Látás nélkül, korlátok között – a törvény még nem elég, hogy a nemlátók önállósága akadálymentes legyen

Ha szőrös, akkor kutya és nem szállhat fel az autóbuszra – jellemzően ez a reakció, amikor látássérültek vakvezető kutyával közlekednek. Hiába jelent meg nemrég az a törvény, amelyik kötelezővé teszi, hogy a gazdáikat segítő négylábúakat beengedjék az üzletekbe, közintézményekbe és felszállhassanak a tömegközlekedési eszközökre, ez a gyakorlatban számos akadályba ütközik. Pedig Romániában nincs is annyi vakvezető kutya, mint amennyire igény lenne – mondta a Maszolnak Szabó Zoltán, a szatmári Angel Dog Egyesület elnöke, aki a vakvezető kutyák képzése mellett programokat is szervez a vakoknak és gyengénlátóknak. Máté Zsolt, az Erdélyi Magyar Látássérültekért Alapítvány alelnöke beszélgetésünk során rámutatott arra, hogy a nemlátókkal kapcsolatban rendszerint nagy a tanácstalanság, ez pedig az oktatással kezdődik, hiszen még speciális gyógypedagógusképzés sincs itthon. Pedig mint hangsúlyozta: a vakság nem betegség, hanem egy állapot.

„Mit tegyünk? Itt egy nemlátó vakvezető kutyával. Én úgy tudom, hogy a kutya nem jöhet be” – kérdezi kollegájától egy bolti eladó. Az kijelenti: „hiába munkakutya, ha egyszer kutya, akkor kösse ki a bolt előtt”. „És én mihez kezdek utána? Hogyan közlekedjek az üzletben, ha nem látok?” – tette fel a kérdést a férfi, akit Bukarestben csak hosszas vitatkozás után engedtek be egy üzletbe vásárolni. Az esetről készült videófelvételt a napokban hozta nyilvánosságra a Digi24, amely az ügyben meg is kérdezte a Kis- és Középkereskedők Egyesületének elnökét, Feliciu Paraschiu pedig azt mondta: „Chipsek vagy kekszek vannak elhelyezve a polcon 10 centire a padlótól. Azt hiszem, senki sem akar olyan chipses zacskót vásárolni, amelyet levizelt egy kutya.” Jelezte: ők azt javasolták, hogy az üzletekben a nemlátók kiköthessék a kutyát, majd a bolti alkalmazottak segítenek a vak személynek a vásárlásban.

Fotó: Angel Dog/Facebook

A nemrég megjelent törvény viszont egyértelmű: nem diszkriminálhatják a vakvezető kutyával közlekedő személyeket; ahogyan korábban írtuk, a négylábú mindenhová elkísérheti a gazdáját.

Persze, ha egy nemlátónak egyáltalán van vakvezető kutyája. Romániában csak két szervezet foglalkozik vakvezetőkutya-kiképzéssel. Az egyiket egy nagy-britanniai alapítvány működteti Bukarestben, a másik Szatmárnémetiben van, ez az Angel Dog Egyesület. Az egyesület elnöke, Szabó Zoltán a Maszol megkeresésére rámutatott, hogy az országban nagyjából százezer látássérült van, az egyharmaduk vak, így nem tudják kutyák terén lefedni az igényt.

Mint mondta, a törvény már korábban is lehetővé tette, hogy a vakvezető kutyák elkísérjék gazdáikat a tömegközlekedési eszközökön vagy bemenjenek velük az üzletekbe, csak nem volt eléggé egyértelmű. A továbbra is tapasztalt elutasítást annak tulajdonítja, hogy az emberek nemigen találkoznak vakvezető kutyákkal, idegenként tekintenek rájuk és sokan félnek is tőlük.

Pedig ezeket a kutyákat két éven át képezik és csakis kontrollált genetikai állományból érkező ebeket képeznek ki. Romániában körülbelül 15 ezer euróba kerül egy vakvezető kutya, a szatmárnémeti egyesület viszont igyekszik ingyen odaadni a vakoknak, a képzést adományokból, különböző támogatásokból fedezik. „2016-ban abba akartam hagyni, nem volt rá támogatás” – vallotta be Szabó Zoltán, aki a nehézségek ellenére kitartott.

Az Angel Dog Egyesületnél jelenleg öt kutya áll képzés alatt, és több mint tízet már odaadtak, hogy az ország különböző városaiban segítsék új gazdáikat. Mint mondta, épp most vásárolt négy kölyköt tenyésztőtől kétezer eurórért, de rengetegen várakoznak. A most képzés alatt álló öt kutyára például legalább húszan pályáznak.

Fotó: Angel Dog/Facebook

A képzések mellett rengeteg programot, rendezvényt is szerveznek, amelyek a vakok rehabilitációját célozzák. Szabó Zoltán elmondása szerint ezen a téren hiány van, tapasztalata pedig az, hogy a vakok nem igazán boldogulnak egyedül, ha nincs kellően erős családi háttér mellettük. „Ha nagyon erős a motiváció és a család is mellettük áll, akkor viszont önállóvá vállnak. Egyetemet végeznek, dolgoznak” – mondta.

Szemléletformálásra van szükség

Máté Zsolt, az Erdélyi Magyar Látássérültekért Alapítvány alelnöke is azt tapasztalata, hogy amikor külföldiek vakvezető kutyával érkezetek az országba, a négylábút nem engedték be a boltokba, nem szállhattak fel az autóbuszra, még szájkosárral sem. Még azt követően sem, hogy a már említett törvényt elfogadták. Elmondása szerint az volt a jellemző, hogy hiába mondták el a sofőrnek, hogy vakvezető kutya és így a törvény engedi, mégis hajthatatlan volt. „Egy székelyudvarhelyi buszsofőrrel beszéltünk. Mondta, hogy ha szőrös, akkor kutya, nem szállhat fel” – idézte fel.

Máté Zsolt kiemelte: a vakvezető kutya nem fog lepisilni semmit, amíg a hám rajta van addig dolgozik. Több éven át képezik az ebeket – amelyek nagyon drágák –, így az amíg dolgozik, nem fog macskát kergetni, nem fog vizelni, nem fog senkit megtámadni, hanem fegyelmezetten vigyáz a gazdájára.

Romániában még nagyon „az elején járunk” ennek a jelenségnek, ugyanakkor meggyőződése, hogy nem érzékenyítésre van szükség, hanem szemléletformálásra. Tapasztalata szerint az emberek alapvetően segítőkészek, számos pozitív példa mutatja meg, hogy azonnal „ugranak”, ha egy fehér bottal közlekedő személyt látnak egy gyalogosátkelőnél. „Az emberek érzékenyek. Sokat közlekedek vakokkal, ha meglátják őket segítenek. Nem csak Székelyföldön, hanem Bukarestben és Budapesten is. Az emberek jók, de egyrészt nem tudnak róluk, másrészt nem tudják, hogyan segítsenek” – mondta.

Négy fal közé rejtett életek

Máté Zsolt jelezte: ő csak azt tudja megosztani, amit látóként észrevesz. Éspedig azt, hogy a vakokkal kapcsolatban nem létezik szemléletformálás. Még nagyvárosokban sem látni fehérbottal közlekedő személyeket.

Felidézte, hogy régen a fogyatékosság szégyennek számított, ezért igyekeztek a látássérülteket védett munkahelyeken „elrejteni” a társadalom elől. A védett munkahelyek azóta eltűntek, helyette támogatásokkal tartják távol a nemlátókat. Elmondása alapján különböző támogatások révén havi 3200-3500 lejes juttatást biztosít az állam a nemlátóknak, nem motiválják arra őket, hogy dolgozzanak. „Ez a szemlélet jellemző, hogy inkább megfizetjük őket, csak, hogy ne lássuk őket” – mondta.

Illusztráció: Pexels

Tapasztalata szerint a román érdekvédelmi szervezetek sem küzdenek a vakok érdekeiért. A vakok országos szövetsége egyáltalán nincs jelen a társadalomban, mutatott rá Máté, szerinte a szervezet vezetői jól elvannak a tagdíjakból és az állami támogatásból.

Ez az elzártság az, ami miatt igazából semmit sem tudunk a vakokról, akik közül többek szintén passzivitásba süllyednek. „Pedig a vakság nem betegség, hanem egy állapot, amit le kell küzdeni” – hangsúlyozta, pozitív példaként említve kollegáját, aki paralimpikonná vált miután elveszítette a látását. Megjegyezte, hogy ez habitus kérdése is, de a nemlátók nincsenek rákényszerítve, hogy dolgozzanak. „Otthon atomizálódnak. Nagyon magas az alkoholizmus a körükben, mert csak tengetik az életüket és várják a postást” – mondta. A fiatalok még a felnőtteknél is rosszabb helyzetben vannak, magas a körükben az analfabetizmus, mivel gyakran a szülők is demoralizálták, hiába mondják, hogy intelligens, tehetséges a gyermekük.

Tanácstalanság az oktatásban

A probléma emiatt az oktatásban gyökerezik. Nincs pedagógusképzés, nagy a tanácstalanság úgy a szülők, mint a tanárok részéről. Általános gyógypedagógusképzés van, külön a látássérültekre való specializáció itthon nincs.

Máté Zsolt elmondta, hogy alapítványuknak számos programja van, többek között olyan iskolákban tartanak programokat, ahol vak gyermekek járnak. Munkájuk nyomon követése alapján arra a következtetésre jutott, hogy 92-93 százalékban a tanárok és az igazgatók hozzáállása megváltozik a találkozóikat követően. Eszközöket is adnak nekik, jegyezte meg és leszögezte: „Ha a gyermek megtanulja leküzdeni az akadályokat, bármi lehet belőle.”

Az eszközök amúgy drágák. Egy egyszerű Braille-írógép 700-800 dollár, de akár a 3500 dollárt is elérheti. Az okoseszközök még drágábbak, most kaptak egyet, amit 8 ezer eurós. De ezeket általában a családok nem tudják megfizetni.

Tapasztalatait megosztva lapunkkal, felidézte: az egyik székelyföldi településen személyesen kellett elbeszélgetniük az egyik iskolaigazgatóval, hogy végre felvegye az iskolába az akkor már 10 éves gyermeket. Az igazgató azt mondta, hogy csak akkor lehet, ha kap mellé egy gyógypedagógust. Csakhogy nincsenek gyógypedagógusok. Az alapítvány fizet egy képzett gyógypedagógust. „Ő Magyarországon képezte magát és folyamatosan tanul. Itthon pedig járja az országot és próbálja segíteni elsősorban a tanárokat” – magyarázta.

Pedagógus és pedagógus között is van viszont különbség. Mint ahogyan példázta: egy kisgyermeket beírattak az iskolába, a tanítónéni odatette a nemlátó gyermeket rajzolni, majd az óra végén leszidta, amiért csúnyán rajzolt. Átíratták egy másik osztályba, ott viszont a tanítónéni azonnal elkezdte megtanulni a Braille-abécét.

Fotó: MVGYOSY/Facebook

Az ötödik osztálytól még problémássá válik a helyzet. Elmondása alapján volt egy nagyon tehetséges vak kisfiú, akiért versengtek az iskolák. Az alapítvány adott az iskolának – amelyiket választotta – egy Braille-nyomtatót, hogy a tanárok munkáját és a gyermek oktatását segítsék. „Be sem indították a gépet” – mondta. Ennek ellenére a fiú nem maradt le a tanulmányaival, de háromszor többet kell dolgozzon. Annyi kellene, hogy a tanárok emailben elküldjék a tananyagot neki, de sokszor még ezt a két percet sem szánják rá. A családból az egyik szülő az, aki kizárólag azzal foglalkozik, hogy a gyermek felkészült legyen. „Szőrnyű munka van mögötte, ez a román tanügy” – mondta.

Az életre nevelnének

Máté Zsolt hangsúlyozta, nem ítélkezik, egyszerűen csak meglátása szerint „itt”, a pedagógusképzésnél és az oktatásnál kellene kezdeni. „A vakság nem betegség, hanem egy állapot. Jó technikák vannak arra, hogy a hátrányokat leküzdjék” – magyarázta.

Viták voltak és vannak arról, hogy a látásérülteket hogyan kellene tanítani. Máté tájékoztatása alapján kipróbálnak egy hibrid módszert. Éspedig azt, hogy 1-4-ben szegregáltan, külön iskolában tanítsák őket. Majd ötödik osztálytól a hagyományos iskolában, de külön osztályban, hogy aztán kilencediktől már a látókkal együtt tanuljanak. Szerinte, ha ezek után a diák nem megy át az érettségin, akkor az az ő felelősségük, nem a gyermek hibája.

„Ha a gyermek nem tanulja meg leküzdeni a saját hátrányát, soha nem lesz életrevaló, önálló” – mondta. Márpedig nekik az a céljuk, hogy az életre készítsék fel a fiatalokat. Bevallása szerint van ismerőse, aki bár több nyelven olvassa a Braille-írást, de nem tudja a saját cipőfűzőjét bekötni. Emiatt is tartja fontosnak, hogy az első négy évben szegregáltan oktassák a vakokat, és csak utána következzen az integráció. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy azok, akik integráltan kezdték az oktatást, a 99 százalékuk nem önálló, azok viszont igen, akik szegregáltan kezdtek.

Beszélt arról is, hogy ma már számos olyan szolgáltatás van, amely a vakok segítségére lehet. Fel lehet például hívni egy látó operátort, aki a kamerán keresztül segít. „Egy idős bácsi például arra kérte, hogy szedjék fel együtt az almát a földről, még mielőtt az megrohad. Miután jól ment a munka, mondta az operátornak viccessen, hogy most szedjen magának is” – példázta Máté. Hozzátette viszont, hogy itthon azért az emberek azzal vannak megszokva, hogy nincs segítség. Egy felcsíki nemlátó anyuka például segítség nélkül gyomlál és gond nélkül kiválasztja az ünneplő ruhát ha eseményre kell menjen, pontosan tudja, hogy melyik a piros és melyik a kék ruhája.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

Kimaradt?