A gyerekekről, a gyereknevelésről és a gyerekekkel való tiszta, erőszakmentes kommunikációról beszélgettünk Vadadi Adriennel, sok kisgyerek kedvenc író- és óvónőjével. Története különleges, hiszen családja nőtagjai generációkra visszamenőleg óvodapedagógusok voltak, ezért és hivatástudatból indult el jómaga is ezen a pályán, hiszen úgy tud beszélni a legkisebbekkel és a legkisebbekről, hogy az minden csemete számára otthonos és ismerős. Nem csoda, hogy íróvá is az egyik kisóvodása tette, akinek hivatástudatból segíteni akart: „Lea az a kislány volt az óvodában, akinek nem sikerült barátokat szereznie, ezért írtam egy mesét, amiben mindenki az ő barátja akar lenni. Így kezdődött az írás iránti szenvedélyem” – osztotta meg velünk a 12. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten, ahol Mi fér bele egy kávéba? sorozatunk apropóján kávézni és ismerkedni hívtuk.

Vadadi Adrienn elmondása szerint akkor esett szerelembe a meseírással, amikor meglátta, hogyan hat a gyerekekre, ha önmagukról szóló történeteket hallanak. Lea, a kislány, aki elindította őt az íróvá válás útján azóta már felnőtt nő, és mint később kiderült, Asperger-szindrómás volt, ezért esett nehezére a barátságkötés, de akkoriban ezt még nem tudták, és a mese, mint egyetlen eszköz, nagy hatással volt az érintett kisgyerekre, illetve a csoport dinamikájára is.

Mi fér bele egy kávéba? – tettük fel a kérdést önmagunknak és interjúalanyainknak, amikor a 12. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét sürgés-forgásában igyekeztünk a lehető legkomolyabb témákról rövid idő alatt beszélgetni. Terítékre került a párkapcsolatok dinamikája, a családalapítás és szülői lét, a kultúrateremtés, az irodalom népszerűsítése, a tehetséggondozás, a gyereknevelés és a hitélet is. Ebben voltak segítségünkre beszélgetőtársaink, a magyarországi Grecsó Krisztián író, Csernus Imre pszichiáter, Vadadi Adrienn író, óvónő, Lackfi János költő, illetve az erdélyi Botházi Mária író, újságíró és André Ferenc költő, slammer, tehetséggondozó.

Olyannyira, hogy azt követően mindenki kérte a személyes meséjét, így apró „kritikusok” is adottak voltak. Mint mondta, az ovisokról szóló történeteknél nem kérte a szülők beleegyezését, hiszen azok csak a csoportnak íródtak, ám amint mesekönyvbe került néhány, igyekezett a kis karaktereken változtatni, illetve a szülőkkel is beszélt, hiszen nagy felelősség egy hús-vér gyermekről formálni karaktert.

Beszélgetésünk folyamán végig csillogó szemekkel mesélt az óvodában töltött napokról, mint mondta, nem volt kérdés, hogy óvodapedagógus lesz-e vagy sem. Már gyermekkorában asszisztált óvónő rokonai mellett az óvodában, sőt kamaszként és fiatal felnőttként is rendszerint visszatért, hogy töltekezzen az apróságok között. „Ha nem volt, aki vigyázzon rám a nyári szünetben, én mindig az óvodába jártam, először a nagymamám óvodájába, aztán a keresztanyám óvodájába, és tulajdonképpen azt vettem észre, hogy már iskolás vagyok, de még mindig óvodába járok, és nagyon jól éreztem magam a kicsik között. Aztán később, amikor már gimnazista voltam, és akadt valami lelki problémám, én akkor is az óvodába mentem” – emlékezett vissza.

Hozzátette, ma már sajnos nem dolgozik óvodapedagógusként, de ez nem azt jelenti, hogy soha nem is fog: „amikor a kislányom megszületett, akkor írtam az első mesekönyvemet, a Leszel a barátomat, és mire ő 3 éves lett, addigra válaszút elé kerültem, hogy akkor most vagy óvónéni leszek, vagy írónő, és egy időre az írást választottam”. Ami egyébként nagy felelősség – tudtuk meg Vadadi Adrienntől – akinek meggyőződése, jól kell választania a szülőnek és a pedagógusnak, ha a mesékről van szó, mert a gyerekek szívják magukba a történeteket, és vannak olyan cselekményszálak, amelyek nem valóak még nekik a kezdeti szakaszban. Mindig az életkori sajátosságaiknak megfelelően kell történetekkel ismerkedniük.

Az állatmesékkel és az életmesékkel nem lőhet mellé a felnőtt. Vadadi Adrienn szerint ezek minden korosztálynak megfelelőek, csak az nem mindegy, hogyan vannak megfogalmazva, milyen hosszúak, mennyire érthetőek a mondataik. Az ő mesekönyvei roppant népszerűek a gyerekek körében, ami azzal magyarázható, hogy gyereknyelven ír – kellett ehhez a többéves óvodapedagógusi tapasztalat. Népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a csemeték a közönségtalálkozókon kívülről fújják a szövegrészeket, és a meséi összes szereplőjét ismerik. „Annyira meghat. Mi igazából barátok vagyunk egy olyan térben, ahol valójában még eddig nem találkoztunk, de a mese mégis összekötött bennünket” – osztotta meg elérzékenyülve.

Majd nevetgélve hozzátette, a gyerekek nagyon okosak. Nem zavarja össze őket, ha a világuktól, a megszokott sémáiktól kissé eltérő az a mesevilág, amivel találkoznak, ők magukévá teszik. Néhány évente mégis meg kell újulnia, mert a generációk rohamosan változnak, és vannak motívumok, amelyek már elavultak. Kacagva osztotta meg, hogy a kicsik a cigarettázást – amit eddig ropival, ceruzával imitáltak –, manapság kockával játsszák el, és azt mondják, elektromos cigit szívnak. „Amikor ezzel szembesültem, megdöbbentem, és ekkor jöttem rá, hogy ha ezentúl is a gyerekekhez akarok szólni, velük együtt változnom kell nekem is” – fűzte hozzá komolyra fordítva a szót.

Ha kíváncsi vagy arra, hogy Vadadi Adrienn miként gyakorolja az erőszakmentes kommunikációt, és mi a titka annak, hogy a gyerekek imádják a történeteit, nézd meg Mi fér bele egy kávéba? sorozatunk legújabb epizódját!