20 nap, 353 gyalog megtett kilométer, 5416 méter magas csúcs – így nézett ki a 24 éves Kovács Csenge útja számokban, hiszen áprilisban egyedül végigment a Himalája egyik legendás túraútvonalán, az Annapurna-körúton. Tizenhárom kilós hátizsákjával nekivágott az ismeretlennek, küzdött hóviharral, homokkal, szembeszéllel, sőt saját magával is, de végül megtalálta azt, amiért ment: a belső szabadságot.

Kovács Csenge, a 24 éves érmihályfalvi fiatal nő tele van lendülettel, elszántsággal és elképesztő történetekkel. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Business Karán védte meg mesteri dolgozatát pár nappal ezelőtt, egyetemista évei alatt pedig hat különböző országban lakott: Kolozsváron kezdte tanulmányait, a pandémia alatt Budapesten kötött ki, de Erasmus ösztöndíjjal élt Németországban és Olaszországban is. Később a Work&Travel programmal Amerikát célozta meg, ami után jött egy még nagyobb vállalás, Nepál. Az élete alappillérei az utazások, ameddig van ereje és energiája, addig szeretne világot látni, de nem a luxuskirándulások érdeklik, hanem a rosszabb körülményeket is be szeretné vállalni. Bevallása szerint „így utólag visszagondolva, minden út Nepálba vezetett”.

„Tudtam, hogy valami számomra maradandót szeretnék csinálni, valamit, ami szabadságot ad, és erről eszembe jutott Mongóliában a lovaglás és jurtában lakás vagy Nepálban a hegymászás. Már kiskoromban láttam a Hét év Tibetben című filmet. Ebben van az a rész, amikor a férgeket teszik A pontból B pontba, és azon gondolkoztam, hogy szeretnék olyan kultúrába eljutni életem során, ahol ezt megtapasztalom. Szerettem volna látni olyan embereket, akik így élnek, és értékelik az életet, akármilyen nehéz élet legyen is az” – magyarázta Csenge.

Hogyan jutott ki Nepálba?

Csenge Instagramon talált rá egy számára ismeretlen lány posztjára, aki pont egy nepáli jógastúdióban önkénteskedett. Felvette a stúdióval a kapcsolatot, s alkalmazták website content writernek, azaz a honlapjukra gyártott tartalmat, írt szövegeket, olyasmit csinált, amihez semmi köze nem volt azelőtt. A lényeg az volt, hogy eljutott Nepálba önkéntesnek. Ottléte alatt nagyon sok emberrel beszélgetett, gyűjtötte az infókat a túraútvonalakról, és érezte, hogy most kell megragadnia az alkalmat, belevágnia egy ilyen körútba, mert ha nem teszi, megbánja majd.

 „Olyan túrát akartam, amire nem kell idegenvezetőt fizetni. Egyrészt anyagilag is sok, másrészt pedig szeretem azt a szabadságot, hogy reggel felkelek és eldönthetem, hogy jobbra akarok menni vagy balra, hogy itt alszom vagy ott. Nincs szükségem arra, hogy valaki megmondja nekem, milyen tempóban menjek” – érvelt Csenge. Hozzátette, hogy az is hátránya az idegenvezetésnek, hogy ameddig a túrázó először látja a tájat és megállna sokszor bámészkodni és gyönyörködni, addig az idegenvezető már tizedjére nyomja le az útvonalat ebben az évben. Kalandorunk mindvégig egy könyvet követett, amely kifejezetten az Annapurna-körútra volt kiélezve, így nem csak a jeep-úton járt, hanem sokkal izgalmasabb ösvényeken haladt végig. Már amikor volt egyáltalán ösvény, mert a könyv 2019-es kiadását használta, ami sokszor irreleváns már, mert néhány út eltűnt azóta. Lényegében az volt a cél, hogy olyan helyeken menjen, ahol nem járnak a turisták, ami sokszor sikerült is.

Így készült fel a túrára

Csenge világéletében sportos volt, a szüleivel is rendszeresen jártak külföldi túrákra is. Emellett Nepálban minden nap jógázott, sőt a jógastúdió egy dombon volt, úgyhogy plusz edzés volt ez is, akár napi négyszer-ötször fel-le járkált. Azért megnyugtatja azokat is, akik nincsenek ennyire edzésben: „A túraútvonal nagyon személyre szabható, rengeteg kis falu van egymás után, ahol meg lehet állni, nem kell napi negyven kilométert gyalogolni, lehet tízet is. Nyilván ez attól is függ, ki hogy áll anyagilag és ki hogyan engedheti meg magának ezt időben”.

Kalandorunk zárójelesen megemlítette, hogy a betervezett indulás napján volt élete első ételmérgezése, ezért két nappal később indult el, de megrendíteni ez se tudta. Egy szabályt tűzött ki magának: délután ötig el kell foglalnia egy szállást, bárhol legyen is, mert ott hamarabb sötétedik. „Történt olyan is, hogy egy elhagyatott faluba érkeztem ötre, de ezt a könyv alapján nem lehetett kiszűrni. Azért volt jó ez az öt órás határidő, mert így még volt időm tovább menni a következő faluba. Az elvárásaim alacsonyan voltak: egy ágyat akartam, ahol pihenni tudok, persze az másik kérdés, hogy az ágyneműt nem cserélik. Sok helyen nem is fizettem a szállásért, csak a vacsoráért és a reggeliért, víz általában volt, de legtöbb helyen jéghideg, szóval nehezen vettem rá magam a tusolásra” – meséli Csenge.

A túrát 750 méter magasan kezdte el, de a látottak alapján a legtöbben felvitetik magukat autóval 2600 méterig. Ez a lehető legrosszabb döntés, mert 3000 méternél kezdődnek az akklimatizációs problémák, a testnek pedig 750 métertől több ideje van fokozatosan hozzászokni a körülményekhez.

Milyenek az akklimatizációs tünetek?

„Nehezebb levegőt venni és fáradtabb vagy, a tested lassul. Amikor felmentem 3700 m-re, nagyon hirtelen emelkedett az út, ott sokat álltam meg, és még a nap is tűzött. Ekkor éreztem, hogy nehezebb. Még előtte voltam Manangban, ez egy nagyon felkapott hely, az utolsó civilizációs pont 3400-3500 m magasan. Innen indulnak az akklimatizációs napok, ami abból áll, hogy felmész 4000 méterre, ott töltöd a napot, majd visszajössz Manangba. Az akklimatizáció lényege, hogy nappal legyél fent, de este aludj alacsonyabban.

Nekem itt jelentkeztek a tünetek, amikor lefeküdtem, olyan volt, mintha közvetlenül előtte maratont futottam volna, kapkodtam a levegőt, de ez normális dolog, mert egyre fogy az oxigén” - idézi fel. Elmondása alapján vannak az akklimatizációra gyógyszerek is, de ő nem akart élni vele. A könyvben pontosan le volt írva, hogyan kell felkészülni ezekre az emelkedőkre és a tünetekre, de ha a teste nem tudta volna gyógyszer nélkül végigcsinálni, akkor visszafordult volna.

Arra a kérdésre, hogy volt-e olyan pont, amikor úgy érezte, képtelenség a folyatás, inkább visszafordul, egyszerűen vágta rá: „nem volt”. De persze nehézségekből nem volt hiány. Vonult olyan szakaszon, ahol kövek hullanak fentről, a szélvihar a homokot a szemébe, szájába fújta, és mindeközben ahhoz is hozzá kellett szoktassa magát, hogy nem tud a jól megszokott tempóban haladni, mert lassú a teste. „Ha gyorsan próbálsz menni, akkor a harmadik lépésnél meghaltál, meg kell állj, lihegsz, nehéz. Szóval az egyenletes tempó nagyon-nagyon fontos” - hangsúlyozza.

Csúcstámadás, csúcsélmény

A csúcs 5416 méteren volt, de Csenge 5200 méter felett folyton nézte a telefonján a métereket, de egy örökkévalóságnak tűnt csigaléptekben haladni. „Amikor felértem körülbelül 5400 méterre, és megláttam először az imazászlókat és a csúcsot, akkor valahogy az összes akklimatizációs problémám megszűnt, tele lettem energiával, és az adrenalin vitt előre. És felértem! Gyönyörű volt, hó borított mindent, sütött a nap és -16 fok volt. Tudtam, hogy megcsináltam, de valahogy nem hittem el. Aztán készítettem egy videót a szüleimnek, amiben kimondtam, hogy megcsináltam, ekkor kezdtem el könnyezni. És ekkor realizáltam, hogy ez életem eddigi legnagyobb teljesítménye” - emlékezik vissza.

Körülötte a többi túrázó is őrjöngött a boldogságtól, sőt, egy 70 éves német néni ott ünnepelte a születésnapját. Csenge is ilyen 70 éves néni szeretne lenni. Fél órát volt az Annapurna-csúcson, 5416 méteren, aztán jött a mélyrepülés.

„Miután megvolt a csúcstámadás, utána következik a depresszió” - mondja. Ez az, amiről nem szól a fáma, de Csenge elmesélése alapján a csúcstól lefele már sivatagi körülmények vannak, újra a por válik a legnagyobb ellenséggé. „Nagyon durva ereszkedő volt, 5400 méterről 3800-ra. Ráadásul nagyon lelombozó a sivatagi látvány, a homok, és közben jönnek a gondolatok: ez most megvolt, de hogyan tovább? Napokig megyek, de meddig? Mi az újabb cél? Megcsinálom a körutat, de hogyan tovább? Úgy tudom elképzelni, hogy ez a csúcstámadás utáni ereszkedés olyan, mint lejönni a szerről, vagy mint egy nagyon csúnya másnaposság” - meséli. Erre az lelkiállapotra az is rápakol egy lapáttal, hogy a csendből, magányból, magadra figyelésből megérkezel Muktinath-ba, ami egy nagyon fontos falu, tele indiaiakkal: „Tele volt emberekkel, utáltam. Az volt a tervem, hogy tartok egy pihenőnapot, mert rám fért volna, 13 kilót cipeltem a hátamon, az egyik vállam nagyon erősen begörcsölt. De ebben a faluban nem tudtam pihenni, éreztem, hogy nekem innen mennem kell”. És ment is, két és fél napot gyalogolt, szembeszéllel és porral kísérve. Ez volt lelkileg a számára legmegterhelőbb szakasz.

Eleinte győzködte magát arról, hogy meg tudja csinálni, nem fogja levitetni magát, de két és fél nap után úgy ítélte meg, talán mégsem lesz jobb. „Előbb hagytam magam könnyezni és hagytam magam szenvedni, de következő nap bekattant valami, és eldöntöttem, lestoppolok egy autót” - mondja. Leereszkedtek 1200 méterig, de hogy saját magát kompenzálja azért, hogy autóval ment le, megmászott még egy 3200 méteres csúcsot. „Így nem éreztem úgy, hogy feladtam az utat” - teszi hozzá.

Életre szóló útravalók

Főleg az első napokban, amikor még nem találkozott túl sok emberrel, Csenge végre megértette, milyen valóban kapcsolódni önmagához: „Realizáltam, hogy tulajdonképpen soha nem vagyok egyedül a gondolataimmal. Van olyan, amikor minimálisan sikerül, amikor naplót írok vagy festek, de én most kipróbáltam, milyen az, amikor napokig nem hallgatok zenét, napokig nem beszélek emberekkel, csak megyek. Körülbelül a hatodik napon eljutottam oda, hogy nem voltak gondolataim. Nem volt olyan téma, amit már ne futottam volna át előtte”.

A másik fontos dolog, amit megtanult a túrán: elengedni a kontrollmániáját: „Én az eddigi életemben mindig kontrollmániás voltam, mindig tudtam, mi a következő lépés.” Épp vihar készülődött, amikor ő kint volt nyílt terepen, egy kilátónál, ahonnan be lehetett látni az egész kanyont. Miközben pihent, olvasott, hirtelen elkezdett dörögni, ami egy ilyen helyen nem játék, folyamatosan gyűltek a fekete felhők.

Előző nap is szakadt az eső, ezért csúszott a föld, a nagy pánikban a visszafele vezető utat se találta meg. Ekkor elkezdtek felsorakozni a fejében a negatív gondolatok: „Mi lesz, ha lezuhanok? Nem talál meg senki. Mi lesz, ha rosszul lépek? Mi lesz, ha eltörik a lábam, a kezem?”. „Megálltam 2-3 másodpercre, és azt mondtam magamnak, hogy, oké Csenge, megnyugszunk! Ezután jöttem rá, hogy az egyetlen egy dolog, amit én kontrollálok, az az elmém. Ezt leszámítva semmi, se az időjárást, se a felbukkanó állatokat, és ha történik valami velem, akkor annak úgy kellett történnie. Ez a realizáció ott is nagyon sokat segített a továbbiakban” – ecsetelte a tanulságot Csenge. És ahogy lenyugtatta magát, megtalálta az ösvényt is.

Az úton barátokat is szerzett, például egy szibériai lányt, aki a világ leghidegebb városából, Jakutszkból származik, viszont jelenleg a Maldív-szigeteken oktat szörföt, de egy kínai házaspárral is megtalálták a közös hangot. A nepáliakról se feledkezzünk meg, hiszen Csenge nem győzött áradozni arról, mennyire sok szeretetet és segítséget kapott a helyiektől, akik ellenségeskedés helyett mindig barátsággal közelítették meg, még akkor is, ha nem beszéltek egy nyelvet és mutogatniuk kellett egymásnak. Így beszélt a nepáliakról: „Minden hátsó szándék nélkül segítenek, anélkül, hogy visszavárjanak bármit. Ez az egyik legjobb érzés, amivel hazajöttem”.