A Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Szociáldemokrata Párt (PSD) által tervezett rotációs kormányzásra voltak és vannak példák világszerte. Ha levonható tanulság a befejezettnek tekinthető precedensekből, az az, hogy a legbiztosabbnak tűnő jogi garanciák sem helyettesíthetik a jóhiszeműséget és a korrektséget.

Benny Gantznak a hét közepén, november 17-én kellett volna átvennie Izrael kormányának irányítását a leköszönő Benjamin Netanjahútól, annak a megállapodásnak megfelelően, amellyel 2020. április 20-án létrehozták az első formális rotációs kormányát. A koalíció azonban már nem érte meg a miniszterelnök-cserét – még az év vége előtt feloszlott –, annak ellenére, hogy a rotációs kormánynak éppen Izraelben vannak hagyományai.

Az 1984-es parlamenti választások utáni patthelyzetben a baloldali Munkapárt és a jobboldali Likud kénytelen volt nagykoalíciót létrehozni. Az ezzel járó fájdalmas kompromisszumokat kompenzálandó megállapodtak egy jogi értelemben nem kötelező kormányfőcseréről, amelynek betartása mindössze a felek korrektségén múlott. Ennek megfelelően a kormányzás első két éve után Simón Peresz visszalépett, és 1986-tól Jichák Sámir lett a miniszterelnök.

Kapcsolódó

A PNL jóváhagyta, hogy egymást váltva adják a miniszterelnököt a koalíciós pártok

A Nemzeti Liberális Párt (PNL) végrehajtó bizottsága jóváhagyta a rotációs kormányra vonatkozó javaslatot - jelentette be a testület kedd esti ülése után Florin Cîţu.

kormányalakítás 2021 Florin Cîțu Nemzeti Liberális Párt (PNL) rotációs kormány vetésforgó

A 2005-ös németországi választások után már „Izrael-megoldásként” hivatkoztak a Peresz–Sámir-féle cserére, végül azonban – korabeli beszámolók szerint Angela Merkel későbbi kancellár ellenállásán – megbukott a rotációs kormány meghonosítása Németországban. (Mellesleg elkezdődött a több mint másfél évtizedes Merkel-éra.)

A rotációs kormány ötlete újabb másfél évtizeddel később merült fel ismét, ugyancsak Izraelben, kétévi politikai válság és három döntetlent hozó parlamenti választást követően. Ezúttal azonban a koalíciós megállapodás olyan mechanizmust hozott létre, amelyre nem volt példa korábban sem Izraelben, sem másutt.

Az első fontos újítás a megállapodás törvénybe iktatása volt, aminek következtében megváltozott lényegében az izraeli kormányzási rendszer. A kiindulópont nagyon hasonlított a jelenlegi romániai helyzetre. A koalíciós pártok vezetői – Benjamin Netanjáhu, a jobboldali Likud és Benny Gantz, a centrista Kék és Fehér párt elnöke – korábban egymás esküdt ellenségei voltak, és csakis a koronavírus-világjárvány miatt szánták el magukat a közös kormány létrehozására. Ennek megfelelően a viszonyt nagyfokú bizalmatlanság jellemezte, és az együttműködés feltételeit úgynevezett alaptörvényben rögzítették, amely rangban közvetlenül az alkotmány mögött helyezkedik el az izraeli jogrendben.

Eszerint a jövőben bármikor alakulhat rotációs kormány Izraelben. Gyakorlatilag két párhuzamos kabinet jön létre, élén a miniszterelnökkel, illetve a cserekormányfőnek is nevezett „kijelölt miniszterelnökkel”.

A két tisztséget betöltő politikusok előre megadott időpontban helyet cserélnek. A két kabinet egyenlő számú tagból áll, aminek Izraelben külön jelentősége van, mert a kormány elé kerülő kérdésekről a miniszterek szavazatával döntenek (ellentétben Romániával, ahol a tárcavezetők mindössze véleményt mondanak, formálisan mindenben a miniszterelnök határoz). Ugyanakkor a miniszterelnök nem menesztheti a cserekormányfőnek alárendelt minisztereket, és fordítva. A kormány napirendjét szintén közösen állítják össze, és mindketten egyformán hozzáférhetnek a titkosszolgálati tájékoztatásokhoz.

A Netanjáhu–Gantz rotációs kormány a fent leírt jogi garanciák ellenére alig húzta tovább fél évnél, így a kormányfőcserére már nem kerülhetett sor.

Egy újabb előrehozott választás nyomán – ez volt két év alatt a negyedik – júniusban ismét rotációs „szivárványkoalíció” alakult Izraelben, amelynek baloldali, centrista, jobboldali és arab tömörülésekből álló pártjait Netanjáhu hatalomból való eltávolításán túl nem sok minden köti össze. Az egyezség értelmében a Jobbra (Jamina) pártot vezető Naftáli Bennetet 2023-ban a centrista Van Jövő (Jes Atíd) párt elnöke, Jaír Lapid váltja a miniszterelnöki poszton.

Hasonló rotációs kormány alakult Írországban is tavaly júniusban, miután Leo Varadkar miniszterelnök elbukta a pártja, a jobbközép Fine Gael pozíciójának megszilárdítása céljával kiírt előrehozott választást. A kudarcot követően kénytelen volt szövetségre lépni a korábban főellenségnek számító liberális és zöld ellenzékkel, nehogy a legtöbb szavazatot kapott szociáldemokrata Sinn Féin, az IRA korábbi politikai szárnya kerüljön hatalomra. A megállapodás értelmében a konzervatív Micheál Martin, a Fianna Fáil vezetője két évig tölti be a taoiseach (miniszterelnök) funkcióját, 2022 decemberétől pedig visszatér Leo Varadkar, hacsak addig fel nem bomlik a koalíció.

Ez történt Netanjáhu és Gantz esetében, és ettől tartanak a román liberálisok és szociáldemokraták is. A jövendőbeli szövetségesekre itt is nagyfokú bizalmatlanság jellemző, amit az jelez a legvilágosabban, hogy mind Florin Cîţu (PNL), mind Marcel Ciolacu (PSD) csakis akkor menne bele a rotációs kormány megalakításába, ha a „vetésforgó” vele kezdődne.

Lényegében világszerte egyetlen sikeres precedens létezik, Peresz és Sámir alternatív kormányzása. Emellett egyedül a Netanjáhu–Gantz kísérlet tekinthető befejezettnek. Ha ezek alapján levonható tanulság, az az, hogy a legbiztosabbnak tűnő jogi garanciák sem helyettesíthetik a jóhiszeműséget és a korrektséget.