Az erdélyi magyar nyelvű oktatás érdekében végzett kiemelkedő munkája elismeréseként a miniszterelnök előterjesztésére Sulyok Tamás köztársasági elnök Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozott Székely Emesének, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanárának, a Református Kollégium volt igazgatójának. A magyar–angol szakos pedagógus, aki 41 éve oktat, hálás, hogy tanulhatott és taníthatott, hisz úgy érzi, egész életében jókor volt jó helyen.

– Gyerekkorában nem mindenki szívhatta magába Sütő András intelmeit, de ez még nem jelenti azt, hogy minden mezőségi magyarnak kötelező módon be kell csúsznia a nagy olvasztótégelybe. Véleménye szerint miként kerülheti el a szórványban élő egyszerű magyar ember az elrománosodást?

– Én igencsak szerencsésnek mondhatom magam. Mivel édesanyám, aki András bácsinak első unokatestvére, szintén pusztakamarási, a vakációkat mindig a Mezőségen töltöttem. Gyümölcsoltó Gergely az Anyám könnyű álmot ígér Sütő-regényből az én anyai nagyapám. Édesapám is mezőségi, aki magyar bölcsészkarra járt, csakhogy a családja megbélyegzése miatt, kulákivadékként kikerült az egyetemről. De a magyar nyelv és magyar identitás iránti kultuszt senki nem tudta kioltani szüleimből, nagyszüleimből, családunk tagjaiból. Ha valamit helytelenül mondtunk vagy fogalmaztunk, otthon rögtön kijavítottak, létezett egy tartásra való nevelés. Családunkban soha nem volt helye az uszításnak, a más nemzet ellen való nevelésnek, viszont a „Nem adjuk fel!” jelszó része volt az életünknek. Egy esetleges vegyes házasság nálunk már bűnnek számított volna. Aki szintén így gondolkodott, el tudta kerülni a beolvadást: elment Marosvásárhelyre, Szászrégenbe, akár Kolozsvárra, s ott meg tudott maradni magyarnak. Nekem eleve megadatott, hogy egy jelentős magyar közösségű városban nőjek fel, így nem fenyegetett a beolvadás veszélye. Aki a mezőségi szülőfalujában maradt, nehezebb helyzetben találta magát, ám annak sem volt kötelező feladnia nemzeti identitását.

– Ön nemcsak hogy nem adta fel, magyar szakos tanárnak tanult, miközben a táncházmozgalom által bekerült egy kivételes közösségbe. Aki fellépett a Kolozsvári Magyar Opera színpadán, hangját bakelitlemez örökítette meg, csöppnyi vonzódást sem érzett a népdalénekesi pálya iránt?

– Dehogynem! Pávai István annak idején hívott a Maros Művészegyütteshez. Dehát ekkor már harmadéves egyetemista voltam a magyar–angol szakon, ráadásul már képben volt az a férfi, akivel később egybekötöttem az életemet. Tudtam, hogy ő nem örülne ennek, másrészt be kellett látnom, hogy nem vagyok színpadi alkat. Egy sepsiszentgyörgyi fellépésem után Könczey Árpád úgy fogalmazott, hogy inkább vénasszonyosnak, kesergősnek tűntem. És különben is, a katedra és azon belül magyartanárnak lenni közelebb állt hozzám, mint a színpad meg az éneklés. Ahol elvárás a szórakoztatás, ami valahol logikus is, ám úgy érzem, nem éppen az én műfajom.

 – Igen is, meg nem is, hisz a mi népzenénk nem feltétlenül szórakoztató jellegű.

– Kolozsváron, mielőtt felléptem volna a Megéneklünk, Románia fesztiválon, hónapokig gyakoroltam a bentlakásban. Azok a román társak, akik a szomszéd szobákból hallottak, úgy tartottak számon, mint a siratókat éneklő lányt. Mondták is: fata, care cântă bocitoare. Egy lassú vagy egy akasztós a románok számára már siratónak tűnik.

 – Üröm az örömben, miután teljesült az álma, elvégezte az egyetemet, és magyartanár lett, az akkori politikai szokásnak megfelelően Moldvába, egy Németvásáron túli, lényegében Iaşi megyei községbe, a színromán Cristeşti-re helyezték angoltanárnak. Bár nem volt meglepő, nem érte mégis hidegzuhanyként?

– Én mindig bíztam a Fennvalóban, és abban, hogy megtalálom a megfelelő megoldást. Persze a háromszáz kilométer, amely elválasztott Kolozsvártól nem volt kevés még akkor sem, ha nagyon meleg fogadtatásban részesültem. Cristeşti nem egy eldugott, szerencsétlen kis moldvai falucska, hanem egy tíz osztályos iskolával rendelkező, tízezer lakosú községközpont. Nem ment rosszul sorom, de hittem és tudtam, hogy ez csak egy átmeneti állapot. Lefizettük a jászvásári tanfelügyelőség illetékeseit, Bukarestben a minisztérium képviselőjét, és elintéztük, hogy ideiglenesen, egy évre, elhagyhassam a megyét, és áthelyeztessem magam máshová. Épp Sütő András volt az, aki arra biztatott, hogy menjek fel a Kovászna megyei tanfelügyelőségre, és mondjam meg, hogy ha nem jöhetek haza Erdélybe, és nem taníthatok magyar nyelvet és irodalmat, elfelejtem az anyanyelvem. Ami nem is volt akkora túlzás... Amikor egyszer hazautaztam, és kialudtam magam, felébredve, félálomban elkezdtem románul beszélni. Tulit Ilona volt főtanfelügyelő nagyon segítőkésznek bizonyult, és helyettesítő állást ajánlott fel.

– Csángó gyerekekhez nem volt szerencséje?

– Neamţ megye északi, Iaşi déli részén nem találkoztam csángókkal. De ha már Moldvába vetett a sors, Kallós Zoli bácsi javaslatára felkerestem egy Bákó megyei családot. Abban az időben az sem volt könnyű feladat, mert nagyon féltek, bizalmatlanok voltak. A kutyájuk neve volt a jelszó, miután azt kimondtam, betessékeltek, és valamelyest megnyíltak. A házuk tele volt jobbnál jobb magyar nyelvű könyvekkel, de az utcán vagy akár az udvaron csak románul mertek hozzám szólni. Egyébként Zoli bácsi mellett lenni, gyűjteni, őt hallgatni felért egy második egyetem elvégzésével. 

– Milyen szerepet játszott az életében Péntek János professzor, akivel a Babeş–Bolyai bölcsészkarán találkozott?

– Nemcsak hogy szerettem, az egyetemi tanáraim közül őt éreztem a legközelebb magamhoz. A professzor úr nekünk nyelvészetet tanított. Hivatalosan. Ettől függetlenül néprajzi dolgozatokat is íratott, gyűjtésre járt velünk. Az államvizsgámat például édesapám szülőfalujáról, Melegföldvárról, a fiatalok életéről és erkölcsi normáiról írtam.

– A rendszerváltás után Magyarországra távozott – nem mindössze szerencsét próbálni, mint sokan mások. Számos kortársával ellentétben ön engedett a hazahívó szónak, és 1995-ben hazatért Erdélybe. Furcsállották a döntését?

– Családegyesítésre mentem ki, mert a férjem akkor már ott volt egyetemen. Nem mondhatnám, hogy furán néztek volna rám, de mindenképpen meglepődtek. Főleg azok, akik nem tudták, hogy erdélyi vagyok. Amikor a tanévzárót követő búcsúebéden az igazgató bejelentette, hogy elhagyom az iskolát, ahol addig tanítottam, a kollégák közül olyan is akadt, aki akkor szembesült a származásommal. „Te erdélyi vagy? – lepődött meg. – Nem is látszik...” Nem mondta ki, de értettem a szóból: nem látszik, hogy én a szegény rokon volnék. Pedig még az angol kiejtésem is más volt, mint az anyaországiaké, mi néha láttunk jó angol filmeket, nálunk nem volt szinkron. Jobb volt a kiejtésem, mint sok kollégának. Nem is csoda, hisz sokan addig orosz nyelvet oktattak, majd a rendszerváltást követően, egy gyorstalpaló átképzés után angoltanárrá váltak.

– Pályakezdőként arról beszélt a háromszéki tanfelügyelőnek, hogy ha nem jöhet el Moldvából, elfelejt magyarul. Ehhez képest csak pályája végén kezdett el újra anyanyelvet és irodalmat tanítani.

– Az angolból szinte teljesen kilúgozták az irodalmat, és egyszerű nyelvtanulásra helyezték át a hangsúlyt. Nem mondom, hogy ez így rossz. Csakhogy én vágytam a tartalmasabb, mélyebb dolgokra. Ezért néhány kolléga nyugdíjba vonulása után jeleztem a Bolyai Farkas Líceum igazgatójának, hogy, ha van rá lehetőség, szívesen megpróbálnék újra magyart tanítani, elvégre ez a főszakom! Az az igazság, hogy amíg igazgatói tisztséget töltöttem be, nem vállaltam ekkora felelősséget. Mert az anyanyelv oktatása hatalmas felelősséggel jár! Most is egy kicsit úgy vagyok vele, mint a hályogkovács, aki azon vacillál, hogy merjen műteni, vagy ne merjen. Rengeteget készülök minden egyes órámra, és nagy élvezettel lépek be az osztályterembe. Egyszerűen csodás, amit ez a fordulat hozott, s harminc év után végre magyar irodalmat taníthatok. Nyilván, nem tudok olyan eredményeket felmutatni, mint azok a kollégák, akik három évtizede ezen a pályán vannak. De nincsenek is ilyen ambícióim. Egyébként is, a közoktatás nem feltétlenül az olimpikonok kineveléséről szól.

– A mai, „digitalizált” diákokkal is lehet mélyebbre ásni?

– Hogyne! Én nem vagyok annak a híve, hogy a tudományt kellene tanítani, sokkal inkább az érzéseket kell megszólítani, a lelket ápolni. Volt rá alkalom, hogy egy népdalt énekelve léptem be az osztályterembe. Az egyik végzősöm, a ballagás előtti szerenádon bevallotta, hogy akkor és ott azt hitte, bedrogoztam. Holott csak így próbáltam a diákokat „megszólítani”, felkelteni a figyelmüket, hogy hagyják abba a telefonjaik simogatását. Most is előfordul, hogy úgy vonulok ki az osztályból, hogy elkezdem énekelni: „Talpra, magyar…” És akkor mindenki feláll. Mert egyébként ez is kiment divatból, a diákok nem állnak fel. Holott nem feltétlenül az illem kedvéért kellene felállniuk, hanem azért, hogy végre egy kicsit mozgassák meg magukat, és ne üljenek egész nap, mint a befőtt.

– 2001-ben a Református Kollégium élén kolléganőjét és talán legjobb barátnőjét, Horváth Gabriellát váltotta. Tudott-e örülni a megbízásnak, mihelyt elődje leváltása egy rendkívül sötét korszak gyakorlatát idézte, amikor az embereket vallásuk vagy nemzetiségük miatt menesztették.

– Lehetett egy ilyen háttere, de a kolléganőmet és barátnőmet a tanfelügyelőség is felszólította, hogy döntsön, hisz egy személy nem vezethet két tanintézményt. Mielőtt elvállaltam volna a Református Kollégium vezetését, Horváth Gabival leültünk, és megbeszéltük a dolgokat. Csak azzal a feltétellel mondtam igent, ha ő, a Bolyai aligazgatójaként és barátnőként, mellettem marad, segít. És ez így is történt: nagyon nagy segítséget kaptam Gabitól meg a Bolyai-líceum titkárságától. El kell ismernünk, a Refi lépcsőzetesen, a Bolyai támogatásával vált önállóvá és nőtte ki magát.

– Nem tartozik az oktatáshoz, de muszáj megkérdeznem, hogy Sütő András rokonaként és a róla elnevezett baráti egyesület alapítójaként és titkáraként miként éli meg azt, hogy sok-sok évvel ezelőtt született önkormányzati határozat ellenére sem az egykori román, sem a jelenlegi magyar polgármester nem volt hajlandó felállítani a Herder-díjas írónk szobrát?

– Fanyar érzés, hisz rengeteg ígéretet kaptunk, sajnos egyiket sem tartották be. Már állhatna a szobor, de Dorin Florea idejében a városháza egy olyan méltatlan helyet talált neki, hogy az egyszerűen vállalhatatlanná vált. A teherautókon és az ott lakókon kívül még ki halad el a Kinizsi Pál utcán? Gyalogosok alig-alig. Sajnos Sütő a kollektív feledékenység áldozata. Míg harminc-negyven évvel ezelőtt az erdélyi magyar ellenállás jelképeként tisztelték, ma már alig tízen-tizenöten jelennek meg a meghirdetett temetői koszorúzáson. Azok, akik értették minden egyes szavát vagy sorok közé bujtatott célzásait, megöregedtek vagy elmentek. Utánuk felnőtt egy olyan nemzedék, amely csak akkor tanul Sütőről, ha a tanára úgy gondolja. Nem kétlem, hogy a vezetőink szeretnék már végre felállíttatni a szobrot, de azt is tudom, hogy ezért keserves kompromisszumokat kell kötniük. Ennek dacára én még mindig reménykedem.

– Mi ad okot erre a derűlátásra, mihelyt éppen az ön által mondottakból az derül ki, hogy az idő nem Sütőnek és ennek a kimondottan magyarügynek dolgozik?

– Én eleve  pozitív beállítottságú  vagyok, aki nem esik kétségbe, és nem roppan meg a feladatok alatt. Bárkinek fel lehet éleszteni az emlékét, csak akarni kell. Ne feledjük, hogy Bethlen Gábornak is állítottunk szobrot Marosvásárhelyen.

– Gondolom, ennek a pozitív szemléletmódnak köszönhető, hogy ma is katedrán van…

– Ennek is. Bár a félelem is némi szerepet játszik. Nincs unokám, nincs kertem, semmi olyasmim, ami fél napjaimat lefoglalná. Amíg túl nagy bakikat nem követek el, és van még mondandóm…, hát… maradok!