Az erdélyi magyar kisebbség szempontjából kiemelt fontosságú a szomszédban zajló háború. Hosszabb távon a legnagyobb veszély, ha a nyugati mainstream (nemzetközi intézmények, média, politikatudomány stb.) „piedesztálra emeli” azt a fajta ukrán nemzetépítést, ahol a kisebbségi nyelvhasználatnak, jogérvényesítésnek, intézményrendszernek és cselekvőképességnek gyaníthatóan minimális tere lesz. Ez nemcsak az erdélyi magyarok távlati törekvéseit, hanem a jelenlegi status quót is veszélyezteti, ami ugyan távol áll a vágyott önrendelkezéstől, de a kiterjedt magyar intézményrendszer az erdélyi „tájkép” természetes részévé vált. Rövid távon a kisebbségi kérdés szekuritizációja (biztonságpolitikai kérdéssé válása) fenyeget, nemcsak Ukrajnában, hanem azon túl is. Így a mihamarabbi béke lenne a legkedvezőbb fordulat, de a háború még ezzel együtt is maradandó károkat okozhat – állapította meg a Maszol megkeresésére Kiss Tamás szociológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa. A szakértővel az erdélyi magyarok orosz–ukrán háborúhoz való viszonyáról beszélgettünk.

Az oroszokhoz való általános viszonyulás

Történelmi és földrajzi áttekintéssel kezdtük. A társadalomkutató elöljáróban kifejtette, hogy a kelet-európai társadalmak három kategóriába sorolhatók az oroszokhoz való viszonyulás szempontjából.  Az első kategóriába tartoznak azok az országok, amelyekben az oroszokkal szembeni ellenérzések a legerősebbek, itt akár azt is mondhatjuk, hogy a ruszofóbia a nemzeti identitás része: ez főként a balti országokra, valamint Lengyelországra jellemző.

Itt az oroszokhoz való viszonynak kiemelt szerepe van a nemzeti identitás szempontjából, miután ezek a népek a modernkori nemzeti létük jelentős részét orosz uralom alatt töltötték. A ruszofóbia egyfajta „ontológiai biztonságérzetből” fakad: az észtek, a lettek, a litvánok vagy a lengyelek nemzeti létükben érzik fenyegetve magukat Oroszország által – tudtuk meg.

A másik oldalon a hagyományosan oroszpárti társadalmak találhatók, azok az országok, amelyekben éppenséggel a ruszofíliának volt szerepe a nemzeti identitás kifejlődésében. Elsősorban Szerbia és Bulgária, de Montenegró, illetve kisebb mértékben Észak-Macedónia is ide sorolhatók. „Ezek azok a balkáni szláv országok, amelyben Oroszország a Török Birodalommal szemben, a nemzetté alakulás folyamán egyfajta protektorként lépett fel. A harmadik csoport egy köztes kategória a ruszofóbia és ruszofília végletei között. Ide sorolható Magyarország, Ausztria, Csehország és Szlovákia, de megkötésekkel Románia is leginkább ide tartozik ” – mondta Kiss Tamás.

Ezekben a társadalmakban szintén élnek negatív tapasztalatok az oroszokkal szemben, de az oroszokhoz való viszony nem meghatározó a nemzeti identitás-képződés szempontjából. Nyilvánvaló, hogy 1849, a két világháború és 1956, illetve az 1968-as prágai tavasz nem hagyott pozitív nyomot a néplélekben. De az orosz reláció nem lett a magyar, vagy a cseh nemzeti identitás sine qua non-ja. Az oroszokkal szembeni viszony inkább ambivalens. Van egyfajta vonzereje is az orosz kultúrának: elsősorban az irodalomnak, a filmművészetnek, a zenének.

„Románia helyzete ezen a harmadik csoporton belül is sajátos. Tényszerűen Oroszország a román nemzetfejlődésnek, illetve a független Romániának is protektora volt az Oszmán Birodalommal szemben. Ez azonban a román nemzeti történeti narratívában egyáltalán nem jelenik meg hangsúlyosan, szemben azzal, hogy 1812-ben az Orosz Birodalom annektálta Besszarábiát, jó időre leválasztva azt a román nemzetfejlődésről. Így Románia – nemcsak a többi balkáni ortodox néphez, hanem Magyarországhoz vagy Csehországhoz képest is – inkább a lengyel-balti táborhoz húz. Amikor az erdélyi magyarok és Románia orosz törekvésekhez való viszonyát hasonlítjuk, akkor az egyik fontos szempont (ami még független az ukrajnai háború megítélésétől), hogy az oroszokkal szembeni ellenérzések hagyományosan erősebbek a román társadalomban, mint a magyarban. Az erdélyi magyarok pedig a nemzeti történeti narratívák szempontjából a magyar kultúrkör részét képezik, ráadásul döntően magyar nyelvű és magyarországi médiát fogyasztanak. Így nem meglepő, hogy ebben a tekintetben különböznek a románoktól” – fogalmazta meg Kiss Tamás.

Milyen Vlagyimir Putyin megítélése az erdélyi magyarok körében?

A kutató elmondása szerint teljesen téves elképzelés, hogy az erdélyi magyarok Vlagyimir Putyinban bármilyen szempontból megváltót látnának. Valójában Putyinnal, illetve az orosz törekvésekkel nincs is semmilyen közvetlen viszonyuk. Ezzel kapcsolatos elképzeléseiket leginkább az határozza meg (közvetetten), hogy a nyugati maintsreamről mit gondolnak, illetve, hogy milyen Orbán Viktor magyar miniszterelnök viszonya ehhez a nyugati fősodorhoz.

De milyen kép alakult ki Putyinról, illetve az orosz modellről a fősodratú a nyugati médiában? Az oroszok 2008-ban indították meg a Grúzia elleni agressziót. Ekkor vált egyértelművé, hogy Oroszország nemcsak, hogy letért a liberális demokráciaépítés útjáról, hanem tevőlegesen fel kíván lépni a nyugati és amerikai hegemónián alapuló liberális nemzetközi renddel szemben. Ezt követően a nyugati médiában és politikatudományban Putyin egyre inkább a liberális nemzetközi rendet és a demokráciát fenyegető első számú veszélyforrásként, mi több – nem mellesleg a nyugati szélsőjobbal, Donald Trumppal egy lapon emlegetve – ezek egyfajta alternatívájaként jelent meg.

„A Putyinhoz való viszony nem értelmezhető önmagában. A kérdés az, hogy a nyugati mainstreamhez, ezen belül a liberális demokráciához és a liberális nemzetközi rendhez hogyan viszonyul Magyarország és az erdélyi magyarok. Orbán Viktor beszédeiben a liberális nemzetközi rend kritikája már egészen korán (még 2010-es hatalomra kerülése előtt) megjelent. Korábban ezt inkább egy baloldali (Immanuel Wallersteinhez köthető) keretben fogalmazta meg, a centrum-periféria viszonyokat és (a Magyarország szempontjából) előnytelen és egyenlőtlen csereviszonyokat helytelenítve. 2010 után viszont hangsúlyeltolódás és az amerikai, konzervatív geopolitikai realizmus előtérbe kerülése figyelhető meg. Ennek a radikális – például John Mersheimerhez köthető – vonulata szintén élesen kritizálja a liberális világrendet, a nyugati »demokrácia-exportot« és – miután az egypólusú világrend végét tényként kezeli – a liberálisoknál jóval empatikusabb az orosz birodalmi törekvésekkel szemben. Orbán Viktor szintén a nyugati hegemónia és a liberális nemzetközi rend végéről beszélt, Oroszország szerepét hangsúlyozta, önmagát pedig az illiberális demokrácia letéteményeseként határozta meg. Ezzel, ha nem is maga helyezte önmagát Putyin mellé, a nyugati fősodor szemében egyre inkább oda csúszott” – magyarázta Kiss Tamás.

Felhívta rá a figyelmünket, hogy innen – vagyis a liberalizmussal szembeni kritika és a Putyin és Orbán közötti asszociáció felől – érthető meg az, hogy az erdélyi magyarok körében Vlagyimir Putyin képe miért nem egyöntetűen negatív. Ez szemben áll azzal, ahogy Putyin a román médiában megjelenik. Itt ugyanis a nyugati liberális mainstream kritikája sokkal korlátozottabb. Kiss Tamás megjegyezte, hogy bár a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) részéről vannak erre ilyen próbálkozások, de ez a román köztudatban marginális maradt, nem vált uralkodó tendenciává. Az erdélyi magyarok viszont Orbán Nyugat-, vagy liberalizmus-kritikája miatt megengedőbben viszonyulnak Putyinhoz. Ráadásul az erdélyi és magyarországi magyarok között is van különbség „Magyarországon még mindig két tábor van ebben a vonatkozásban (is). Az úgymond ellenzéki tábor továbbra is az Európai Unióban uralkodó liberális mainstream talaján áll, ahol Putyin egyértelműen negatív szereplő. Erdélyben viszont, úgymond, egy a tábor, egy a zászló” – fejtette ki.

Ismét nyomatékosította, hogy mindez nem azt jelenti, hogy az erdélyi magyarok körében egyértelműen pozitív Putyin-kép él. Inkább arról van szó, hogy ez az álláspont (amivel sok erdélyi magyar is azonosul) az oroszokkal való viszonyt a háborút is a nyugati felelősség oldaláról közelíti meg, és ebben az értelemben megengedőbb Putyinnal szemben.

Milyen Volodimir Zelenszkij és Ukrajna megítélése az erdélyi magyarok körében?

Volodimir Zelenszkij és Ukrajna megítélése ezzel szemben merőben más – mutatott rá a társadalomkutató. A fő szempont az, hogy Ukrajnában 2014 után volt egy restriktív kisebbségpolitikai fordulat. Korábban az ukrán kisebbségpolitika hasonlított a románhoz vagy a szlovákhoz. Vagyis megengedte az etnikai alapú pártképződést és támogatta, hogy a kárpátaljai magyarságnak legyen saját intézményrendszere. Az oktatás vonatkozásában előrelépés volt, hogy a szovjet időkben meglévő struktúra felsőoktatási intézményekkel egészült ki: Ungváron ukrán állami keretben, Beregszászon pedig magyar állami támogatással.

A 2004-es „narancsos forradalmat”, majd a 2014-es Majdant követően jött a restriktív fordulat: a nyelvhasználati és az oktatási törvény bevezetése, ami nagyon nehéz helyzetbe hozta a magyar oktatást még a háború kitörése előtt – fogalmazott a szociológus.

„Ukrajna egy alacsony kapacitású állam, ahol nem minden törvényt léptetnek életbe. Ez a restriktív oktatáspolitikára is vonatkozik. Ezzel együtt azonban a törvény bizonytalan állapotot eredményezett a kisebbségi oktatás vonatkozásában, és államközi feszültséghez vezetett Magyarországgal is. Az ukránok eredetileg nem a magyaroknak akartak ártani: a magyarlakta határ menti területek ugyanis Kijevből nézve a periféria perifériája. De az oroszokkal szembeni restriktív intézkedések mellékhatásaként nagyon nehéz helyzetbe került a magyar kisebbség is, és ebből államközi feszültség alakult ki. Ebből kifolyólag Ukrajna megítélése a magyar médiában már 2015–2016 óta erősen negatív” – fejtette ki Kiss Tamás.

Erre Zelenszkij személyisége is rátett egy lapáttal. Magyar vonatkozásban már egészen korán megosztók voltak a számon kérő megnyilatkozásai, amit a Fidesz választási kommunikációja jelentős mértékben fel is erősített. De hozzátehetjük, hogy nemzetközi tekintetben is egyre inkább ez válik meghatározóvá: radikális követelései, beszédei egyre kevésbé népszerűek Nyugaton is. A fegyverszállítások támogatottsága például Németországban sem egyértelmű. Magyar vonatkozásban annyi a sajátos, hogy a külügy már nagyon korán és nagyon hangosan szembement Zelenszkij követeléseivel.

De az ukrán államfő személyiségének, vehemens, kategorikus megnyilvánulásainak ma jobb esetben ambivalens a megítélése. Ráadásul lassan az általános kép is árnyalódik mainstreamben. Ott van az Amnesty International jelentése és érdemes odafigyelni a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség tevékenységére, aminek révén jó eséllyel szembe fognak kerülni az ukránok egy nemzetközi szervezettel. Zelenszkijjel kapcsolatban pedig középtávon előtérbe kerülhet, hogy sok tekintetben autokratikusan cselekszik (még, ha háborús helyzetben az ezzel szembeni tolerancia nagyobb is) – tudtuk meg.

A háború hosszú távon az erdélyi magyar kisebbséget is befolyásolja

A szociológus fontosnak tartotta kiemelni, hogy az erdélyi magyarok helyzetét, jogérvényesítési törekvéseiket két szempontból is negatívan befolyásolhatja az orosz–ukrán háború. Az egyik szempont, hogy bár természetes a megtámadott Ukrajnával szembeni szolidaritás, a háború kapcsán mégiscsak félő, hogy egy, a kisebbségi törekvésekkel szemben meglehetősen intoleráns ukrán nemzetépítési modell „kerül piedesztálra”. Korábban volt egy de facto többnyelvűség, a kisebbségi intézmények (elsősorban az iskolák) a „tájkép” természetes részét képezték, és nem jelentett gondot a kisebbség politikai cselekvőképessége.

Az új ukrán nemzetépítésbe viszont ezek az elemek valószínűleg tartósan nem férnek majd bele, így alapkérdés, hogy az új Ukrajnában a kárpátaljai magyaroknak egyáltalán milyen helyük lehet (még ha a belső menekültek és az etnikai arányeltolódás kérdését nem is érintjük). További kérdés, hogy az ukrán modell népszerűsége milyen irányba befolyásolja a nemzetközi kisebbségi jogi normákat. A pesszimista jóslat, hogy egy már amúgy is megindult visszarendeződést erősít és a kisebbségvédelem további háttérbe szorulását eredményezi a nemzetközi fórumokon. Ez pedig óriási probléma – mutatott rá Kiss Tamás.

Majd folyatta: a másik, részben ezzel összefüggő kérdés a szekuritizáció, vagyis hogy miként tekint a többség a kisebbségi intézményrendszerre. Félő, hogy egyre inkább, az úgymond anyaország „ötödik hadoszlopaként”, egyfajta geopolitikai „soft-power” intézményes kereteként. Ez az értelmezés nemcsak Ukrajnában, hanem Észtországban és Lettországban is felerősödött, nagyon nehéz helyzetbe hozva az ott élő orosz kisebbséget.

Amint a társadalomkutatótól megtudtuk, Romániában egyelőre kedvezőbb a hozzáállás, de félő, hogy az anyaországi támogatásokkal, az úgynevezett „kinstate policy”-val szemben általában véve csökkenni fog a tolerancia.

„Bizonyos értelemben Magyarország is ezt csinálja. Nem csupán támogatja a kisebbségi intézményeket, hanem nem-területi intézményeken keresztül próbál egyfajta nemzeti koherenciát teremteni. Ilyen körülmények között életbevágó, hogy a magyar és az orosz törekvéseket világosan szétválasszuk egymástól. Ebben az egyik támpont, hogy Oroszország (szemben Magyarországgal) nem annyira nemzetet, mint birodalmat épít és birodalmi befolyást keres, másrészt pedig már 2008-ban túllépett a „soft” eszközökön és nyíltan más államok területi szuverenitására tör. Ezek Magyarországról természetesen nem mondhatók el, de a többségi, vagy nyugati közbeszédben ezek a törekvések összecsúszhatnak, ami nem csupán a »virtuális« nemzeti újraegyesítést, hanem a kisebbségi jogérvényesítést is szekuritizálja. Ilyen körülmények között az sem jött jól az erdélyi magyar elitek számára, hogy Orbán Viktor – a beszéd tartalmától függetlenül – pont Tusnádfürdőn tartott nagyszabású, geopolitikai téttel bíró értékelő beszédet” – nyomatékosította.

Az erdélyi magyarok számára a háború mihamarabbi lezárása égető szükséglet. De ha a háború véget is ér, félő, hogy a szekuritizáció (bizonyos szintje) velünk marad, hogy az ukrán példa miatt kedvezőtlenebbé válik a nemzetközi közeg a kisebbségi jogérvényesítés számára. Sajnos ezek az események nemcsak helyben hatnak, hanem számos kisebbségi közösség jogérvényesítési küzdelmét befolyásolják.

Arra a felvetésünkre, hogy a román állam az Ukrajnában élő román kisebbség miatt nem csorbítja az erdélyi magyarság jogait, azt a választ kaptuk, hogy az ukrajnai román kisebbség helyzete Románia számára kisebb téttel bír, és nem ez fogja meghatározni az erdélyi magyar közösség helyzetét.

„Romániában valóban nem volt szekuritizációs fordulat, vagy kisebbségpolitikai visszarendeződés sem 2010, sem 2014 óta, de az elmúlt fél évben sem. De ez nem az ukrajnai román kisebbség miatt van. Az ukrajnai román kisebbség népesebb közösség, körülbelül háromszor akkora, mint a kárpátaljai magyarság, de sokkal fragmentáltabb is. A kárpátaljaiaknak – részben magyar állami támogatással – erős intézményrendszerük, politikai cselekvőképességük van, ami nem mondható el a három részre tagolt románságról. Így körükben az ukrán törekvések sem ütköztek akkora ellenállásba, de Románia sem lépett fel olyan elkötelezettséggel az érdekükben, mint azt Magyarország tette” – fejtette ki Kiss Tamás.

Beszélgetésünk során azt is tisztáztuk, hogy a(z orosz) nyelv Ukrajna bizonyos területein nem olyan éles etnikai határképző elem, mint román–magyar viszonyban, és nem is szerveződik köré kisebbségi intézményrendszer, nemhogy az Erdélyt jellemző etnikai párhuzamosság. Sokan a szurzsikot beszélik, ami egy (orosz–ukrán) keveréknyelv.

„Most persze a geopolitikai orientáció, a második világháborúval kapcsolatos emlékezet és kisebb mértékben a nyelv által meghatározott (kvázi-) etnikai határok élesebbé válhatnak, miközben az új ukrán nemzetépítésben egy nyugat-ukrán kulturális és politikai modell válik meghatározóvá. Ebben az (egyébként a németekkel kollaboráló) ukrán nacionalisták nemzeti hősök, a bevonuló Vörös Hadsereg idegen hódító. A szovjetellenes emlékezetpolitika (a balti államokhoz hasonlóan) egészen biztosan az új ukrán történelmi narratíva alapját képezi majd. Az sem kizárt, hogy az oroszról a nyugat-ukrajnai ukránra való váltás szintén a hazafiság kritériumává válik majd. De, ezzel együtt, a nyelv az indulóhelyzetben nem ugyanazt jelentette/jelenti, mint a román–magyar viszonylatban” – fejtette ki a társadalomkutató.

Milyen végkimenetelt remél az erdélyi magyarság?

„Sokan vannak azok, akik szerint a háború felelőssége megoszlik a nyugat és az oroszok között. Ebből (a liberális mainstreamhez viszonyítva) jóval nagyobb empátia következik az orosz birodalmi szemponttal szemben. Ahogy már érintettük, az amerikai geopolitikai realizmusból Orbán Viktor is sokat merít. A realisták, szemben a liberálisokkal, az autokratikus hatalmak birodalmi érdekeivel szemben empatikusabbak, természetesnek veszik, hogy Oroszországnak van befolyási övezete, amibe adott esetben Ukrajna is beletartozik. Azt hangsúlyozzák, hogy a nyugat lépett át valamifajta vörös vonalat azzal, hogy 2004-ben a narancsos forradalommal, a 2007-es bukaresti NATO-csúccsal, majd a 2014-es Majdannal olyan irányba vitte el az ukrán politikát, ami kifele gravitál az orosz érdekszférából. Orbáni közvetítésével létrejött a geopolitikai realizmusnak egyfajta népi vagy vulgáris változata, így a székelyföldi falusi kocsmákban (ahogy a szerencsi szaunában) is hallhatunk a nyugati felelősségre vonatkozó rögtönzött elemzéseket” – magyarázta a kutató.

Kiss Tamás szerint érdemes hozzátenni, hogy sem az erdélyi magyar írott sajtó, sem az RMDSZ politikai kommunikációja nem terjesztette ezt a narratívát, hanem az orosz felelősséget és az orosz agresszió tényét hangsúlyozták. Az erdélyi magyarok jelentős része ennek ellenére azonosul a megosztott felelősség diskurzusával.

Lényeges ugyanakkor, hogy nemcsak a kárpátaljai magyarokkal, hanem az ukrajnai menekültekkel szemben is él a szolidaritásérzés, és (legalábbis a háború első időszakában) ebben nem volt különbség románok vagy magyarok között. A kárpátaljai magyarokkal szemben pedig a szolidaritásérzés fokozott, vagyis ebben a tekintetben az erdélyi magyarok nem marasztalhatók el.

„Törvényszerű ugyanakkor, hogy a jóléti sovinizmus, a munkahelyek, a jólléti ellátórendszer féltése megjelenjen. Azt sem érdemes megkerülni, hogy a menekültekhez való viszonyulásban van egyfajta rasziális (eufemisztikusan szólva „civilizatórikus”) elem. Az ukrajnaiakhoz másként viszonyulnak az erdélyi magyarok, mint azokhoz, akik Európán kívüli országokból érkeznek. De az is igaz, hogy az elmúlt fél évben nem volt radikális idegenellenes fordulat. Az egy jó kérdés, hogy a Fidesz áprilisi magyarországi kampánya hogyan alakította ukránok megítélését a magyar társadalomban. De az erdélyi magyarok esetében ez sem hozott radikális változást” – fogalmazta meg Kiss Tamás.

Beszélgetésünk során arról is szót ejtettünk, hogy a nyugati médiában többször cikkeztek arról, hogy Magyarországnak területi követelései lennének Ukrajnával szemben. Ezek a híresztelések érdekes módon sok esetben lengyel forrásokból származnak: legutóbb például Radosław Sikorskitól (aki volt lengyel külügyminiszter és nem mellesleg Anne Applebaum történész, befolyásos liberális értelmiségi és médiaikon férje). Kiss Tamás szerint azonban a magyar közvéleménynek nincs olyan jelentős véleményvonulata, miszerint Ukrajna nem legitim államalakulat, vagy, hogy Ukrajnát fel kellene osztani.

„A magyar társadalomban a háborús konfliktusszituációtól olyan szintű az idegenkedés, hogy ezt semmilyen értelemben nem kockáztatnák. Még a radikális jobboldalon is csak marginális szereplőket tudtak felsorakoztatni a területi revízió mellett. Ez gyakorlatilag a szélsőjobboldalon sem reális téma, a magyar közvéleményen belül nem artikulált álláspont. Nagyon veszélyes ezen a vonalon elindulni. Sajnos helyenként azt látjuk, hogy különböző (akár a fősodorhoz tartozó) szereplők tolják a magyarokat erre” – ismertette Kiss Tamás.

Összegzésként elhangzott, hogy az erdélyi magyarok többsége a háború mihamarabbi lezárását reméli és minden bizonnyal egy kompromisszumos békével is elégedettek lennének, ilyen szempontból Ukrajna területi szuverenitásának maradéktalan érvényesítése, vagy az orosz célok elérése másodlagosak a számukra.