Két sikertelen csúcskísérlet után siker koronázta Sántha Xénia idei magashegyi expedícióját, a csíkszeredai származású hegymászó október 28-án társával, Paul Clarke-kal feljutott a 6814 méter magas Ama Dablam csúcsára. A mászás során egy életveszélyes állapotban lévő holland hegymászónak segítettek, ezért saját csúcstervüket is félretették, a visszaúton pedig Xénia balesetet szenvedett. A serpák és hegyi vezető nélkül teljesített mászás után még időre lesz szüksége, hogy feldolgozza az elmúlt hónapok eseményeit. 

A nyár elején indult, több hónapos expedíciósorozat első állomása a 7010 méteres Khan Tengri volt, amelynek megmászásáról a kedvezőtlen időjárás és a lavinaveszély miatt kellett lemondania. Az ereszkedés során egy lavina el is sodorta. Ezt követően Kirgizisztánban vízumproblémák nehezítették az útját, majd Nepálba érkezve a 8167 méteres Dhaulagiri megmászásával próbálkozott. Bár társaival hosszú heteket töltöttek a hegyen, a csúcstámadás végül a kötélrögzítő csapat visszalépése miatt meghiúsult. A fiatal hegymnászóval Kathmanduba való visszatérése után beszélgettünk.

Emlékezetes heteket, hónapokat tudhatsz magad mögött. Mire emlékszel vissza a legszívesebben?

Nagyon sok minden történt, és talán még időre lesz szükségem ahhoz, hogy igazán feldolgozzam az egészet. A Dhaulagiri-expedíció és a Khan Tengri sikertelen próbálkozása után különösen sokat jelentett számomra, hogy az Ama Dablamon végre sikerült elérnem a csúcsot. A Dhaulagiri fizikailag és lelkileg is komoly próbatétel volt. Hatalmas energiát, időt és anyagi áldozatot fektettem bele, ezért nagyon nehéz volt úgy hazajönni, hogy nem sikerült teljesítenem a kitűzött célt.

Az Ama Dablam eredetileg egy új lehetőség volt. Paul Clarke, a mászótársam javasolta, hogy próbáljuk meg, mivel egy évvel korábban már megmászta, így ismerte a terepet, én pedig rendelkeztem a megfelelő magashegyi akklimatizációval. Szerettem volna újra átélni a sikeres csúcsmászás örömét, és végre felvinni a magyar zászlót egy olyan hegyre, amely különösen sokat jelentett számomra.

Az egyik legmeghatározóbb esemény azonban nem is a csúcsmászás volt. Az október 27-i csúcstámadás során, amikor Paullal a második táborba értünk, egy holland mászót találtunk a sátrunkban, nagyon súlyos állapotban. A magashegyi betegség súlyos tüneteit mutatta, és az állapota rendkívül aggasztó volt. Paullal és Tzachi Miarával, egy ott tartózkodó izraeli mászóval együtt végül úgy döntöttünk, hogy félretesszük a saját csúcstervünket, és ott maradunk segíteni neki reggelig.

Nem volt nálunk megfelelő mennyiségű élelem vagy hálózsák egy ilyen hosszú éjszakára, mégis maradtunk. Paul rádión segítséget kért, én pedig igyekeztem a mászó mellett maradni, és segíteni neki, amennyire a körülmények engedték. Másnap reggel végül helikopteres mentésre került sor. Ez az éjszaka nagyon sok mindent megmutatott nekem. A hegyen egy csúcs nem lehet fontosabb egy ember életénél. Bármennyire is szeretnénk elérni a célunkat, vannak helyzetek, amikor az embernek azonnal át kell értékelnie a prioritásait.

Október 28-án folytattuk az utunkat. Hosszú, kimerítő mászás várt ránk. Végül 17.18-kor értünk fel Paullal az Ama Dablam 6814 méteres csúcsára. Körülbelül tizenöt percet töltöttünk fent, mert nagyon erős szél fújt, és közeledett a sötétedés. A visszaút sem volt egyszerű, késő este értünk vissza a második táborba.

Ha azonban egyetlen pillanatot kellene kiemelnem, talán a csúcs felé vezető úton látott naplementét választanám. Egészen elképesztő fények voltak. Olyan pillanat, amikor az ember egy kicsit elfelejti a fáradtságot, a nehézségeket, és egyszerűen csak hálás azért, hogy ott lehet. Természetesen a csúcsra érkezés is felejthetetlen. De számomra az egész expedíció legfontosabb emlékei között ott van az a döntés is, hogy egy bajba jutott mászó miatt félretettük a saját célunkat.

 Se szeri, se száma a megélt kalandjaidnak. Mit tanultál ez alatt az expedíció alatt önmagadról és a mászásról?

Azt hiszem, minden expedíció egy kicsit másképp változtatja meg az embert. A hegyekben nagyon kevés lehetőség van arra, hogy elbújjunk önmagunk elől. Ott nincs sok jelentősége annak, hogy mit gondolnak rólunk mások, milyen eredményeink vannak, vagy hogyan mutatjuk be magunkat a külvilágnak. Az számít, hogy egy adott helyzetben hogyan döntünk, hogyan viselkedünk, és mennyire vagyunk képesek felelősséget vállalni.

Az elmúlt hónapokban megtanultam, hogy a kitartás nem mindig azt jelenti, hogy mindenáron tovább kell menni. Néha az a legnagyobb erő, ha az ember képes megállni, újratervezni, vagy akár feladni egy csúcstámadást egy fontosabb dolog érdekében. A holland mászó megsegítése számomra ennek nagyon erős példája volt.

Azt is megtanultam, hogy a kudarc nem feltétlenül jelent visszalépést. A Dhaulagirin és a Khan Tengrin nem sikerült elérnem a célomat, mégsem érzem úgy, hogy elvesztegetett idő lett volna. Minden ilyen expedícióból tanulok, és minden alkalommal többet tudok meg saját magamról.

Emberileg pedig talán az elmúlt hetek tanítottak a legtöbbet. Mindig jóhiszeműen közelítettem az emberekhez. Szeretek hinni abban, hogy egy vitát meg lehet beszélni, hogy a tények és a kölcsönös tisztelet előbbre valók a személyeskedésnél. Most azonban azt is megtanulom, hogy a jóhiszeműség mellett szükség van határozottságra is. Nem kell támadóvá válnom ahhoz, hogy megvédjem magam. Nem kell másokat bántanom ahhoz, hogy kiálljak a saját igazamért.

Hogy érzed most magad a bőrödben?

Őszintén? Most nem vagyok a legjobb lelkiállapotban. Fizikailag is nagyon megviselt az expedíció. A csúcsról való visszaúton, a harmadik tábor alatti szakaszon egy kisebb jégpárkány szakadt le alattam, és elestem. A sisakom hátsó része megsérült, a testem több pontján zúzódásokat szereztem, az egyik ujjam pedig nagyon bedagadt és elszíneződött. Azt hittem, eltört. Szerencsére a sisakom valószínűleg komolyabb sérüléstől védett meg.

Hogyan tovább? A fejedben már körvonalazódik az újabb kihívás?

Szeretnék utazni, új helyeket felfedezni, kicsit élvezni az életet, és hagyni, hogy leülepedjen mindaz, amin keresztülmentem. A hegymászás természetesen továbbra is az életem egyik legfontosabb része. Nem tudom elképzelni, hogy hosszú távon ne a hegyekben tervezzem a jövőmet. A Dhaulagirire pedig visszatérünk, és sok tervünk van még Paullal. Ez a hegy különösen fontos számomra. A 8167 méteres csúcs egyelőre befejezetlen történet, és szeretném egyszer sikeresen teljesíteni. A sikertelen expedíció ellenére sem mondtam le róla.

Kapcsolódó

Két hegymászó, két álláspont az Ama Dablam megmászása körüli vitában

Vita alakult ki a nepáli Himalájában található Dablam hegy első magyar női megmászásának kérdése körül, miután a csíkszeredai származású Sántha Xénia legutóbbi expedíciója után azt közölte, hogy első magyar állampolgárságú nőként jutott fel a hegy csúcsára.

hegymászók Himalája Nepál teljesítmény hegymászás komment vita

Hosszabb távon szeretném úgy alakítani az életemet, hogy a hegymászás ne csupán egy hobbi vagy időszakos kihívás legyen, hanem az életem meghatározó része. Szeretnék további expedíciókon részt venni, fejlődni, tapasztalatokat gyűjteni, és olyan eredményeket elérni, amelyekre később is büszke lehetek.

Egy dolgot biztosan nem szeretnék elveszíteni: azt a lelkesedést és szabadságérzetet, amit a hegyek adnak. Mindig is szerettem nagy célokat kitűzni, és akkor is újrakezdeni, amikor valami nem sikerül elsőre. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb tulajdonságom. Nem szeretnék senki ellenében élni vagy másokkal versenyezni az elismerésért. Szeretném a saját utamat járni, a saját teljesítményeimért dolgozni, és közben embernek maradni.