Ha Botházi Mária erdélyi írónőnek azt mondjuk, hogy erdélyiség, ő azt feleli, hogy kommunista tömbház és szürke utcakép. „Ha az idilli Erdélyképre gondolunk, akkor az maga a Tündérkert… ahol Erdély csupa táj, kolomp szól a tájban, zöld fű serken a mezőn, juhok legelésznek” – magyarázta öniróniával a hangjában, amikor arra kértük, a 12. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten üljön le velünk egy kávéra, és ossza meg gondolatait arról a sorsközösségről, mindannyiunk közös terhéről, tulajdonságáról, amelyben mi, erdélyiek létezünk. Mi fér bele egy kávéba? sorozatunk legújabb epizódjában arról is szó esik, mit keres a fűnyíró a tündérkertben, és miért döntött úgy Botházi Mária, hogy „szétveri” az idilli képet társadalmunk abszurd, nevetséges, mégis roppant szokványos történeteivel.

Botházi Mária írónő tapasztalatai azt mutatják, erdélyi magyarnak lenni különleges és egyben nehéz feladat is. Hiszen az erdélyi ember felszáll a kolozsvári tömegközlekedési eszközökre, és kevert nyelven beszél: kezdi románul, majd folytatja magyarul, és úgy használja a két nemzet szavait vegyesen, mintha azok mindig is egy nyelvet alkottak volna.

Mi fér bele egy kávéba? – tettük fel a kérdést önmagunknak és interjúalanyainknak, amikor a 12. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét sürgés-forgásában igyekeztünk a lehető legkomolyabb témákról rövid idő alatt beszélgetni. Terítékre került a párkapcsolatok dinamikája, a családalapítás és szülői lét, a kultúrateremtés, az irodalom népszerűsítése, a tehetséggondozás, a gyereknevelés és a hitélet is. Ebben voltak segítségünkre beszélgetőtársaink, a magyarországi Grecsó Krisztián író, Csernus Imre pszichiáter, Vadadi Adrienn író, óvónő, Lackfi János költő, illetve az erdélyi Botházi Mária író, újságíró és André Ferenc költő, slammer, tehetséggondozó.

Az erdélyi ember ugyanakkor az is, aki Székelyföldön előre átgondolja, hogy mit mond az orvosnál vagy az ügyintézés folyamán, keresi, kutatja és elhibázza a kifejezéseket, miközben illetékestől illetékesig irányítják, míg végül sikerül választ találnia a gondjára, amit nem feltétlenül ért meg, ha románul hallja, vagy legalábbis nem úgy érti, ahogy azt értenie kellett volna.

Van egyfajta közös tulajdonsága az erdélyi embereknek: „összekovácsolt bennünket a sors, a történelem, amiről nem tehetünk” – részletezi ennek a sorsközösségnek az alapjait hangsúlyozva, hogy meghatározza a nehéz sorsunkat a történelmi környezet, amiben élünk, ami nem feltétlenül az emberek szíve vágya volt. „Úgy változtak a dolgok a történelem során, hogy hatalmas átalakulások jöttek az erdélyi emberek életében, de ezekre a fordulatokra senki nem készítette fel őket, és a traumáik feldolgozásában senki nem segített nekik”. A hirtelen bekövetkező nagy alakulások után úgy kellett tovább élni, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, ráadásul a politikai berendezkedés is folyton változott.

Botházi Mária úgy véli, ezek nehézségként mind bennünk maradtak, és a különböző generációk átörökítették a nehézségeken alapuló életérzést, a késztetést, hogy mindenben gyanakodjunk, ami túlzottan könnyű, és csak abban bízzunk, ami erőt próbáló. „Nehézség volt a háborús időszak, nehézség utána a diktatúra időszaka és eléggé megterhelő évek voltak az átmenet évei is, amelyek után rögtön a válság évei következtek. Ezek történelmi, gazdasági, politikai és kulturális próbatételeket hoztak, és megerősödött az erdélyi emberben, hogy nehéz”.

Mint mondja, annyira megszoktuk, hogy nekünk nehéz, hogy ez az élet természetes tartozéka lett, így meglepődünk, ha valami könnyen megy. Bennünket ugyanis a normalitás tesz gyanakvóvá, számunkra az abnormális a természetes.

Mindez a fiatalok életének is „természetes” velejárója, pedig ők nem éltek a kommunizmusban, és sokan a rendszerváltás után születtek, mégis cipelik az erdélyi emberek generációkon átörökített terheit. Az írónő szerint ehhez az is hozzájárul, hogy hiába követték egymást a különféle időszakok, a kisebbségi lét eleve hoz magával valami determináltságot, az érzést, hogy kevesebbek vagyunk, mint mások, és ez máris nehézségek sorozatát indítja el az életünkben. Az erdélyi ember próbál felnőni a többséghez, és közben gyakran szembesül azzal, hogy nem ugyanolyan, mint ők. „Ha elfogadnák, hogy mi is pont ugyanolyanok vagyunk, mint a másik ember, akkor nem lenne gond. Lehet, hogy a szót magát is meg kellene változtatni…” – elmélkedett.

Majd hozzátette, ma sem könnyű ügyeket intézni a hivatalban, és az iskolába járás sem változott sokat: habár a generációk cserélődtek, a rendszerek maradtak ugyanazok, így az élet adta nehézségekkel a fiatalok és idősek egyaránt szembesülnek.

Nem csoda, hogy jócskán akad téma, amiről humoros, komikus vagy abszurd karcolatokat írhat. Mert az erdélyi ember egy másik nagy tulajdonsága, hogy nagyokat hahotázik Botházi Mária élet írta történetein, azokon, amik egy kicsit mind sajátjai is. A blokkos (tömbház szerk. megj.) mindennapok, ahol egy nejlonszatyor tucatnyi nejlonszatyor tárolója; ahol a szomszéd mindig próbál felülkerekedni vagy hétvégenként fúr-farag, csavaroz; ahol szőnyeget porolni, disznót vágni vagy ünnepőséget tartani mind-mind kihívás és kaland. Vagy a székelyföldi létezésről, ahol őrszem még az idős ember, és korára hivatkozva általában mindig mindent jobban tud.

„Úgy érzem, hogy én is része vagyok ennek a sorsközösségnek, és az nem lehet, hogy az emberek legyenek azért hibásak, mert valami nem úgy működik, ahogy kellene. A humoros látásmód kialakult, én humoros irodalmon nevelkedtem, illetve egy olyan családi környezetben, ami a nehézségeket humorral oldja fel” – mondta az írónő, aki szerint a humor védekezés is olykor, egyfajta távolságtartásra késztet, ugyanakkor sztereotipizál is, akár egy karikatúra.

Ha érdekel, hogy miért veri szét a fűnyíró a tündérkertet, és miért tartotta fontosnak Botházi Mária megírni a humorra alapozó Fűnyíró a Tündérkertben kötet karcolatait, kattints a videóra és megtudod!