A 100 éves Misi bácsi megjárta az úzvölgyi ütközetet – Így sikerült túlélnie a betörő orosz csapatok mészárlását
Az immár 100 esztendős Vitéz Bartha Mihály, vagy ahogyan ismerői szólítják, Misi bácsi állandó résztvevője az úzvölgyi megemlékezéseknek, sőt mi több, túlélője az 1944. augusztus 26-ai katonai összecsapásnak, melynek során a határvédelemmel megbízott mintegy háromszáz honvéd közül alig 70-80-an maradtak életben. Misi bácsit sepsiszentgyörgyi otthonában kerestük fel és kértük meg, meséljen arról, miként emlékezik a harcokra és hogyan sikerült túlélnie az ütközetet. Az is kiderült, egyike volt annak a néhány túlélőnek, akik még a kommunizmus idején elkezdtek visszajárni a helyszínre és megemlékeztek elesett bajtársaikról, amit az akkori hatalom nem nézett jó szemmel, de eltűrte a néhány túlélő kirándulásnak álcázott magánakcióját.
Úzvölgyéről, az utóbbi évek botrányairól sokat hallhatunk, olvashatunk manapság, és ez a „modern kori csatazaj” néha elnyomja azt a békés és méltóságteljes megemlékezést, amit évente augusztus 26-án az ott elhunyt hősök emlékére rendszeresen megszervezett megemlékezés jelent. Ezeknek a főhajtásoknak évek, sőt évtizedek óta van egy különleges részvevője, a sepsiszentgyörgyi Vitéz Bartha Mihály, aki legelőször éppen az 1944. augusztus 26-ai harcokat megelőzően érkezett az Úz patak völgyébe az ezeréves magyar határhoz katonai szolgálatra, s néhány évnyi kihagyást követően az 1960-as évektől kezdődően rendszeresen visszatér az egykori harcmezőre, hogy társaival megemlékezzen az ott lehunyt bajtársairól. Nem volt ez másképp idén sem. Unokájával és dédunokáival érkezett a katonatemetőben megrendezett istentiszteletre és főhajtásra, és koszorúzott is a magyar honvédek temetői parcellájában.
Cikkünk 2023. szeptember 8-án jelent meg az akkor még 99 éves Misi bácsiról. Az úzvölgyi ütközetet megjárt katona, aki mindmáig rendszeres részvevője az ott tartott emlékünnepségeknek, betöltötte a 100. életévét. Isten éltesse!
Ahogyan ismerői nevezik, Misi bácsi betöltötte a 100. életévét, de még mindig igyekszik aktív lenni, olyannyira, hogy néha a családtagjainak kell „kordában tartaniuk”, hogy jobban vigyázzon magára, különben még ma is nekikezdene a kerti munkának. Például a tavalyi cseresznyeszedéskor már vitte is a létrát, hogy fára másszon a gyümölcsöt leszedni, szerencsére idejében sikerült megállítaniuk, de idén februárban még ő maga vágta fel körfűrésszel a tűzifát. Interjúalanyunk hála Istennek ma is viszonylag jó egészségi állapotnak örvend, mondhatnánk mai szóval, hogy „fitten” jön-megy a házban, az udvaron, sőt még az alacsony székre is úgy huppan le vagy áll fel onnan, hogy azt még a Kolozsvárról érkező, kevesebb mint feleannyi idős riporter is megirigyelheti. Misi bácsi unokája, Bartha Éva Mária, akinek segítségével az interjút is leegyeztettük, kedvesen fogadott és vezetett el nagytatája sepsiszentgyörgyi házához, melynek hátsó kertjében, a hatalmas diófa alatt foglaltunk helyet, ott, ahol Misi bácsi is üldögélni szokott. Nem sokat kellett faggatnunk az idős férfit, csakhamar nekikezdett a mesélésnek.
Bartha Mihályt 1943-ban sorozták be a magyar honvédségbe, október 4-én el is vitték katonának és megkezdődött a kiképzése, majd következő év késő tavaszán munkaszolgálatra küldték, így került az Ugra-tetőre lövészárkot ásni, ahol hamar megtapasztalta, milyen az, amikor társaival ők maguk kellett kialakítsák a valamennyire is élhető és védelmet nyújtó élethelyet. Sátrat, menedéket ugyanis nem kaptak, maguk alakították ki menedékhelyüket: „Fenyőágakból csináltunk tetőt, majd meghántottuk a fenyőfa kérgét, az könnyen lejött, és azt tettük a legfelülre, hogy az eső ne verjen meg. Ott voltunk vagy tizenketten. Az utászok kimérték, hogy mennyit kell kiássunk, s azt meg kellett csinálnunk. Így eltelt az idő. Takaró volt, az eső nem vert. Nyár volt, két hétig ott dolgoztunk. Amikor ott végeztünk, hazajöhettünk, adtak kétheti szabadságot” – kezdte Misi bácsi. Miután vissza kellett térnie a szabadságról, azokkal a székely határőrökkel került egy csapatba, akik már megjárták ’14-es háborút is.
„Telt-múlt az idő, eljött augusztus, amikor már 1-jén jött a behívó, hogy jelentkeznünk kell. Elmentünk, s miután összeszedtek minket, kaptuk a jelentést, hogy menetirány az Úzvölgye. Nem is tudtuk, hogy miért éppen az Úzvölgye, de menni kellett, mert közben folyt a háború. Harcokkal addig mi nem találkoztunk, itt nem volt semmi. Szakaszokba voltunk osztva, voltak közöttünk árkászok, géppuskások, voltunk vagy százan. Szépen vettük az irányt Úzvölgye felé, tiszta gyalogosan. Amikor elértünk Aklosig, az Úzvölgyében deszkagyár volt, még vicinális vonat is járt, ami a munkásokat és az anyagot szállította. Akkor arra felpakoltak minket és azzal mentünk be az Úzvölgyébe, ott a kaszárnyákba szállásoltak el, amiket még ’43-ban a szentgyörgyi ácsok csináltak. Ott voltak a határvadászok” – magyarázta Misi bácsi. Mivel ő asztalos mesterséget tanult, nakiállt a belső bútorzat elkészítésének, kijelölte, melyik fát vágják ki, illetve elmondhatta, hogy milyen faanyagra van szüksége a közeli deszkagyárból. Meg is kapott mindent, sőt egy irodát is építettek ott. „Minden volt, csak össze kellett állítani” – mondja Misi bácsi, aki arra is emlékszik, hogy egy nálánál jóval idősebb zenész került mellé, aki segített a keze alá dolgozni. „Ő felvágott vagy tíz darab ágyat, én meg raktam össze, és így tovább”, magyarázza, hogy ha sebesültjeik lesznek, akkor legyen ahová lefektetik őket.
Az augusztus 23-i román átállás volt az elsődleges oka az úzvölgyi orosz előrenyomulásnak, ennek következtében indult meg a szovjet Vörös Hadsereg offenzívája a térségben, azaz itt érte Magyarországot az első támadás, amely aztán teljesen átírta a következő időszak eseményeit – nyilatkozta a Maszolnak adott korábbi interjújában Bartis Erika csíkszeredai történelemtanár. Elmondta, „augusztus 26-án azoknak a székely határvédőknek a hősiességére emlékezünk, akik éppen akkor teljesítettek szolgálatot a haza védelmében az Úzvölgyében, amikor a szovjetek elérték a magyar határt. 310 honvédről van szó, akik gyakorlatilag megfelelő fegyver nélkül tartották a frontvonalat aznap déli 12 és délután 16 óra között. Közülük 70–80 fő maradt életben, ők még aznap részt vettek a segítségükre siető két zászlóalj további harcaiban, nagy károkat okozva az oroszoknak. Augusztus 26. a kiállás, a hazafiasság szimbóluma is, hiszen az Úzvölgyébe betóduló oroszokkal szemben nem sok eséllyel küzdöttek a helyi származású határőrök és a sepsiszentgyörgyi 11. Székely határőr-zászlóalj tagjai, de mégis helytálltak és megtették, amit megkövetelt a haza.”
Amikor a végeztek a táborban a munkával, az ezeréves határhoz irányították, három kilométerrel lejjebb a kaszárnyáktól, az Úzvölgyében. Ott már páncéltörő ágyújuk is volt, így őrizték az országhatárt. „Ott volt a vöröshíd, amit valamikor a magyarok csináltak. Ott volt a vámház is valamikor. A híd egyik oldalán voltak a román határőr katonák, a másikon meg mi, olyan fél kilométer volt a semleges zóna. Ők se jöttek hozzánk, mink se mentünk oda. Telt-múlt az idő, a németek ott menekültek, Dormánfalva felől jöttek hol teherkocsival, hol gyalog. Akkor tudtuk meg, hogy a románok kapituláltak, átálltak az oroszok mellé. Mi akkor így ellenségek lettünk a románokkal, ugye, akkor mit csinálhattunk? Ott voltunk szépen, és vártuk, mi lesz. Volt négy székely határőr, egy tizedes, egy őrvezető, s kettő, akinek nem volt rangja, s voltunk mi hatan fiatalok az ágyú alatt” – mesélte Misi bácsi.
Augusztus 26-án aztán „egy szép 10 órakor a géppuska megszólalt” a túlsó oldalon. „Akkor azt mondta a tizedes: »Baj van, jönnek az oroszok!« És tényleg jöttek, elöl két tank egymás után, hármat rálőttünk, de nem ért az semmit. A sorompónál amikor megállt, felfordította a csövét és belelőtt a kősziklába, mert minket nem tudott lőni. A tizedes azt mondta, innen el kell menekülni, mert mind fogságba kerülünk. Az oroszok hátul jöttek és nagyon sokan voltak. Ekkor mi az erdőbe elvonultunk, ott kellett hagyjuk az ágyút, nem volt mit csinálni, felhúzódtunk a kápolna alá, amit a ’14-es háborúba csináltak. Még volt egy tartalékos ágyú, a kápolna alatt volt egy domb, oda kitettek minket vele, hogy mese nincs, ha jönnek az oroszok, akkor támadjuk őket. De amilyen felszerelésünk volt… Nekünk volt öt töltényünk a karabélyban, nekik meg hatvanöt volt, olyan fegyverzetük volt”, meséli a 99 éves Misi bácsi.
Néhány helytörténész még időben interjút készített a túlélő honvédekkel, valamint rendelkezésünkre állnak hadügyi iratok, így viszonylag pontos képet kapunk a történtekről. Románia átállása után a 2. Ukrán Hadseregcsoport jobbszárnya kijutott a Keleti-Kárpátokban a magyar határhoz. Az úzvölgyi magyar védelem a határtól 3 km-re volt felállítva, tehát augusztus 26-án délelőtt ezzel a hadtesttel találta szembe magát a kisszámú határőrség. Szabó József János rekonstruálása alapján tudjuk, hogy 22 páncélos jelent meg a völgyben, amelyekkel szemben a védelemnek 2 páncéltörője volt, azokat is a harc első 30 percében kilőttek az oroszok. A páncélosokat több ezer jól felfegyverzett gyalogos követte, tehát esélytelen volt a feltartoztatásuk. A szovjetek elfoglalták a vámházat, majd az Úzvölgy-telepet, az itt szolgáló székelyhatárőr-zászlóaljhoz tartozó túlélő katonák a hegyekbe vonultak vissza, miután elfogyott a lőszerük.
Elmondása szerint nem volt mit csináljanak, ugyanis a hátulról érkező erősítés és a szemből betörő ellenség között két tűz közé kerültek: „lőtt az előszázad is az oldalba, lőtt az orosz is, nekünk onnan el kellett menekülni, nem volt mit tenni. Szépen vonultunk visszafelé, nem volt mit csinálni” – magyarázza. Ismét kiemelte, nekik megfelelő felszerelésük sem volt, szemben az ellenséggel. „Egy bottal nem lehetett szembeszállni az oroszokkal”, állapítja meg Misi bácsi. Ekkor már gyalog húzódtak visszafelé, a vicinális vonat sem működött. „Átkúsztam a drótakadályok között, be a erdőbe, mert az úton nem lehetett matatni, ott haladtam tovább”, mígnem a társaival a táborban találkozott ismét. „Jöttek a magyarországi tüzérek, azok tartották a vonalat, ameddig tudták. „Menekülni kellett, nem volt más lehetőség” – idézi fel az úzvölgyi eseményeket interjúalanyunk.
Megpróbáltatásai még ezzel sem értek véget. Amikor visszakerültek Csíkszentmártonba, egy csűrben húzódtak meg négy napig. Ekkor jött a rendelet, hogy el kell menekülniük onnan, így vonultak előbb Zsögödfürdő, majd Udvarhely felé. „Sokan voltunk, száznál többen, az erdőben mindenhol voltak menekültek, akik csatlakoztak hozzánk. Udvarhelyen betereltek bennünket egy nagy kertbe, s kijelentették, aki lemaradt, az az oroszok kezébe kerül. Akkor jött egy német teherkocsi, azon is menekültek a németek, s mondtam a kollégámnak, hogy tovább nem megyek gyalog, felülünk a kocsira! Négyen fel is ültünk a német kocsira, s elértünk Sófalvára. Mondtam is kollégáimnak, ne menjünk tovább, keressünk civil ruhát. Ketté is váltunk, ketten erre, ketten arra indultunk, kerestünk civil öltözéket, átöltöztünk és beástuk magunkat a csűrben a szénába, mert ha jönnek és lőnek az oroszok, akkor a széna felfogja a golyókat” – magyarázza Misi bácsi a menekülés kalandjait. „Ott volt két fiatal nő, leány, s jöttek oda hozzánk, hogy védjük meg őket, mert jobban félnek az oroszoktól. Egy napot töltöttünk ott, amikor jött a rendelet, hogy el kell hagynunk a falut, mert az oroszok Parajd felől nagy támadásra készülnek. Innen egy nagy tanyára kerültünk, voltunk ott vagy százan, dolgoztunk s így kaptunk szállást és élelmet, ott voltunk vagy négy-öt napig, de innen is tovább kellett menekülni. Már civil ruhában, szépen az erdőben vonultunk immár hazafelé. Szereztünk eszközöket, kapát, kaszát, hogy ha az oroszokkal találkozunk, akkor elmondhassuk, hogy munkások vagyunk. Sokan voltunk. De útközben mind lemaradtak az emberek, akik odavalók voltak. Szent Mihály vasárnapján értem haza, addig jöttem. A családnak már sokkal korábban jött a hírem, hogy régen meghaltam az Úzvölgyében, de biza nem haltam meg, hazajöttem. Amikor a szüleim megláttak, mindenki sírt. Nem volt mit csinálni. A háborúból hazaértem” – elevenítette fel Bartha Misi bácsi.
Az augusztus 26-i áttörés után a szovjeteknek kezdetben a terep okozott nehézséget, még az aklosi elágazó és a Rugát-tető előtt elakadtak a páncélosok a 10 km hosszú szurdokban. Azok közül több harckocsit a szászrégeni repülőtérről felszálló német zuhanóbombázók lőttek ki, de sajnos ez nem befolyásolja a további eseményeket. A szovjetek úgy törtek előre, mint a kés a vajban. Ezután esett el az Ojtoz völgyében levő Sósmező és hajtották végre a további tervezett támadásokat.
Hozzátette, azokat, akik akkor elmenekültek, később mind összeszedték és „elvitték őket Földvárra a lágerba”, ott tartották egy ideig, majd elvitték őket Oroszországba. „Sokan meghaltak… Engem azért nem vittek el, mert nem találtak meg. Bár Árkoson születtem, Szentgyörgyön végeztem az iskoláimat és ott voltam nyilvántartva, így Árkoson hiába kerestek, nem találtak rám. Így alakult az, hogy engemet nem vittek el. Így ért véget a háború számunkra és telt el az idő” – magyarázta Misi bácsi.
Miután szakmájában elhelyezkedett és elcsendesedtek a körülmények, munkatársaival úgy döntött, visszamegy Úzvölgyébe, hogy megnézze, mi történt ott, illetve mi maradt az egykori faluból a harcok után. 1956-ban néhányan teherkocsit fogadtak és felmentek az Úz patak völgyébe „kempingezni”. „Bizony, teherkocsit fogadtunk, azzal mentünk fel, de már gyár sem volt, el volt tüntetve. Korábban házak voltak, de akkor már semmi se volt, eltakarítottak a románok mindent. Sátrunk sem volt, mindenki azt ette, amit hozott hazulrúl. Volt ott egy nagy fűzfa, a mellé húzódtunk, szépen tüzet raktunk, elénekeltük a katonadalokat, elénekeltünk mindent, három nap ott voltunk” – mesélte. Ahogy telt az idő, s ők rendszeresen visszatértek a harcok színhelyére, elkezdtek járni a gyermekek is, az egykori katonák gyermekei. „Ahogy tudtunk, mentünk, így kezdtünk gyarapodni. Minden július végén mentünk három napra, akkor még nem augusztusban volt tartva az emlékezés. Nem szólt senki ránk, hogy oda mentünk, nem volt semmi baj, eltűrték, hogy mi oda mentünk minden esztendőben és egyre többen, a kommunista világban csak a gyermekek, a rokonság, barátok csatlakoztak hozzánk az Úzvölgyében.”
Misi bácsi szomorúan teszi hozzá, hogy szemtanúja volt annak is, hogyan néptelenedett el a völgy. Míg korábban ott működött a gyár, sokan laktak körülötte, sok házban volt élet, majd ahogy telt az idő, az impériumváltást követően előbb a gyárat tüntették el, a vasútvonalat is felszedték, de az emberek még sokáig maradtak, ott éltek. Aztán az évtizedek elmúltával az ott lakók is megöregedtek és lassan elhaltak, így üresedett meg a völgy.
Vettek-e részt román katonák az 1944. augusztusi offenzívában?
Tekintettel arra, hogy augusztus 26-án a 2. Ukrán Hadseregcsoport jobbszárnya érte el a magyar határt, román katonák nem vettek részt a támadásban. Augusztus 26-a előtt román–magyar összecsapások voltak, de ezek a második bécsi döntés következtében kialakult helyi jellegű csatározások voltak a magyar határvédelmi alakulatok és a román hadsereg között, de nem itt a térségben. A román támadás augusztus 27-én a hadüzenet másnapján indult meg, a Tölgyesi-szorosban két szovjet hadosztály mellett már egy román hadosztály is részt vett a harcban – mondta a Maszolnak korábbi interjújában Bartis Erika csíkszeredai történelemtanár.
„Aztán jött a demokrácia. Voltak olyan barátok, akikkel együtt voltunk katonák, de aztán ügyvédek, orvosok lettek, mindenki rendezte saját magát, és akkor amikor már szabad világ volt, ők is odajöttek, akkor kerültek újságírók, mert már nem kellett félteniük a posztjukat. Akkor döntöttük el, hogy csináljunk valamit a temetőben. Megvoltak a sírok és a keresztek, hogy kik vannak ott eltemetve, de nem volt ott egy román sem egyáltalán. Mind magyarok voltak. Akkor határoztuk el, hogy csinálunk oda egy szép emlékművet. Úgy is volt. Asztalosként megcsináltunk mindent, az emlékművet, a kaput. Akkor már nagyon sokan voltunk, egyre többen, mind csak gyarapodtunk. Először mi, a háromszékiek jártunk fel emlékezni, majd aztán csatlakoztak a csíkiak is. Zarándokhellyé vált a völgy, most már egyegy megemlékezésen nem százan, hanem ezren is vagyunk” – foglalta össze Vitéz Bartha Mihály. Hozzátette: az Úz völgyében sokkal lejjebb, román területen voltak eltemetve az ott elesett román katonák, „ezt mindenki tudja”, hangsúlyozza Misi bácsi.
Kérésünkre néhány katonadalt is elénekelt a vitézi ranggal kitüntetett 99 éves úzvölgyi túlélő honvéd. Abban a reményben váltunk el, hogy jövőre találkozunk a megemlékezésen, mire Misi bácsi csak annyit mondott, „az tudjuk, hogy mi volt tegnap, de azt nem tudhatjuk, hogy mi lesz holnap”.
CSAK SAJÁT