A fekete-tengeri Las Vegastól a kaukázusi gleccserekig – tíz nap Grúziában
Örök hó fedte hatalmas csúcsok, letűnt századok levegőjét árasztó, világtól elzárt falvak, szárnyaló fantáziával megtervezett ultramodern épületek, ősi borkultúra, egyedi konyhaművészet. Mindez egy Erdélynél kisebb ország, Grúzia.
Gámárdzsobá! Ez az elterjedt, félinformális üdvözlet azon három grúz szó egyike, melyet sikerült megjegyeznem tíznapos tartózkodásunk során a kaukázusi országban. A másik kettő a buzulu, ami gleccsert, és a kuzu, ami birkát jelent. Látszólag mindkettőnek csekély a társalgási értéke, ám előbbi kifejezetten hasznos, ha az ember egy gleccserhez szeretne ellátogatni, utóbbi pedig étteremben, ha semmiképp sem akar juhhúst látni a tányérján. A grúzok ugyanis, bár nagyon barátságos emberek hírében állnak, s nekünk is hasonló tapasztalataink voltak, az angol nyelvtudás tekintetében nem jeleskednek, egyik kezem ujjain meg tudom számolni, hány olyannal találkoztunk, akivel értekezni tudtunk. Ez a megállapítás a fiatalokra is érvényes, el nem tudom képzelni, milyen idegen nyelvet tanulnak az iskolában.
Felhőkarcolók a tengerparton
Csekély nyelvtudás ide vagy oda, Szakartvelo lakói – így nevezik ugyanis országukat a grúzok – nem tették rám elveszett emberek benyomását, sőt. Amikor egy szeptemberi reggelen, az egész éjszakás utazástól elgémberedve, kissé kótyagosan a kialvatlanságtól, kinéztem a mikrobusz ablakából Batumiban, leesett az állam a csodálkozástól. A Fekete-tenger partján fekvő kikötővárosban elképesztő architektúrájú toronyépületek merednek az égre. Elsőként egy DNS-spirálra emlékeztető, hatalmas fémszerkezeten álló gigászi üveggömb vonta magára a tekintetemet. Az Ábécé-torony nevet viselő épület, melyre a grúz ábécé betűi vannak felvésve, 130 méter magas, a belül több szintes gömbben étterem működik. Egy legkevesebb 200 méteres felhőkarcoló homlokzatára, szédítő magasságban, gigantikus órának tűnő szerkezetet álmodott a tervező, míg egy ívelt oldalú toronyház kolosszális időkapu benyomását kelti. A tengerparton még jó néhány, futurisztikus jellegű építmény sorakozik, levantei Disneyland hangulatát árasztva.
A jelenleg is gőzerővel folyó építkezések nagyszabású terv részei, mely egy közel-keleti Las Vegas megteremtését célozza. A projekt nem egy túlfűtött elme lázálomszerű illúziója, a városban már most is egymást érik a kaszinók és az elegáns szállodák, ahová tódulnak a pénzes vendégek a szerencsejátékokat tiltó vagy legalábbis erősen korlátozó muszlim országokból, elsősorban Törökországból. A közeli Törökországból befektetések formájában is sok pénz érkezik a régióba, részben ennek köszönhetően Ádzsára Grúzia leginkább prosperáló tartománya. A jómód természetesen viszonylagos, a grúz életszínvonal elmarad a romániaitól, az árak is alacsonyabbak, ami áldás az ide látogatók számára. 60-80 lejből tisztességes komfortszintű szállást lehet bérelni két személy részére, s Batumi turisták által látogatott óvárosában egy jó étterem érezhetően olcsóbb, mint egy hasonló színvonalú kolozsvári.
Gleccserek és lakótornyok földje
A tengerpartról, a pálmák, füge- és gránátalmafák közül a Nagy-Kaukázusba, pontosabban a Grúzia észak-nyugati részén fekvő Felső-Szvanéti régió legnagyobb települése, az 1500 méter magasan fekvő Mesztia felé vettük az irányt. A hegyláncok között megbúvó Szvanéti évszázadokon át a világtól elzárt, nehezen megközelíthető vidék volt, ahol a férfiak még a múlt század 20-as éveiben sem léptek ki a házból páncéling és fegyver nélkül. Ennek az elzártságnak, na meg a vidéket benépesítő szván törzs harcias természetének, a vérbosszú hagyományának köszönhető a tartomány egyedi építészete, az Unesco Világörökségbe tartozó, kövekből épített, 10-12 méter magas lakótornyok. Ezekbe az évszázadokkal ezelőtt épített, lőrésekkel ellátott, jól védhető épületekbe költöztek be a szván családok veszély esetén, ami gyakrabban jelentkezett egy ellenséges helyi klán tagjainak, mint idegen hadseregnek a formájában. A régióban jelenleg is százával állnak a karcsú, s egyúttal masszív tornyok, melyeket a helyiek általában raktárépületként használnak, néhány pedig idegenforgalmi objektumként szolgál, látogatható.
Mesztia a környék idegenforgalmi központja, tele, zömében nyugati turistákkal. A vidék, hatalmas erdőségeivel, mély folyóvölgyek által szabdalt hegyláncaival, 4500 méternél is magasabb, örök hó borította csúcsaival, maga a paradicsom a túrázás, a hegymászás szerelmesei számára. Mi egy viszonylag könnyű túraútvonalat választottunk, a településtől 12 kilométerre levő Csaladi-gleccserhez. Szűk folyóvölgyben, nyírfával vegyes fenyőerdőn, majd a legváltozatosabb méretű, színű és formájú kövekből, sziklákból összehordott morénán át vezet az ösvény a gleccser 1835 méter magasan levő torkáig. A völgyet tizenegynéhány méter magas tömör jégfal zárja el, alján barlangszerű, méretes üreggel, ahonnan bővizű patakként tör elő az olvadék.
A jégfal tetejéről folyamatosan gördülnek le kavicsok, kisebb-nagyobb kövek, kilel a hideg a gondolatra, mi lesz, ha egy kisteherautó méretű is megindul. Szerencsére, miközben közelről csodálom a gleccser torkát, nem történik ilyen, csak jóval odébb hasad le, dübörgés kíséretében, egy kisebbfajta családi ház méretű jégtömb. Egy kaukázusi túraútvonalakat bemutató weblapon olvasom később, hogy a Csaladinál már számos sebesülést, sőt, halálos baleseteket is okoztak a lezuhanó kövek. Ezt megúsztuk.
Veszélyes utakon
Következő úticélunk a 2200 méter magasan fekvő Usguli, mely a régió legelzártabb, s Európa egyik legmagasabban fekvő, állandóan lakott települése. Bár Mesztiától a távolság csak 45 kilométer, az utazás szinte két és fél órát tart. Az első kilométereket még kifogástalan minőségű műúton tesszük meg, de a távolság felénél elfogy az aszfalt, az út is egyre szűkül, míg végül egy két és fél – három méter széles, meredek sziklafalba mart, mély gödrökkel és jókora kövekkel teletűzdelt sáv marad. Kiver a veríték, mikor meglátom, hogy az ellenkező irányból kukásautó közeleg. Megállunk, centiméterekre az alattunk tátongó 20 méteres szakadéktól. Minden izmom megfeszül, míg a szemétszállító elcammog mellettünk, szinte horzsolva a mikrobusz oldalát. Egy mellettem ülő hórihorgas német folyamatosan filmezi, fotózza a tájat, nekem minden energiámat felemészti, hogy koncentráljak, megőrizzem a lelki nyugalmamat. Tériszonyom van, alig várom, hogy megérkezzünk.
Kalandos volt az út, de megérte. Míg Mesztiában sok a jellegtelen, új épület, addig Usguliban a falukép sokkal archaikusabb, a települést szinte kizárólag lakótoronnyal összekötött, hagyományos stílusú szván kőházak alkotják, s mivel az erdőhatár fölött járunk, itt már tetőfedésre is kizárólag laposra hasított követ használnak. Körös-körül alpesi legelők borította hegyek, a meredek oldalakon a mifelénk tartott tehenekhez képest satnyának tűnő, de tériszonyban biztosan nem szenvedő marhák legelnek, a távolban a hósipkás, időről-időre felhő mögé búvó, 5200 méter magas Skara csúcs. A vidéket az év felében hó borítja, ami gyakran teljesen elzárja a külvilágtól. Nem lehet könnyű az élet a hetven család lakta Usguliban, sok az elhagyatott, omladozó épület. Turisták nélkül valószínűleg még többen vándoroltak volna el, ám a helyiek ráéreztek, hogy az idegenforgalomból jól meg lehet élni. Az isten háta mögötti zsákfaluban hat-hét szálláshely van, működő étkezdét hármat láttunk. Betérünk a legnagyobba, ahol 15 féle főtt ételből lehet választani, mindezt egy szeptemberi hétköznapon.
Eszembe jutnak az élményeim olyan, turisták ezrei által látogatott erdélyi magyar falvakban, ahol utószezonban szinte lehetetlen étkezni, hacsak az ember nem jelentkezik be napokkal előbb, sőt, van, ahol a nyári idény közepén sincs egy állandóan nyitva tartó vendéglő. A hazai vendéglátóipar színvonalán, jobban mondva színvonaltalanságán már néhány nappal korábban elgondolkodtam, amikor Mesztiában vacsora közben egy helyi zenekar polifonikus népzenei előadását hallgattuk. A szván muzsikusok meg is táncoltatták a hallgatóság erre kapható tagjait, fergeteges volt a hangulat. A 2000 lakosú településen két olyan éttermet fedeztünk fel, ahol estéről-estére élő népzene volt. Kolozsváron és Nagyváradon egyetlen hasonló lokálról sem tudok, kíváncsi vagyok, létezik-e bár egyetlen egy, egész Erdélyben, ahol magyar zenét lehet hallgatni élőben?
Az egész országnak van egy határozottan kaotikus jellege, ami egy szabálytisztelő embert könnyen az őrületbe kergethet. Ez jól tetten érhető a közlekedésben. A buszpályaudvarokon jegyet ritkán lát az ember, az utasokat gesztikuláló és ordibáló sofőrök terelgetik, a jármű pedig akkor indul, amikor megtelik vagy a sofőr azt jónak látja. Mesztiában hiába fizettünk be a másnap reggeli, Tbiliszibe tartó járatra, a busz nélkülünk is megtelt, és elindult. Fél óra múlva aztán felraktak minket, természetesen jegy nélkül, egy Kutaisiba tartó mikrobuszra, azzal az ígérettel, hogy egy Zugdidi nevű városban majd átszállhatunk a fővárosi járatra. Zugdidiben ismét heves gesztusok kíséretében magyarázott egymásnak valamit két sofőr, aminek az eredményeként felpakoltak bennünket egy másik buszra, s el is jutottunk a fővárosba. Izgalmaktól az utolsó útszakasz sem volt mentes, járművezetőnk ugyanis szinte kizárólag kanyarban volt hajlandó előzni, aminek hatására meg is esküdtem, hogy a visszautat nem vagyok hajlandó közúton megtenni. Egy évek óta Tbilisziben élő, idegenvezetőként dolgozó iráni fiatalember elmondása szerint, valamilyen misztikus okból kifolyólag a barátságos grúzok azonnal beszámíthatatlanokká válnak, ha volánhoz ülnek, ami teljesen egybevág a saját tapasztalatainkkal. Ha gyalogosként valaki arra számít, hogy az autósok zöldnél átengedik majd a zebrán, akkor jó eséllyel ott fog gyökeret ereszteni, ellenben ha a legforgalmasabb útszakaszon szemkontaktust teremt a közelgő jármű vezetőjével, majd határozottan lelép az úttestre, megállnak, s még csak rá sem dudálnak. A Tbilisziben elképesztő számban járőröző rendőrök a közlekedés ezen módjában semmi kivetnivalót nem találnak. A grúz KRESZ-ben is létezik az egyirányú utca fogalma, s vannak is ilyen táblák kitéve, ám a helyi gépjárművezetői értelmezés szerint ez csak javaslatnak minősül, betartása opcionális.
A pezsgő Tbiliszi
A Kaukázusban szívesen eltöltenénk még néhány napot, de sajnos szorít az idő, irány tehát Tbiliszi. A másfél milliós főváros elképesztően pezsgő hangulatú hely, tele turistákkal. Esténként a belvárosban lépten-nyomon utcazenészekbe botlik az ember, egymást érik az éttermek, sörözők, szuvenírboltok, borszaküzletek. Ez utóbbi nem véletlen, a Kaukázus vidékén Krisztus előtt 6000 évvel már ismert volt a szőlőművelés és a borkészítés tudománya. A grúzok évezredeken át nem fahordókban, hanem hatalmas agyagedényekben tárolták a szőlőből préselt nedűt, a szovjet időkben pusztulásra ítélt hagyományt azóta is folytatják. A vendéglők kínálatából nem hiányozhatnak a helyi specialitások, a hacsapuri, a kinkali, a lobiani vagy a diókrémmel töltött padlizsánszeletek. A grúz konyha legismertebb terméke a hacsapuri, a sajtos lepénykenyér, melyet minden tájegységben saját recept szerint készítenek, van ahol tükörtojással megkoronázott, csónak alakú kelt tészta, máshol korong alakú, feltét nélküli, s szeletelve fogyasztják.
Szállásunk közelében véletlenül felfedezzük a Zichy Mihály utcát. A XIX. századi, romantikus stílusban alkotó magyar képzőművésznek, aki több orosz cár hivatalos udvari festője volt, szobra is van Tbilisziben. Zichy kivételes tiszteletnek örvend a kaukázusi országban, ami jórészt annak köszönhető, hogy ő illusztrálta a grúzok nemzeti eposzát, Sota Rusztaveli középkori költeményét, A tigrisbőrös lovagot.
Tbiliszi nem csak a borkedvelők számára lehet érdekes, a város architektúrája is kivételes. A szinte érintetlenül megmaradt óváros utcáin tradicionális grúz stílusú, faerkélyes házak százai sorakoznak, némelyikük faragott díszítése szinte csipkefinomságú. Az óváros stílusa egészen egyedi, teljesen elüt az európaitól, de nem is keleties, egyetlen közép-ázsiai jellegű épülete van, egy fürdő, melyet homlokzata alapján könnyen mecsetnek vélhet az ember.
Tbiliszinek ugyanakkor nem csak a tradicionális, hanem a modern építészete is figyelemre méltó, egy sor szürreális alkotással gazdagodott az elmúlt években. A 150 méter hosszú Béke-híd hullámot formázó, dinamikus acél- és üvegszerkezete szinte kikerülhetetlen idegenforgalmi látványosság.
A híd közelében két óriási cső nyújtózik, szintén fém és üveg az anyaguk. Koncertteremnek szánták őket, a belső munkálatokat még nem fejezték be. Néhány száz méterrel távolabb, ugyancsak a folyóparton, fehérkalapos gigantikus gombatelepnek tűnik a törvényszék épületegyüttese, a távolban pedig formabontó toronyházak vonják magukra a tekintetet. A hatalmon levő elnök, a milliárdos Giorgi Margvelasvili hegytetőn álló, csupa üveg palotáját, ahol állítólag kengurukat és pingvineket is tart, már nem jut időnk megnézni. Tíz nap csak egy ízelítőre elég Grúziából.
(Fotók: Zsizsmann Erika, Pengő Zoltán)
