A 7 éves székely kisfiú, aki egész nyáron útászként dolgozott: megelégelte, hogy sáros az utca, hát segített aszfaltozni

Bajna István egy gyergyószentmiklósi hétéves kisfiú, aki teljes nyári vakációját arra áldozta, hogy a „munkásbácsik” között tevékenykedett. No nem téblábolt, nem is akadályozta az útászokat! Helyette munkaeszközt fogott két kicsi kezébe és reggel hét órától aszfaltozott, útpadkát épített, anyagot hordott. Míg ő a szakemberek között tüsténkedett, segítségének hála több gyergyószentmiklósi utca is megújult. Bajna Istvánnal és anyukájával telefonon beszélgetünk a kisfiú szokatlan elköteleződéséről – megtudjuk, Istvánka megelégelte, hogy sáros az utcájuk, és mivel dolgozni mindig is szeretett, számára nem volt kérdés, hogy csatlakozik a munkásemberekhez. Délutánonként a jól megérdemelt ebédet barakkokban majszolta el, a munkások pedig olyannyira megkedvelték, hogy jövőre is visszavárják: már meg is kötötték egyezségüket, miszerint több gyergyói utat is közösen újítanak fel.

A hétéves Bajna István történetéről Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Facebook-oldalán értesülünk, ugyanis egészen messzire szállt a híre annak, hogy a gyergyószentmiklósi kisfiú a teljes nyári szünidejét a munkának áldozta. A politikus hálaként a városbeliek előtt jutalmazta meg a kicsi munkásembert, a város polgármestere pedig már meg is tanácskozta vele, hogy jövőre újabb utcákat terveznek felújítani, ahol a tapasztalt kicsi kézre ugyancsak szükség lesz. Már ha szeretné, mert Istvánka munkája önkéntességből és felelősségvállalásból valósult meg, senki nem kérte, hogy dolgozzon, ő mégis kötelességének érezte. Azóta is lelkesen öntözi a rábízott tölgyfákat és parkot.

Édesanyja, Angi Anikó telefonbeszélgetésünk folyamán úgy fogalmaz, eleinte nem támogatta gyermekét ebben a vállalásban, győzködte, hogy inkább játsszon a vakációban, mert van még ideje bőven a munkára, Istvánka azonban hajthatatlan volt. Mindig is szeretett dolgozni, így hát elhatározta, hogy amint a munkásemberek az utcájukba érnek, szerszámot ragad és maga is vállal valamit a feladatokból. Amint befejezték az utcájukat, István lelkesedése továbbra sem lankadt, ezért újabb helyszínekre kísérte az útászokat, és ugyancsak kivette részét a munkálatokból.

Édesanyja lelkendezve hozzáteszi, „István itthon is ilyen. Ha főzök, akkor főzni segít, ha a kertben dolgozok, akkor ott. Nagymamának fát vág, ha tésztát sütök (süteményt szerk. megj.) ő tölti meg krémmel. És ha azt látja, hogy a szomszédok az udvaron dolgoznak, szalad is, hogy segítsen. Nem tétlenkedik”.

Elmondása szerint az útászok örömmel fogadták a segítőkész gyermeket, és mivel kíváncsi és tettre kész jellemnek bizonyult, bevezették az aszfaltozás rejtelmeibe, még a jól bevált praktikákra is megtanították, illetve az sem volt ellenvetésükre, hogy az érdeklődő kisfiú szívesen szalad a közelben dolgozó kollégához, hogy elhozza a szükséges eszközöket.

Fotó: A család személyes archívuma

Édesanyja szavait Istvánka egészíti ki, aki határozottan annyit mond, azért, mert látták, hogy „szeretek dolgozni”, majd magyarázatképpen hozzáfűzi, az igazat megvallva „sáros volt az út”, jómaga pedig reménykedett benne, hogy ha segít, jövőre már nagyokat biciklizhet, játszadozhat a házuk előtt.

Noha a szülők is találgatnak, hogy gyermekük mitől lett ennyire munkaszerető, abban azért egyetértenek, hogy húszéves bátyja jó példával járhatott előtte: a nagytestvér ugyanis víz-gázszerelőként dolgozik, tőle is azt tanulja, hogy a munka nemesít. És ezúttal saját bőrén is megtapasztalta. Büszkén újságolja, hogy nem is maradt el a jutalma, pedig nem reménykedett benne, hogy a város előtt dicsérik majd meg. Mégis kapott egy elismerő oklevelet, egy könyvet, egy iskolatáskát és egy Lego City útépítő játékot, aminek roppantmód örül, hiszen új eszközökkel kezdhette a tanévet az izzadságos nyár után, illetve újra- és újrajátszhatja a nyári tapasztalatait.

Ugyanakkor megjegyzi, bár nehéz volt a forróságban naphosszat dolgozni, nem bánja, hogy szünidejét az útászokkal töltötte, a „munkásbácsik” ugyanis – ahogyan ő nevezi munkatársait – sok újdonságra tanították. Köztük arra, hogy barakkban étkezni nagy kaland, de a járdarakás, a földrakás, a betonozás, a gödörtöltés, a csatornarakás és az útpadka-igazítás is mind a tarsolyában van. Arról nem is beszélve, hogy az aszfalt alá is bekukucskálhatott, így kortársaival ellentétben azt is tudja, mi van a gyergyószentmiklósi utcák alatt, azaz milyen anyagok kerülnek az aszfalt alá, és azokkal hogyan munkálkodnak a mesterek.

Bölcsen azt is megosztja velünk, így, hogy megtapasztalta, miből áll a komoly munka, két választása is van, hogy mi szeretne lenni, ha nagyra nő. „Az egyik a házépítő, a másik a házfestő. De azért utat is építene, ha lehetséges”.

Édesanyja kacagva jegyzi meg, István számára a barakkok voltak a legérdekesebbek. „Ha esett az eső, ha tűzött a nap, nem jött haza, hadd aggódjon az anyukája, hogy mi történik vele”. Három-négy hónap telt el így, hogy a hétéves kisfiú kora reggel már csatlakozott a csapathoz, és egészen késő délutánig munkálkodott közöttük. „Az útászok megszerették, 5-10 lejeket fizettek egyik-másik elvégzett feladatért, illetve üdítőt vásároltak neki, de István nem a pénzért vállalta, nem érti még a pénz értékét. Őt a közösség és a közösségi munka lelkesítette” – részletezi a szülő.

István természetesen nem csak dolgozott, hanem ismerkedett és fejlődött is: a munkások közt sok volt az idegen, Erdély különféle városaiból és falvaiból verődött össze a csapat, így a kicsi legény nagy meséket hallhatott az ismeretlen vidékekről. Minden bácsinak megtanulta a nevét, és még a családi történeteikbe is belátást kapott, mindenkiről tud néhány bennfentes információt. A barátai lettek, a tanítói. És ez a tapasztalat vélhetően hosszú időre elkíséri.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

Kimaradt?