Interjúnkban Puskás Kata székelyföldi óvodapedagógussal beszélgettünk. Kata nemcsak a pedagógusi élet pozitív oldaláról, hanem inkább nehézségeiről, problémáiról mesélt nekünk. Mint mondja, az egyetem nem készíti fel a fiatalokat azokra a kihívásokra, amelyekkel a pedagógusi pályán találkoznak, ahhoz bele kell „szökni” a mély vízbe, és meg kell tanulni az árral együtt úszni.

– Kezdjük a szokásos kérdéssel: mióta dolgozol óvónőként, és jelenleg hol végzed a hivatásodat?

– 2019-ben kezdtem el óvónőként dolgozni a Székelyudvarhely melletti kis faluban, Tibódban, amely közigazgatási szempontból Oroszhegyhez tartozott. Valójában egyből a mély vízbe pottyantam bele, rövid programos óvodában kezdtem, ahol egyedül dolgoztam 12 gyermekkel helyettesítő pedagógusként. Mindent nekem kellett csinálnom, nem volt mellettem dada, aki segítsen. Napközben a tűzre én tettem, a gyermekekkel én foglalkoztam, csak a takarítónő jött be reggel begyújtani a tüzet. Viszont jó volt abból a szempontból, hogy a magam nyugalmában tudtam kitapasztalni azt, hogy mit és hogyan csináljak. Végül Kápolnásfalura kerültem, ahol hatodik éve dolgozom óvónőként, szeptembertől pedig titulárisan is ide tartozom. Az óvodánk, amelynek neve Zengőerdő, a helyi általános iskolához tartozik. Öt csoport van, három napközis és kettő rövid programos, szerencsére rengeteg a gyermek a környéken.

– De tulajdonképpen miért is választottad az óvónői pályát?

– Nagymamám biológia–kémia szakos tanárnő volt, gyermekkoromban ő mesélt sokat a tanításról, és az akkori tanügyről, tőle hallottam, hogy milyen gyerekekkel foglalkozni, gyerekeket nevelni. Eredetileg én is tanárnak készültem román–angol szakra. Viszont úgy hozta az élet, hogy Brassóban nem jutottam be az egyetemre, viszont Székelyudvarhelyen a pedagógia szakra igen. Nem bántam meg, mert nagyon kemény és szigorú képzés volt, kettős képesítést kaptunk, tanítóit és óvónőit. Én már a gyakorlatok alatt szívesebben mentem az óvodákba, a szívemhez közelebb éreztem ezt a pályát. Jobban tudtam a kisgyermekekhez kötődni, könnyebben kapcsolódtam hozzájuk. Végül, amikor választani kellett, hogy miből versenyvizsgázzak, már nem volt kérdés számomra, hogy óvónő leszek. Azóta többször is lett volna lehetőségem, hogy tanítónőként dolgozzam, de most már nem tudnám elképzelni magam az iskolában.

– Sokszor hallani, hogy manapság egyre nehezebb a pedagógusoknak. Milyen kihívásokkal szembesülsz a mindennapok során? Mi az, amire a tanulmányok során nem lehet felkészülni?

– Nagyon sok mindenre nem készítettek fel a tanulmányaim: elmentünk ugyan gyakorlatozni, láttuk a foglalkozásokat, hogy hogyan kell ezeket megtartani, miként kell szépen felépíteni egy anyanyelv-foglalkozást, zenefoglalkozást. De egy egész napot az óvodai életből nem tapasztaltunk meg. Reggel jönnek a gyermekek, fogadnod kell őket, fel kell vezetni a reggeli beszélgetéseket, le kell bonyolítani a reggelizést. Bárhol, bármikor adódhatnak problémák. Meg kell tanulni, hogy adott helyzetben hogyan kell helytállni, vagy miként kell viszonyulni a gyermekekhez – ezt az egyetemen nem lehet megtanulni. Nemcsak abból áll óvónőnek lenni, hogy bemész, megtartod a foglalkozásokat, és kész is. Napi öt órát kell a gyermekekkel  foglalkozni, miközben előjönnek olyan helyzetek, olyan konfliktusok, amiket a pedagógusnak kell megoldania, hiszen ő a felelős a gyermekekért. Hogyha például lemegyek az udvarra velük, ott nekem kell ügyelnem rájuk. Folyamatosan kell tudatosítani magamban, hogy valójában mekkora a felelősségem. Számomra az elején ez volt a legnehezebb.

Visszatérve a kérdésre: most a legnagyobb probléma a fegyelmezés. Itt viszont fontos, hogy a szülő és a pedagógus egymás partnere kell legyen.

– Miért lenne mindennek kulcsfontossága?

– Nehéz, hogyha a szülő nem szab határokat a gyerekeknek otthon. Nem hiába emlegetjük azt a bizonyos hét évet, ahogy a románok mondják a „cei șapte ani de acasă”.  Én egyedül kevés vagyok ahhoz, megtanítsam azokat az értékeket, a szabályokat, amiket majd az iskolában is követnie kell a gyermeknek, és a mindennapi életben is szüksége lesz rájuk. Ha a szülő mindezt nem erősíti meg az otthoni neveléssel, akkor nagyon nehéz...

Az 5-6 éves gyermekek olykor visszafeleselnek. Hiába szólok rá, mert utána ugyanúgy bohóckodik. Van a mondás, hogy „magyar ember evés közben nem beszél”, na ez nálunk egyelőre nem működik, mert egy étkezést nem tudunk úgy lebonyolítani, hogy ne legyen olyan zaj, hogy sokszor még a saját gondolataimat sem hallom. Mivel három napközis csoport van, próbáljuk a gyermekeket korcsoport szerint különválasztani. Én jelenleg napközis csoportot tanítok 23 gyerekkel,  5-6 évesek. A 23 gyermek több mint a fele iskolába megy ősszel. Viszont amelyik gyermek nem tölti be augusztus 31-ig a 6 évet, annak nem kötelező előkészítőbe mennie, maradhat még egy évet az óvodában. Hogyha nekem marad 10 nagycsoportosom, nem tehetek be melléjük tíz kétévest, úgyhogy a gyermekek néha vándorolnak, egyik csoportból a másikba ez pedig azzal jár, hogy vannak, akik könnyebben alkalmazkodnak, és vannak, akik pont az ellenkezőjét mutatják. Folyamatosan keresem a módszereket, hogy mivel lehet az ilyen helyzeteket megoldani. Jelenleg  mesékkel próbálom oldani a helyzetet, gyűjtöm azokat a meséket, ahol problémásabb gyerekekről van szó, vagy különböző konfliktusok szerepelnek, és azokat olvasom a gyermekeknek. Hátha egy kicsit magukra ismernek, mert nem sok fegyelmi módszer van a kezünkben, amit használhatunk is, viszont a mese mindig egy jó eszköz arra, hogy rávezessen, akár gyermeket, akár felnőttet arra, hogy miként kellene viselkedni vagy venni az akadályokat.

– És az újonnan érkezett kicsikkel miként lehet megszerettetni a környezetet, az óvodát?

– A beszoktatási idő általában egy hónapig tart, ez idő alatt a gyermekek megszokják, hogy minden reggel óvodába jönnek. Nehéz időszak nemcsak a gyermeknek, hanem a szülőnek és óvónőnek is. A szülőnek is nehéz elválni a gyerekektől, a gyermekek ebben a periódusban nagyon sokat sírnak, de természetesen nem mindenkinél van ez így. Volt olyan tapasztalatom is, hogy a gyermek még középcsoportosan is sírva érkezett szinte naponta. Amikor egy gyermek huzamosabb ideig hiányzik, például gyakran beteg, akkor újra és újra vissza kell szoknia az óvodai társaságba, és bizony ez nem könnyű.  Minden gyermek be tud szokni, ezt nagyon fontos megjegyezni, csak türelmesnek kell lenni hozzájuk, fontos a következetesség. A szülőnek is meg kell értenie, hogy a gyermeknek nem rossz közösségben lenni, ne teherként élje ezt meg. A feszültség pedig  minden gyermeknél feloldódik egy idő után. Az elmúlt hat év alatt nem találkoztam még olyan gyermekkel, amelyik ne tudott volna beszokni az oviba. Beszoktatási módszereim közé tartoznak a rövid dalocskák, mutogatós mondókák, a közös játszások. Fontos, hogy a gyermek figyelmét folyamatosan le tudd kötni. Van olyan kolléganőm, aki bábozással próbálja a kicsiket beszoktatni, nála az első hónapokban van egy báb, aki fogadja a gyerekeket. Minden pedagógusnak más a módszere, viszont a gyermek igényeihez is igazodni kell, mert hiába nézek ki én egy módszert és gondolom azt róla, hogy az mennyire jó, mert nem biztos, hogy az adott gyermeknél az működik. Rugalmasnak kell lenni. Akad olyan gyermek, aki nem szereti, ha babusgatják, próbálják vigasztalni – neki arra van szüksége, hogy egyedül birkózzon meg a helyzettel. És van gyermek, aki folyton a pedagógus sarkában van, és a felnőtt közelsége nyugtatja meg. 

– Óvónőként úgy döntöttél, hogy a saját kisfiadat más óvodába viszed, és nem te fogod tanítani. Ezt miért tartottad fontosnak?

– A kisfiam nagyon könnyen megszokta az óvodát, egy kezemen meg tudom számolni, hogy mennyire gyakran sírt abban az időben. De számomra fontos volt, hogy neki saját óvó nénije legyen, és én „csak” az anyukája maradjak. Az óvónőnek kell legyen tekintélye, egy gyermeknek meg kell tanulnia, hogy a szülőn kívül a pedagógus is parancsol-tanít. Én az intézményen belül tanítottam a kolléganőm fiát is, de amikor lementünk az udvarra, és az anyukája is ott volt, teljesen másképp tudtam kezelni a gyermeket. Egy gyermeknek nagyon nehéz különválasztani, hogyha bemegy az óvodába, ott az édesanyja már nem az édesanyja, hanem az óvó nénije, vagy ha az óvodából hazamegy, otthon már megint az anyukája lesz. Arról nem beszélve, hogy óvónőként is nehéz ugyanúgy viselkedni a saját gyerekeddel, mint a többivel. Dolgozni is sokkal nehezebb, hogyha a saját gyermekedet tanítod, mert a gyermek több mindent megenged magának, ha a szülőről van szó.

– Mik a tapasztalataid arra vonatkozóan, hogy valójában miért is fontos a gyermek nevelése szempontjából az óvodai élet?

– Mert felkészíti a gyermeket arra, hogy aktívan vegyen részt a közösségben, tudjon a társaival együtt játszani, társas kapcsolatokat kialakítani. Az óvodában sok tudást is összeszed a gyermek, ami felkészíti az iskolára. Nem tárgyi tudásra gondolok, de lelki érettség tekintetében is nagyon sokat tud segíteni az óvoda. Mi foglalkozunk azzal is, hogy a gyermekek finommotorikája fejlődjön: elősegítjük az írástanulást, a ceruza megfogását, vagy az olló használatát. Segítünk abban, hogy kialakuljon a figyelem, egy fél órát, akár háromnegyed órát tudjon a gyermek figyelni, tudjon leülni, részt venni egy közös foglalkozásba, ez mind-mind fejlődik a kiscsoporttól egészen a nagycsoportig.

– Miként változott meg az elmúlt években-évtizedekben az óvodai rendszer, és vajon mi az, amit a ma tanító óvódapedagógusnak tudnia kell – olyasvalamire gondolok, amit korábban nem kellett tudnia a pedagógusnak…

– Persze, változtak a tantervek, követelmények. Egyre inkább próbálnak gyerekközpontú tanterveket összeállítani Romániában is. Persze a rendszerre nem lehet ráhúzni egy Nyugaton működő elvet, de ahhoz képest, hogy milyen volt az oktatás, amikor mi jártunk óvodába, most sokkal gyerekközpontúbb. Én nem emlékszem, hogy nálunk az óvodában különböző központok lettek volna kiállítva, mint például a Zengőerdő oviban. Itt nálunk megvan a szerepjátéksarok (babák, kis konyha, mindenféle rongyok, amiket magukra tudnak tenni a gyermekek), a képzőművészet-sarok (ceruzák, fehér lapok, munkafüzetek, színezők), az építőjáték-sarok (kockák, autók, építőjátékok), asztali játékok sarok, (társasjátékok, kirakósok) és a könyvtársarok. Minden sarkot szabadon használnak, és mindegyik gyermek megkapja azt, ami őt érdekli. Jelenleg az óvónőket folyamatosan képezik: hogy a multimédiás eszközöket miként építsük be a foglalkozásokba. Én például szeretem képekkel, videókkal illusztrálni a témákat. Főként ebben látom a különbséget, a mai pedagógusnak rengeteg lehetősége van, hogy inspirálódjon. Sokkal könnyebb ma az óvónőnek ötleteket keresni, akár hétköznapi foglalkozásokhoz, de akár egy farsangi szerepléshez is, mint régebb volt. Millió ötletet kaphat mesére, versre, énekre, kézimunkaötletek jönnek velünk szembe az internetnek köszönhetően. Kifogyhatatlan tárházunk, mondhatni online könyvtárunk van. Régebb az óvónő bement egy könyvtárba és onnan tudott összeszedni verseket, meséket. Sokkal többet kellett kutatni azért, hogy össze tudjon rakni egy óvodai műsort, vagy hogy felépítse a heti anyagot. Viszont akkoriban sokkal magasabb volt a tárgyi tudásuk az óvónőknek, mint a mostaniaknak, mert mindent ők kellett megkeressenek, minden az ő kreativitásukra volt bízva.

Kapcsolódó

Molnár Zoltán tanító: Mindig a gyereknek kell az első helyen lennie

Ahogyan pályája elején, most is fel szeretné készíteni a legkisebb iskolás korosztályt az előttük álló kihívásokra.

Magyar Közoktatás interjú tanító Apáczai Csere János Elméleti Líceum

– És akkor összegezzünk, nézzük kicsit perspektívából a lényeges kérdést: számodra mit jelent pedagógusnak lenni?

– Nagymamám mondta mindig, hogy egy pedagógusnak soha nem fogyhat el a türelme még akkor sem, ha igen, mert ezt a gyermek nem láthatja rajta. Olyan nap nincs, hogy ne legyen legalább egy gyermek, akin látod, hogy igenis szereti, hogy tetszik neki az, amit átadsz neki. Amikor a gyermeknek csillog a szeme, odajön, és azt mondja, hogy „óvó néni, ez olyan jó volt” , vagy „én ezt úgy élveztem” – ezek a mondatok nagyon tudnak motiválni. Örömmel tölt el, hogy része lehetek a gyermekek életének, és valamivel többek lesznek, amikor kikerülnek a kezem közül, ha egy kicsit is, de hozzá tudok járulni ahhoz, hogy milyen felnőtt válik majd belőlük. Óvónőnek lenni nemcsak egy munka, hanem egy hivatás is. A mindennapjaimat úgy kell élnem, hogy példa lehessek a gyermekek számára. Ha munka után összetalálkozunk az utcán, én akkor is az óvó nénije leszek, és ezt mindig minden helyzetben fontos szem előtt tartani.