Szláv lazasággal vegyítik a germán pontosságot, az olasz történelmi örökséget pedig bátran felvállalják. A leggazdagabb egykori szocialista országban jártunk.

Jó időbe tellett, míg a szlovén hegyvidéki utakon haladó autóbusz ablakából kibámulva rájöttem, mitől tűnik szokatlanul, szinte már abnormálisan rendezettnek a táj: a réteken nem hogy gyomot, de még magas, burjánzó füvet sem lehetett felfedezni, a legelőket, ameddig a szem ellát, egyenletesre nyírt pázsit borította, a széna henger alakú, lefóliázott bálákban várt a szállításra. A németes rend, precizitás az egész országban tetten érhető, a tengermellék kivételével, ami tulajdonképpen természetes, mivel a szlovénok többsége évszázadokon át a germán kultúrkörben élt: az ország jelenlegi területének legnagyobb része először a Karoling-, majd a Német-Római-, a Habsburg-birodalom, végül pedig az Osztrák-Magyar Monarchia része volt. Az önálló szlovén államiság csupán 28 éve, a Jugoszláviából való kiválást követően, 1991-ben kezdődött.A fővárosnak, Ljubljanának nincs metropolisz-hangulata, ami csak javára válik. A közel 300 ezer lakosú, Kolozsvár méretű város kellemes hangulatú, élhető település, rengeteg zöldövezettel, hiányzik belőle az a hektikus vibrálás, a mindennapoknak az a megfeszített tempója, ami már az erdélyi fővárosban is érezhető, Budapestről vagy Bukarestről nem is beszélve.

Ljubljanában, ahogy az egész országban, szemmel látható a szolid jólét. A vasfüggöny keleti oldalán Magyarország volt, úgymond a legvidámabb barakk, a leggazdagabb azonban a legkisebb jugoszláv tagköztársaság, s a helyzet lényegesen azóta sem változott. Szlovéniában jelenleg kb. 1200 euró a nettó átlagbér, több mint Portugáliában, Máltán vagy Görögországban. A romániai átlagfizetésnek ez hozzávetőleg a duplája, de a magyarországi munkavállalók is szíves-örömest elcserélnék a bérüket a szlovén átlagra. Bár az életszínvonalra nem lehet panasz, a nemzeti önérzet a közelmúltban kapott egy övön aluli ütést, amikor egy kínai cég megvette a szlovén gazdaság zászlóshajójának számító, háztartási gépeket gyártó világhírű Gorenje többségi részvénycsomagját.

Bécsi szelet szlovén módra

Ljubljana belvárosának alaphangulatát a kanyargó Ljubljanica folyó és a fölé magasodó Várhegy adja meg. A folyó mentén éttermek, sörözők, bárok tucatjai sorakoznak, ár tekintetében nagyjából egy szinten vannak Kolozsvár központjának felkapott lokáljaival. Az étlapokról nem hiányzik az egyik nemzeti eledel, a bécsi szelet, amit itt dunai szeletnek hívnak.Az óvárosban modern épületet alig látni, a barokk és a klasszicizmus dominál, de a szecesszió is olyan pompás darabokkal képviselteti magát, mint a Sárkány-híd és az elegáns boltoknak otthont adó, 116 éves bevásárlóközpont, az Emporium Galéria. A Várhegy környéki sétálóutcákon a cégéreket, kirakatokat nézegetve feltűnik, hogy szinte teljesen hiányoznak a nemzetközi márkák, a boltok javarészt igényes, helyi termékeket kínálnak. Rengeteg a szuvenírbolt, de mindegyik más, tele egyedi, ötletes ajándéktárgyakkal, lámpással keresve se igen talál giccset az ember.

Olasz múlt, szláv jelen

A tengermellék teljesen más világ. Piran, olaszul Pirano, tipikusan mediterrán hangulatú település, terméskő házakkal, sikátorokkal, az utcán kifeszített köteleken száradó ruhákkal, helyenként orrfacsaró halszaggal. Innen már hiányzik a belső országrészre jellemző pedantéria, némi szemét is hever az utcákon, bár, mondjuk Nápolyhoz képest patikatisztaságú a városka.A főtér Giuseppe Tartini nevét viseli, közepén ott áll a maga idejében világhírű hegedűművész és zeneszerző egész alakos bronzszobra. Tiszta Olaszország, főleg, hogy minden hivatalos felirat kétnyelvű. Az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó népszámlálásának idején Piran lakosságának 96 százaléka olasz volt, a városka tehát olaszabb volt, mint amennyire magyar Nagyvárad, Kolozsvár vagy Marosvásárhely. Ennek ellenére a győztes nagyhatalmak Jugoszláviának ítélték a II.világháború után, amit az isztriai olaszok megköszönhettek volna Mussolininek, ha időközben a partizánok nem akasztották volna fel. Ugyanez történt Isola és Capo d’Istria városaival. Utóbbi napjainkban Koper néven Szlovénia legnagyobb kikötője. A közigazgatás teljesen kétnyelvű, napjainkban azonban ez inkább szimbolikus, mint valós igényre felelő gyakorlat.Az utcákon szinte egyáltalán nem hallani olasz szót, az impériumváltás hírére az őslakosok tömegesen települtek át az anyaországba, nem kértek a kommunizmusból. Piran jelenlegi lakói ellenben, úgy tűnik, kellemes emlékeket őriznek a szocializmus éveiből, a városkában ugyanis utcája van nem csak Marxnak, de Engelsnek és Leninnek is.A párezres lakosú kisvárosban vicces abszurdban fonódik össze múlt és jelen: az Engels utcától pár lépésre, boltíves középkori kapu fölül Szent Márk szárnyas oroszlánja tekint le a járókelőkre, lenyomataként annak a kornak, mikor Piran a Velencei Köztársaság része volt, a Lenin utcából pedig csak egy ugrás a városháza, melynek büszkesége Tintoretto egyik festménye a helyi városatyákról Szűz Mária és a gyermek Jézus társaságában. S mindez jól működő piacgazdaságba, magas szinten művelt idegenforgalomba ágyazva. Ez Piran, ez Szlovénia.