieknek, hogy ma fiataljak „visszavándorolnak”, mintha az őseik nyomdokába lépnének, csak éppen fordítva járnak: Németországban, keresik a kenyerüket, a jobb megélhetést. Éppen ezért a falu az elöregedés és kiüresedés szélén áll. Hivatalosan 110 személy lakja, de a valóságban alig 90-en élnek ott. Mert „a megélhetés nehézkesnek bizonyul, már 300 évvel ezelőtt is nehéz volt”. Nem könnyű Erdővidéken a gazdálkodás, amit Zalánpatakon az is hátráltat, hogy a tehéntejet senki nem vásárolja fel. Így nem éri meg állatot tartani.

A falu mégis kulcsfontosságú Székelyföld történelmében, turizmusában egyaránt, mert egy érintetlen, minden mesterséges beavatkozástól mentes, élő skanzen. A hagyományos falusi életmódnak köszönhetően megmaradtak ugyanis a régi csűrök és istállók, illetve a lakóépületek többsége is a népi építészet jellegzetességeit tükrözi. Fellelhetőek még a kő alapra, fából épített tornácos lakóházak, amelyeken még sok esetben megvan a hagyományos hegyes végű baconi cserép. „Most már felnőtt egy-két olyan generáció a világunkban, aki nem találkozott a népi kultúrával. És úgy gondolom, hogy ez a mai napig megtalálható itt, Zalánpatakon. Ezt próbáljuk visszahozni, és nemcsak a nagyvilágnak, hanem a zalánpatakiaknak is próbáljuk újratanítani” – fogalmazott Préda Barna helytörténész.