Nem mindennapi vállalkozásra szánta el magát szeptemberben egy szilágysomlyói baráti társaság: Nepálba utaztak, hogy bejárják a Himalája egyik különleges túraútvonalát. A hegyek között töltött napok próbára tették kitartásukat és fizikai állóképességüket, ugyanakkor olyan élményekkel gazdagodtak, amelyeket fényképekkel aligha lehet visszaadni. A kirándulás főszervezője, Szabó Dezső számára a Himalája régóta dédelgetett úti cél volt, bár nemcsak a magashegyi tájakat kedveli: szereti megismerni a világot, az embereket, a szokásokat, és minden utazásból igyekszik hazahozni valami újat.

Egy összeszokott, egymást jól ismerő baráti társaság számára az utazás már régóta többet jelent egyszerű kikapcsolódásnál. Szinte minden évben új kihívást keresnek, amelyért érdemes útra kelni, felkészülni, és kilépni a megszokott hétköznapokból. Ezúttal igazán nagyot álmodtak: a Himalája felé vették az irányt.

Az ötlet a szilágysomlyói Szabó Dezsőtől származott, akit már csaknem tíz éve foglalkoztatta az a gondolat, hogy egyszer eljut a világ legmagasabb hegységének vidékére. Sokáig nem talált olyan társakat, akikkel szívesen belevágott volna egy ilyen kihívásba, aztán a baráti beszélgetések, a közös sportolás és a korábbi kirándulások során egyre többen jelezték, hogy szívesen csatlakoznának. Végül heten indultak Szilágysomlyóról.

A társaság tagjai nem idegenek, ismeretlenek. Vannak közöttük olyanok, akivel korábban Szabó Dezső hosszabb kerékpártúrákon vett részt, másokkal együtt focizik, sportol, vagy más közös élmények kötik össze. A csapatban egy apa és lánya is helyet kapott, a fiatal nő számára pedig különösen nagy álom volt, hogy egyszer eljusson a Himalájába. A résztvevők nagyrészt sportos, jó fizikai állapotban vannak, és mindannyian tisztában voltak azzal, hogy komoly erőpróba vár rájuk.

Nem a megszokott útvonalat választották

A szervezés már tavasszal elkezdődött. Szabó Dezső az interneten olyan romániai túraszervezőt keresett, aki jártas a nepáli magashegyi útvonalakban. Több ajánlatot hasonlított össze, végül egy tapasztalt vezető mellett döntött, akinek korábbi értékelései meggyőzőek voltak.

A szervező részletes tájékoztatást adott az út minden fontos részletéről: a felszerelésről, a ruházatról, a gyógyszerekről és arról, hogy mekkora csomagot érdemes magukkal vinniük. A hátizsák súlya nem haladhatta meg a 15 kilogrammot. Ez nemcsak a gyalogtúra miatt volt fontos, hanem azért is, mert a hegyvidéki szakaszra kisrepülőgéppel jutottak el, amelyen szintén korlátozták a csomagok súlyát. A felkészülés során fokozatosan szerezték be a szükséges felszereléseket: megfelelő túrabakancsot, merinói gyapjúból készült ruházatot, túrazoknikat, hátizsákot és a hideg éjszakákra alkalmas hálózsákot.

A túravezető egy részletes listát állított össze, így a résztvevők hónapokon keresztül, lépésről lépésre készülhettek. A hálózsákot végül nem vásárolták meg, hanem Nepálban bérelték. „Két hétre mindössze 60 lejbe került, és megfelelt a magashegyi körülményeknek. Erre nagy szükség volt, hiszen a magasabban fekvő szállásokon nem volt fűtés, az utolsó éjszakákon pedig a szobákban a hőmérséklet nulla fok körül volt” – mesélte Szabó Dezső.

A csoport nem a legismertebb, legegyszerűbb útvonalat választotta. Nem elégedtek meg azzal, hogy felmenjenek az Everest alaptáborához, majd ugyanazon az úton visszatérjenek. Dezső egy különlegesebb kört szeretett volna bejárni, amely több tájat és magasabban fekvő területet érint. Így jutottak el a Gokyo-tavakhoz, majd átkeltek a Cho La-hágón, amely a túra egyik legnehezebb szakaszának bizonyult. A körút végül az Everest alaptáborának térségét érintette.

A választott útvonal hosszabb és fárasztóbb volt, mint a hagyományos túra, ezért a vezető az első két nap a társaság tagjainak teljesítményét figyelte, azt mérlegelte, hogy képes lesz-e mindenki teljesíteni a nehezebb útvonalat, vagy inkább a könnyebb szakaszt ajánlja számukra.

A hegyek között másképp telik az idő

„A magashegyi túrázás egészen más élmény, mint a hazai vagy akár a romániai hegyekben tett kirándulás” – mesélte Dezső. A résztvevők korábban sokat gyalogoltak, sportoltak, és volt tapasztalatuk hosszabb túrákban, de Nepálban hamar megtapasztalták, mit jelent a ritkább levegő és az oxigénhiány.

Míg ezidáig nagyobb szintkülönbséget viszonylag gyorsan leküzdöttek, a Himalájában sokkal lassabban kellett haladniuk. Aki sietett, hamar kifáradt, ezért az egyenletes tempó és a megfelelő ritmus megtalálása volt a legfontosabb. A csapat elején és végén vezető haladt, így a gyorsabban és a lassabban gyaloglók is biztonságban tudtak haladni. Időnként megálltak, bevárták egymást, és csak akkor folytatták az utat, amikor ismét együtt voltak.

„A túra egyik legmeglepőbb nehézségét a lépcsők jelentették. A kövekből kirakott, szabálytalan fokokon nem lehetett egyenletesen haladni: az egyik lépcső alacsonyabb, a másik jóval magasabb volt, sokszor szinte fel kellett mászni rájuk” – mesélte Szabó Dezső, aki utólag egy alkalmazás segítségével megnézte, hány lépcsőt tettek meg, és becslésük szerint mintegy 2500 emeletnyi szintkülönbséget küzdöttek le ilyen módon.

A magasság hatását a hétköznapi tevékenységek közben is érezték. Ötezer méter fölött a zuhanyzás sem bizonyult egyszerű feladatnak. Dezső felidézte, hogy az egyszerű hajmosás is kifárasztotta a társaságot, mert a legegyszerűbb mozdulatok is kifárasztották őket.

A 4000–5000 méteres magasságban egyeseknél időnként fejfájás és szorító érzés jelentkezett. A csoport tagjai különböző, a magashegyi körülményekre felkészítő gyógyszereket vittek magukkal, de nem mindenkinél jelentkeztek azonos tünetek, Szabó Dezsőnek például csak enyhe fejfájása volt.

A nehézségek ellenére a jókedv végig megmaradt. A társaság sokat viccelődött, biztatta egymást, és igyekezett minden napból a lehető legtöbbet kihozni. „A túra tizennyolc napig tartott, ebből több napon át hosszú, akár 12 órás gyaloglás várt ránk. Egyes napokon húsz kilométer körüli távolságot is megtettünk, miközben a terep, a szintkülönbség és az időjárás nehezítette a haladást. A legkülönlegesebb szakaszok közé tartozott a Cho La-hágón való átkelés. A magashegyi terepen hóval, jéggel és széllel is találkoztunk, helyenként kötelek segítségével kellett továbbhaladnunk. Akadtak olyan részek, ahol csak utólag, visszatekintve vált igazán láthatóvá, milyen közel jártunk a veszélyes jégszakadékokhoz, és a jég bármikor megmozdulhatott vagy leszakadhatott volna” – mondta a szervező.

Szabó Dezső szerint fontos, hogy az ember tisztában legyen saját képességeivel, és ne vállaljon felelőtlenül kockázatot. A hegyekben nem elég az akaraterő: tudni kell, hol vannak a saját határaink.

A serpák mindennapjai: munka a hegyek között

A túra során nemcsak a táj és a magashegyi környezet tett mély benyomást a szilágysomlyóiakra, hanem az ott élő emberek mindennapjai is. A hegyekben dolgozó helyiek, különösen a teherhordók teljesítménye nyűgözte le a csoportot.

„A turisták hátizsákjai mellett a helyiek sokszor elképesztően nagy súlyokat cipelnek. Elmesélték, hogy 90–100 kilogrammos terheket visznek fel a hegyi településekre, de volt olyan is, aki 140 kilogrammot hordott, nem néhány méteren keresztül, hanem akár öt-hat-nyolc kilométeres szakaszokon. A terhek között matracok, élelmiszerek, építőanyagok, vasak és más, a hegyi szállások működtetéséhez szükséges felszerelések vannak” – magyarázta Dezső.

A teherhordók munkája nélkül a turisták által látogatott, magasabban fekvő településeken nem működhetnének a vendégházak és az étkezést biztosító kis vendéglők. A hegyekbe mindent fel kell juttatni, sokszor olyan helyekre, ahová semmilyen jármű nem tud eljutni.

A nehéz fizikai munkához képest az ottani keresetek meglepően alacsonyak. Szabó Dezső elmondása szerint beszélgetéseik során azt hallották, hogy egy átlagos havi fizetés nagyjából 150 dollár körül lehet. A hegyekben dolgozó teherhordók ennél szerényebb jövedelemre számíthatnak: egy-egy napi munkáért körülbelül 60 lejt kapnak, miközben óriási terheket cipelnek kilométereken keresztül. Aki már magasabb képzettséggel, túravezetőként dolgozik, valamivel többet kereshet. A csoport 23 éves nepáli vezetője például napi 110 lejt kapott a munkájáért, de ebből nemcsak saját megélhetését kellett biztosítania, hanem a családjáét is.

A fiatalember története különösen megmaradt a szilágysomlyóiak emlékezetében. Ő tartotta el a családját, és azért dolgozott, hogy húga egyetemre járhasson, és később jobb lehetőségei legyenek. Saját maga teherhordóként kezdte, majd tanfolyamot végzett, és túravezetőként vállalt munkát. A következő célja az volt, hogy újabb vizsgát tegyen, és magasabb régiókba vezethessen túrákat.

Szabó Dezsőnek feltűnt, hogy a helyiek a nehéz életkörülmények ellenére nyugodt, barátságos emberek. Beszélgetéseik során megkérdezték tőlük, nem szeretnének-e elköltözni a hegyekből, vagy máshol, akár Európában munkát vállalni. A válasz sokszor meglepte a látogatókat: az emberek nem vágytak el, elégedettek voltak azzal az élettel, amelyet ismertek.

Hit, egyszerűség és becsület a Himalája falvaiban

A hegyek között élő nepáli emberek mindennapjaiban a vallásnak fontos szerepe van. Szabó Dezső elmondása szerint a buddhizmus az egyik meghatározó hit a vidéken, amit a sok templom és szent hely jelez. Útjuk során több ilyen templomba betértek, és közvetlen közelről tapasztalhatták meg, mennyire része a hit a helyiek életének.

A túra során nemcsak a vallásosságuk, hanem az ott élők becsületessége is mély benyomást tett a társaságra. Szabó Dezső egy apró, mégis sokatmondó történetet idézett fel. Útközben pénzt találtak a földön, és amikor egy kisgyermekkel érkező asszonnyal találkoztak, úgy gondolták, neki adják, vegyen valamit a gyereknek. Az asszony azonban nem fogadta el, hanem azt javasolta, tegyék vissza a pénzt egy kőre, hátha visszatér érte az, aki elveszítette. A turisták végül mégis odaadták neki, ám amikor később visszanéztek, azt látták, hogy az asszony a gyermekével együtt még mindig ott áll, majd visszahelyezi a pénzt a kőre, és továbbindul.

Az eset különösen megmaradt bennük. Szabó Dezső szerint a hegyvidéki településeken élők egyszerű, szerény körülmények között, de erős családi kötelékek között élik mindennapjaikat. Bár sokan nagyon keveset keresnek, a vendégek tapasztalata szerint a becsület és a tisztesség fontos érték számukra. A fővárosban már egészen más világ fogadta őket, ott a turisták által jól ismert kéregetéssel is találkoztak, de a hegyek között szerzett élmények egészen más képet mutattak Nepálról.

„A hegyvidéki települések lakóinak élete más, mint amit Európában megszoktunk. A nagyobb településeken még találni egészségügyi ellátást és iskolát, feljebb azonban már csak kisebb falvak, néhány épületből álló településrészek vannak. A turisták számára kialakított szállások egyszerűek: kis szobák, két ágy, fűtés nélkül. A meleg vízért külön kellett fizetni, és ahogy egyre magasabbra jutottunk, a zuhanyozás egyre nagyobb kihívássá vált. Az étkezés viszont kellemes meglepetést okozott. A vendégházakban többnyire frissen készített ételeket kaptunk, sok levest, zöldséget és tésztás fogást. Ahogy feljebb mentünk, egyre kevesebb hús került az asztalra, mert nehéz volt feljuttatni. A magasabban fekvő területeken már inkább zöldséges ételeket fogyasztottunk. Próbáltunk minél több helyi fogást megkóstolni, és elmondhatjuk, hogy a nepáli konyhával összességében elégedettek voltunk” – mesélte Dezső.

A helybéliek nagy figyelmet fordítanak a természet védelmére: a túrázók például lehozhatnak a hegyről egy kilogramm műanyag hulladékot, amelyért újrahasznosított műanyagból készült jelvényt kapnak.

A hegyek árnyoldala: a Himalája nem bocsátja meg a figyelmetlenséget

Szabó Dezső a Himalája szépsége mellett a hegyek veszélyeiről is beszélt. Mint mondta, az út során olyan történeteket hallottak, amelyek rádöbbentették őket arra, milyen kiszámíthatatlan és könyörtelen lehet a magashegyi környezet. Különösen a 7000 méter fölötti térség veszélyes: ott már a legnagyobb tapasztalat sem garantálja, hogy valaki épségben visszatér.

„Idén mintegy ötven serpát és további háromszázötven hegymászót ért halálos baleset a térségben, és mire mi befejeztük a túrát, újabb harminc halálesetről értesültünk. A hóval fedett hasadékok sokszor észrevehetetlenek: az ember biztonságosnak tűnő felszínre lép, amely bármelyik pillanatban beszakadhat. Egy lavina vagy hóomlás pedig akár egy egész mászócsoportot magával sodorhat. A nagy magasság az emberi szervezetet rendkívüli módon megterheli. A ritka levegő, az oxigénhiány súlyos következményekkel járhat, és még azok is bajba kerülhetnek, akik korábban többször sikeresen teljesítettek hasonló mászást” – mesélte. Szabó Dezső egy másik történetet is felidézett: egy ötven év körüli német hegymászó egy körülbelül hatezer méteres táborban éjszaka, a sátrából kilépve zuhant a mélybe. Egyetlen figyelmetlen mozdulat, a sötétség és a hegyi terep végzetes lehet. „Ezek olyan dolgok, amelyeket nem lehet előre tudni” – foglalható össze a tapasztalata.

A hazautazás kalandosra sikeredett

A tizennyolc napos út végén a társaság már a hazatérésre készült, ám Nepál időjárása még tartogatott számukra egy komoly próbatételt. A napokig tartó esőzés és a sűrű köd miatt a luklai repülőtérről nem indultak a járatok. A hegyek között működő kis repülőtér forgalma különösen érzékeny az időjárásra, így a csoportnak várakoznia kellett.

„Felmerült, hogy szárazföldön, terepjárókkal, majd mikrobusszal jutunk el Katmanduba, ez azonban egy hosszú, akár 17 órás utat jelentett volna, ráadásul a heves esőzések miatt földcsuszamlások és útbeszakadások nehezítették a közlekedést. A hegyi utak állapota bizonytalanná vált, ezért végül nem vállaltuk a kockázatot. A várakozás napjai alatt pihenéssel és humorral próbáltuk oldani a feszültséget. Végül, amikor javult az időjárás, újraindultak a járatok, és mi a nyolcadik repülőgéppel eljutottunk Katmanduba” – mondta a szervező.

A túrázók később megtudták, hogy alig egy nappal a leereszkedésük után mintegy egy méter hó hullott a magasabban fekvő területeken. Szabó Dezső úgy érezte, szerencséjük volt, és odafentről vigyázott rájuk valaki. A kaland azonban Katmanduban sem ért véget. A hazafelé induló nagyobb repülőgéppel műszaki probléma adódott, ezért újabb éjszakát kellett a városban tölteniük. A légitársaság végül ötcsillagos szállodai elhelyezést biztosított számukra, így a kényszerű várakozás ezúttal már kényelmesebb körülmények között telt.

Utazni, dolgozni, felfedezni – mindig mozgásban

Szabó Dezső számára a nepáli út egy hosszú ideje dédelgetett álom megvalósulása volt, de aligha az utolsó nagy kaland. Korábban is sokfelé járt: sízett Ausztriában, Olaszországban és Franciaországban, megfordult Thaiföldön és az Egyesült Államokban. Amerikát egy barátjával kamionnal szelte át, egészen Miamiig, majd az ország keleti oldalán, kisebb autóval New Yorkig utazott. Érdekes élménynek tartotta, de úgy érzi, nem szeretne ott élni. Számára az otthon és a barátok közelsége nagyon fontos.

Görögország különösen közel áll hozzá. Egy barátjával korábban tíz éven keresztül közös vitorláshajójuk volt, és a tengeren töltött idő, a hajózás élménye máig meghatározó számára. Nem zárja ki, hogy egyszer ismét vásárol egy vitorlást – mondta.

A nyelveket nagyrészt a gyakorlati életben sajátította el. Magyarul, románul, németül és angolul beszél, ez utóbbit főleg Görögországban sajátította el, amikor a hajózás során szüksége lett rá. Meggyőződése, hogy ha az ember több nyelvet ismer, könnyebben tanul meg újabbakat.

Dezső a mindennapokban nem az a típus, aki sokáig egy helyben ül. Ha kell, szállodája felújításán dolgozik, fest, burkol, javít, és számos olyan munkát maga végez el, amelyhez mások szakembereket hívnának. Az építkezés szeretetét nagyapjától örökölte, aki az építőiparban dolgozott, és már gyerekkorában bevonta a különféle munkákba. Emellett autókat javít, különösen az elektromos autók technológiája érdekli. Saját bevallása szerint mindig szeretett mozogni, tevékenykedni, új dolgokat kipróbálni. A kihívásokhoz az akaraterő mellett fontos szerepe van a józan mérlegelésnek. Egy-két barátjával talán néhány év múlva ismét visszatérne Nepálba, és megpróbálna egy 6200 méter körüli célt elérni, de csak megfelelő felkészüléssel és helyismerettel.

Azoknak, akik hasonló útra vágynak, azt tanácsolja, hogy ne becsüljék alá a felkészülést. Aki először indul magashegyi túrára, annak érdemes legalább két hónapon keresztül rendszeresen gyalogolnia, lehetőleg dombos terepen, naponta 10–15 kilométert. Mint mesélte, az idősebbek számára is vannak megfelelő útvonalak, de fontos, hogy elegendő időt hagyjanak maguknak, és ne akarják rövid idő alatt teljesíteni azt, amire a szervezetüknek több napra lenne szüksége. A hazai hegyi kilométerek ugyanis nem hasonlíthatók össze a ritka levegőjű, több ezer méteres magasságban megtett távolságokkal.

A túra nem mindenkinek való, és nem is kell mindenkinek ugyanazt a kihívást választania. A legfontosabb, hogy az ember ismerje a saját határait, ne vállaljon felesleges kockázatot, ugyanakkor ne féljen új élményeket keresni. Szabó Dezső szerint mindazt, amit a Himalájában láttak és átéltek, nehéz fényképeken vagy néhány mondatban visszaadni. Minden napra jutott valami új, egy találkozás, egy különleges táj, egy nehéz szakasz vagy egy olyan pillanat, amely később eszükbe jut.

A következő közös úti cél még nem körvonalazódott, a társaság tagjai azonban már tudják, hogy a világban rengeteg felfedeznivaló vár rájuk. Egyelőre a nepáli élményeket dolgozzák fel, és talán ez a legfontosabb hozadéka az útnak: nemcsak egy távoli országot és a Himalája hegyeit ismerték meg, hanem ismét megtapasztalták, mennyi mindent adhat egy közösen vállalt kihívás.