Ha valaki nem csupán a turisztikai látványosságokra kíváncsi, s hajlandó időt áldozni rá, hogy udvarias frázsokon túlmenő beszélgetéseket folytasson helybeliekkel, akkor egy brutálisan korlátozó, embertelen világot  ismerhet meg Iránban. 

Iránról általában lelkendező hangnemben szoktak nyilatkozni az ott megforduló turisták, a magyarok is, dicshimnuszokat zengve a helybeliek vendégszeretetéről, az ország kulturális örökségéről és természeti szépségeiről. Mindezeket nem vonom kétségbe, azonban az áradozó beszámolókat fölöttébb felületesnek vélem, olybá tűnnek nekem, mintha a szocializmus utolsó éveiben Erdélyben utazgató, a szabad világból érkező külföldiek csak a festői hegyvidéki tájakat, a számukra archaikus faluképet, a városok nem várt módon európai architektúráját vették volna észre, fel nem figyelve az embertelen rendszer tömegeket megnyomorító jellegére, az ország sivár, nyomasztó légkörére.

Bő egy hónapot töltöttem a jelenleg háborúban álló országban, 2019 decemberét és 2020 januárjának első néhány napját. Nem szokványos turista voltam, egy maratoni gyalogtúra során érkeztem az országba, Indiába tartottam. Törökországból jöttem, Van városának közelében léptem át a határt, kissé szorongva. Nem éppen derűs lelkiállapotom oka az volt, hogy az érkezésemet közvetlenül megelőző időszakban zavargások voltak szerte az országban, amiket a hatóságok ugyanúgy vérbe fojtottak, akárcsak az idei év elején kirobbant megmozdulásokat. A zavargások oka az volt, hogy a hatóságok, a hivatalos információk szerint duplájára, helyiek elmondása szerint pedig triplájára emelték az üzemanyag árát. Félelmeimre rácáfolva, a határátlépés zökkenőmentesen zajlott, amikor egy egyenruhás meghallotta, hogy Romániából jöttem, kiemelt a tolakodó helybéliek tömegéből, odavitt egy pecsételő kollégájához, s rövidesen iráni földön álltam.

Időutazás a fekete országban

Az Iránban szerzett első benyomásaimra a kultúrsokk a megfelelő kifejezés. Az előző mintegy két hónapot Törökországban töltöttem, jobbára az idegenforgalmi célpontoktól távol eső, elmaradottabbnak számító régiókban barangolva. Azt tapasztaltam, hogy a török társadalom a muszlim világ és a nyugati kultúra, hagyomány és modernség számomra rokonszenves ötvöződését mutatja, amelyet a mérsékelt iszlamista Erdogan autokratikus és hangsúlyosan nacionalista politikája ellenére is viszonylagos liberalizmus jellemez. A közúti infrastruktúra és az urbanisztika tekintetében napjaink Romániája csak szeretne olyan szinten állni, mint 2019 Törökországa. 

Ehhez képest a határátlépés olyan volt, mintha 25-30 évet mentem volna vissza az időben. Az iráni oldalon taxiként működő roncsautók, feketén dolgozó valutaváltók és mozgóárusok várták az érkezőket, az egész zsibvásári hangulat a rendszerváltás utáni első évek Romániáját idézte. Az első kisváros, ahová megérkeztem, Khoy, ugyanolyan benyomást tett rám, s ez utam további, nyugat-iráni helyszínein, Marandban és Bosztanabadban sem változott: elhanyagolt utcák, igénytelen, jellegtelen épületek, szürkeség és szűkösség.

Az üzletekben nem volt áruhiány, azonban a törökországi vagy hazai bőséghez képest a kínálat határozottan szegényesnek tűnt az élelmiszerek terén is. A kisebb településeken nyugati termékeket nemigen lehetett látni, a nagyvárosokban már igen. Az amerikai gazdasági-pénzügyi embargó miatt szinte minden, ami nyugati, csempészáru formájában érkezik az országba, több helyi ismerősön egybehangzó állítása szerint a csempészet a teokratikus diktatúra fő támaszának számító Forradalmi Gárda nevű fegyveres testület kezében van.

Az egyébként is sivár utcaképet tovább rontották a zömükben tetőtől talpig feketébe öltözött járókelők. Iránban törvény írja elő, hogy a nők nem léphetnek fedetlen fejjel az utcára, azonban sem a fejfedő színéről, sem az öltözet egyéb darabjairól konkrétan nem rendelkezik. Ennek ellenére a nők elsöprő többsége nem csupán a hajat, hanem az arc kivételével az egész testet eltakaró fekete leplet viselt, míg a férfiaknál a leggyakoribb viselet a fekete cipő, fekete nadrág, fekete ing, fekete pulóver és fekete dzseki összeállítás volt, esetleg szürkével keverve. Folyamatosan olyan érzésem volt, mintha egy gyászba borult vidéken járnék.

Marandban fiatalokkal ismerkedtem meg, pontosabban ők velem. Színesebben öltözködtek az idősebb korosztálynál, egy lány a kendőt narancssárga sapkával váltotta ki. Elég sok időt töltöttünk együtt, kettő közülük az otthonába is meghívott. Nem rejtették véka alá, hogy gyűlölik mindazt, ami Iránban van, az életmódot, amit az ajatollahok rezsimje milliókra rákényszerít. Természetesen ugyancsak sokmilliós létszámú az a kategória, amelyik ezt az életmódot választaná kényszer nélkül is.

Tőlük tudom, hogy az iráni oktatás teljesen szegregált, a két nem képviselői csak az egyetemeken tanulhatnak együtt. Fiatal barátaim elmesélték, kamaszkorukban el-eljártak a másik nem számára fenntartott iskolák környékére, hogy lányokat lássanak.

Ez a gyerekkorban kezdődő szigorú elkülönítés erősen rányomja bélyegét a nemek viszonyára, európai szemmel roppant merevvé és mesterkéltté, számomra egyenesen természetellenesnek tűnővé téve a kapcsolatrendszert. Teheráni házigazdám megmutatta az esküvőjén készült videót. A násznép két külön teremben evett és táncolt, egyikben a nők, másikban a férfiak. A női részlegbe csak az ifjú férjnek volt bejárása, hogy a nejével rophassa. Sem előtte, sem azóta nem láttam groteszkebb jelenetet, Beckett és Ionesco agyából is kipattanhatott volna a kortárs iráni életből vett történés. A lakodalmazók egyébként nem jószántukból választották a lagzizásnak ezt a bizarr módját: házigazdám elmondása szerint férfiak és nők közös mulatozása magánrendezvényeken, sőt, magánházakban is tilos, a sajtó rendszeresen be szokott számolni, ha a rendőrség lecsap egy-egy ilyen „erkölcstelen” partira.

Alkohol nem, személyi kultusz igen

Egyik ismerősöm elárulta, hogy sem az iszlám Allahjában, sem más természetfölötti lényben nem hisz, de nagyon meg kell gondolnia, hogy ezt kinek mondja el, mert Iránban egy színt valló ateista a fejével játszik. Így volt ez Európában is, szerencsére azóta eltelt pár száz év. A társaság többi tagjának a vallási világnézetéről nem értesültem, abból azonban egyikük sem csinált titkot, leghőbb vágyuk, hogy búcsút mondjanak Iránnak. Ez nem egyszerű, mert útlevelet csak azok kapnak, akik letöltötték a többéves kötelező katonai szolgálatot, az európai országok pedig nem nagyon osztogatják a vízumot iráni állampolgároknak.

Egyikük egy kávézóban dolgozott, elmondása szerint havi 50 dollárnak megfelelő riálért, az apja egy pékségben 75 dollárért. Irán Romániánál olcsóbb ország volt, de messzemenően nem tátongott akkora szakadék az árak, mint a bérek között. Egyértelmű, hogy a nagyvárosokban, s főleg Teheránban, nagyobbak a fizetések. Mindenfelé, kisvárosokban is, meglepően sok a taxi. Helyiek mesélték, hogy a sofőrök jelentős része pedagógus, akik a megélhetésért kénytelenek másodállást vállalni, mindezt egy olyan államban, amely nem sajnálja a pénzt ballisztikus rakéták fejlesztésére és gyártására, külföldi terrorszervezetek, például a Hezbollah finanszírozására költeni.  

Sok épület falán az Iszlám Köztársaság megalapítójának, Khomeini ajatollahnak és utódjának, az amerikai-izraeli koalíció által a közelmúltban likvidált Hámenei ajatollahnak a méretes portréja volt látható, de szúrós tekintetüket magán érezhette az ember üzletekben, étkezdékben is. Ott díszelegtek helyi barátom munkahelyének a falán is, bár a kávézó tulajdonosa és jellemzően a vendégei sem tartoztak a vallási diktatúra szimpatizánsai közé. Mint megtudtam, a magyarázat egyszerű: a portrék kiakasztása törvényileg nem kötelező, azonban az elmulasztása ellenzéki gesztusnak minősül, s hatósági zaklatást vonhat maga után. Az iszlám tiltja az emberábrázolást, de az elméletben mélyen vallásos Iránban ezt nem veszik komolyan, már csak azért sem, mert akkor akadályozná a politikai vezetők személyi kultuszát.

Útban Tebriz felé, egy másik kisvárosban olyan fiatalemberrel ismerkedtem meg, aki hithű muszlimnak mondta magát, mégsem volt egy jó szava sem a rendszerre, képmutató gazembereknek nevezte a rezsim vezetőit, akik megcsúfolják a vallást mindazzal, amit tesznek. Egészségügyi szakembernek készült, ő hívta fel a figyelmemet, soha ne igyak, ha háznál pancsolt itallal kínálnak, mert rengetegen kerülnek kórházba tőle. Összhangban az iszlám előírásával, Iránban tilos az alkoholfogyasztás és a szeszes italok árusítása. Az internetes hozzáférés, bár a Korán nem tiltja, erősen korlátozva volt, szerencsére, ez VPN-cím használatával kijátszható.   

Kisebbségi jogok, nuku

Iráni tartózkodásom első két hete Kelet-Azerbajdzsán tartományban telt. A lakosság elsöprő többségét itt a törökök közeli rokonai, azeriek teszik ki. Ők nem csupán ideológiai elnyomásnak vannak kitéve, teljes nemzeti jogfosztottságban élnek: nincsenek azeri nyelvű iskolák, azeri nyelvű média, azeri feliratok és közigazgatási anyanyelvhasználati jog. Az identitás kinyilvánításának jószerivel egyetlen lehetősége, hogy a tartományi főváros, Tebriz, Traktor nevű csapatának szurkolnak. Helyiek állítják, hogy emiatt a Traktort rendszerszintű hátrányos megkülönböztetés sújtja, ami az FK Csíkszereda helyzetére emlékeztet. Egyébként Irán egy soknemzetiségű állam, ahol a többségi perzsák mellett milliós létszámban élnek azeriek, kurdok, lúrok, arabok és beludzsok. A közös a vallás, a lakosság nagy többsége az iszlám siíta válfajának a követője.

December végén érkeztem meg Teheránba. A főváros nem olyan lehangoló és elhanyagolt, mint a tőle nyugatra fekvő tartományok, de jó adag fantázia kell hozzá, hogy elképzeljük, az utolsó sah, az 1979-ben elűzött Mohammad Reza Pahlavi uralkodása idején a Kelet Párizsának nevezték. Az autóállomány, bár nem annyira ósdi, mint vidéken, de jellemzően belföldön gyártott, az európai normákhoz képest primitív járművekből áll, emiatt a teheránihoz képest még a legzsúfoltabb kolozsvári utcák levegője is ózondúsnak minősül. A fővárosban ifjú képzőművészekkel ismerkedtem meg, a marandi fiatalok társaságtól eltekintve csak itt láttam Iránban férfiak társaságában felszabadultan viselkedő nőket.

Irán-rajongó európaiak hajlamosak azt mondani, hogy ott tartózkodásuk alatt nemigen hallottak rendszerkritikus hangokat. Ez tényszerűen igaz lehet, mégis roppant szűklátókörűségre és csekély empátiára utaló megállapítás, hiszen az ajatollahok országában az életét, de minimum a szabadságát teszi kockára az, aki hangosan kritizálja a rendszert. Iránban a halálbüntetés bevett gyakorlatnak számít, de nyilvános kivégzések is vannak, néha építődarura fellógatva teszik közszemlére a rendszer ellenségeinek minősülő személyek holttestét.

Eredeti terveim szerint Teheránból kelet felé folytattam volna az utamat, azonban a történelem közbeszólt. A béke apostolának szerepében előszeretettel pózoló Donald Trump utasítására az amerikai hadsereg 2020 januárjának első napjaiban eltette láb alól Kászem Szolejmánit, a Forradalmi Gárda parancsnokát. Bár nem vagyok Trump-szimpatizáns, rokonszenves lépésnek tűnt volna a véreskezű, a novemberi megmozdulások során a saját népébe lövető főtiszt likvidálás, ha nem tartózkodom éppen Iránban. De épp Teheránban voltam, szemtanúja annak, hogy talpig feketébe öltözött fanatikusok százezres tömege masíroz végig a fővároson, Szolejmánit siratva, véres bosszút követelve. Semmilyen atrocitás nem ért, de nem éreztem magam biztonságban egy olyan országban, amelyről közismert, hogy időnként elfog nyugati turistákat, hogy a saját, külföldön, főleg az Egyesült Államokban fogva tartott kémjeire cserélje ki őket. Attól még jobban tartottam, hogy egy háború kellős közepén találom magam.

Így aztán inkább nyugatnak fordultam, felültem egy Törökországba tartó autóbuszra. Anélkül távoztam, hogy láttam volna Iszfahánt, Sirázt és Perszepoliszt, de isten háta mögötti, turisták nem járta vidékeken kóborolva megismertem egy olyan Iránt, ami sokkal valódibb, mint az összes idegenforgalmi helyszín együttvéve, igaz, nem túl szívderítő. Soha még akkora megkönnyebbülést nem éreztem, mint amikor az ajatollahok képeivel kidekorált iráni határállomást a hátam mögött hagyva a török határőrnek nyújtottam át az útlevelemet, s Atatürk Kemál rokonszenves ábrázatával néztem farkasszemet. Nem csak egy országhatárt léptem át akkor, úgy éreztem, hogy egy élhetőbb, emberibb világba térek vissza. Ott, akkor megfogadtam, amíg a vallási köntösbe bújt diktatórikus rezsim uralkodik Iránban, nem teszem be a lábam az országba. Ha megbukik, akár már másnap.