A román politikai rendszerre általánosan is jellemző a bizonytalanság – szűrte le a parlamentben töltött első évének tapasztalatait Benkő Erika háromszéki képviselő. Interjúsorozatunkban azokat az RMDSZ-es politikusokat kérdezzük, akik első mandátumukat töltik a törvényhozói testületben.

Milyen elvárásokkal, elképzelésekkel vágott bele a parlamenti munkába 2016 decemberében, és ehhez képest mi fogadta?

Precíz és pontos emberként számomra a legnehezebb mai napig az állandó kiszámíthatatlanság és bizonytalanság, amivel a parlamentben folyamatosan számolni kell. Kezdetben sokkolt, hogy a két bizottság ülését, melyben tevékenykedem, rendszerint ugyanazon időpontra időzítették. A munkát az is nehezíti, hogy gyakran előfordul az is, hogy a bizottsági napirendet alig valamivel az ülések előtt kapom meg, így nehéz az ülések előtt gondosan átnézni az anyagokat. Ezek a dolgok engem kimondottan zavartak, de az is tény, hogy a kezdeti ilyen irányú jelzéseim után a bizottsági szakértők felé sokat sikerült javítani ezen a helyzeten. A román parlamentre úgy gondolom abszolút jellemző az, hogy segíts magadon és az Isten is megsegít. Emlékszem, egy találkozón a brit politikai attasé kérdezte tőlem, hogy milyen volt az eligazítás a parlamentben, hány napot tartott. Mondtam neki, hogy nem volt ilyen, azt a tanácsot kaptuk, hogy olvassuk el a házszabályt. Úgy nézett rám, mint aki nem hisz nekem. Tehát az én tapasztalatom, hogy folyamatosan azon kell lennünk, hogy a javaslatainkkal jobb irányba tereljük a konkrét törvényhozási procedúrát. Ilyen tekintetben ez az első év számomra a tanulás éve volt, de azt gondolom, hogy sokat tanultam, elsősorban a hibáimból. De a román politikai rendszerre általánosan is jellemző a bizonytalanság. Egy éve vagyok képviselő, de egy év alatt a harmadik alkalommal veszek részt a miniszterjelöltek bizottsági meghallgatásán, tehát ez a harmadik kormánya az országnak egy év alatt.

Milyen bizottságokban tevékenykedik, milyen azokban a munka?

Két bizottságnak vagyok a tagja, az európai ügyek és az emberi jogok bizottságának, az előbbinek alelnöke vagyok. Úgy vagyok ezzel, hogy az egyik fontos, a másik érdekes. Az emberjogi bizottságban gyakran olyan ügyekkel és törvénykezdeményezésekkel foglalkozunk, melyek a magyar közösség számára fontosak, ezért mindig előtérbe helyezem az ebben a bizottságban folyó munkát. Amúgy, ha összehasonlítom a két bizottságban uralkodó hangulatot, az emberjogiban vannak a hosszú ülések, a tartalmas viták, rengeteg meghívott érkezik a bizottsághoz, úgy civil szervezetek, mint a minisztériumok képviselői, hogy elmondják a véleményüket azokról a törvénytervezetekről, melyek a bizottság munkaasztalán vannak. Hogy csak egy példát említsek: hat órán keresztül tárgyaltuk az oltástörvényt, tekintve, hogy a tervezet szövege több ponton is problémás volt emberjogi szempontból.

Az európai ügyek bizottságánál teljes más jellegű munka folyik, ott elsősorban az európai irányvonalak és stratégiák megvitatása folyik, jelentéseket fogadunk el és javaslatokat teszünk. Ebben a bizottságban tevékenykedni azt is jelenti, hogy a bizottság tagjai gyakran járnak Uniós fórumok szakmai rendezvényeire, magam is voltam már migrációs, kohéziós politika témákban különféle uniós szakpolitikai rendezvényeken, migrációs témában fel is szólaltam az Európai Parlament belügyi, állampolgári és igazságügyi szakbizottságának (LIBE) a nemzeti parlamentek képviselőivel közös ülésén. A felszólásom lényege az volt, hogy míg szolidaritást kell mutatni a rászorulókkal, ugyanakkor értelmetlen a kötelező kvótákat erőltetni.

Póttagja vagyok ezen kívül az Európa Tanácsnak, részt vettem már e minőségben az ET strasbourgi plenárisán. Az ET-ben két bizottságnak vagyok a póttagja, az Esélyegyenlőséginek és Nemzeti Kisebbségek albizottságnak. Eddig Párizsban és Bukarestben vettem részt kihelyezett bizottsági üléseken. Meglepetésemre az esélyegyenlőségi bizottságban furcsa témákkal foglalkoznak, például a transznemű gyerekek hormonos kezeléshez való jogáról, amelyről elmondtam, hogy meglátásom szerint gyerekeket nem kellene bevonni ebbe a kérdésbe, felnőttként kell megadni nekik a döntés jogát. A bizottság másik témája az volt, amikor azt vizsgálták, hogy a saría törvénykezés (az iszlám törvénye) kompatibilis-e az európai jogrenddel... A nemzeti kisebbségek bizottságában azt tapasztaltam, hogy nem nyitottak az erdélyi magyarok problémái iránt, viszont itt markáns álláspontot képviseltem, hiszen meg kell jeleníteni a közösségünk problémáit. Rámutattam, hogy hibás megközelítés geopolitikai veszélyként értelmezni a kisebbségi törekvéseket, hiszen ez legitim politikai célok marginalizálásához vezethet.  

Az elmúlt egy év mely szakmai teljesítményére a legbüszkébb? Nevezze meg a legkisebb és legnagyobb eredményt, amivel hozzá tudott járulni az Ön által képviselt közösség problémáinak megoldásához.

Mivel nekem a nyelvi és kisebbségi jogok a vesszőparipám, nagyon büszke vagyok arra, hogy az emberjogi bizottságban heves vita után el tudtuk fogadtatni azt, hogy kötelező legyen biztosítani a magyar nyelv használatát az egészségügyi és szociális intézményekben. Ez azóta törvényi erőre is emelkedett, ez hatalmas előrelépés ezen a téren. Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy bárhol Erdélyben a magyar nyelvű betegeknek joguk van az anyanyelvüket használni, úgy a sürgősségeken, mint a kórházakban, öregotthonokban és más hasonló intézményekben. Erre eddig nem volt törvényi keret, de ezt a jogunkat most törvény szavatolja. Én azt is fontosnak tartom, hogy az RMDSZ bizottság tagok támogatták az emberjogi bizottságban a civil partnerség intézményét, ez fontos védelem lenne az erdélyi magyar nőknek. Fontos, hogy ezekben a kérdésekben nyitottak legyünk. De anyaként a legnagyobb örömmel az tölt el, hogy sikerült elérni azt, hogy magyar szinkronnal is lehet mozifilmeket vetíteni Romániában. Ez eddig nem volt lehetséges, de idén januártól már kicsik és nagyok egyaránt magyarul nézhetnek filmeket Romániában.

Kiemelné legemlékezetesebb interpellációját és politikai nyilatkozatát és azt, hogy milyen válaszok születtek rájuk?

Egy alkalommal a belügyminiszterhez intéztem kérdést, azt szerettem volna tudni, a belügyminisztérium Kovászna, Hargita és Maros megyei alkalmazottai kapnak-e pótlékot, azaz plusz pénzt más megyék alkalmazottaihoz képest? Ez az állítás egyébként egy választási műsorban hangzott el, ott egy PSD-s jelölt azt a javaslatot tette, hogy a belügyminisztérium alkalmazottaihoz hasonlóan a román tanárok is kapjanak pótlékot. A válasz jellemzően „salamoni” volt, kaptam választ és mégsem. A válaszból sem az nem derült ki, hogy kapnak, sem az, hogy nem. Ez egyébként jellemző a minisztériumok válaszaira, általában kikerülik a konkrét választ.

Erőteljes politikai nyilatkozatom pedig a centenárium kapcsán volt. A nyilatkozatomban arra tértem ki, nem lehet úgy a centenáriumról beszélni, hogy abból kimaradjanak a romániai kisebbségek. Fontos, hogy a kisebbségek szempontjait is figyelembe vegyék, és az is, hogy a román állam gesztusokat tegyen a centenárium kapcsán a kisebbségek felé.

Milyen területen érték kudarcok, és ezek fényében változtat-e valamit a munkáján 2018-ban?

Ami számomra nagy kudarc volt, az a nyelvi jogok alkalmazásával kapcsolatos közigazgatási törvénymódosítás meghiúsulása volt. Ha sikerült volna átvinni, a magyar nyelvet de facto lehetett volna hivatalosan használni a tömbmagyar vidékeken, és az interetnikus környezetben is alább lehetett volna tornászni az anyanyelv-használati küszöböt, de nem utolsósorban a székely zászló helyzetét is megnyugtatóan rendezte volna. Nagyon sokat dolgoztunk egy munkacsoport keretében ezen a törvénymódosításon, nagyon nehezen tudtam feldolgozni magamban, hogy nem valósult meg, pedig annyira közel álltunk hozzá. A központi média uszításának köszönhető, hogy a nagy kormánypárt végül kihátrált a projekt mögül.

De természetesen folytatjuk a munkát, a kudarc a legkevésbé sem szegte kedvemet. Idén másképpen szeretném megközelíteni a nyelvi és kisebbségi jogok kérdéskörét. Míg tavaly egy csomagban összesítve, egyszerre szerettük volna átvinni a módosításokat, idén véleményem szerint külön kell csoportosítanunk a sarkalatos, nyelvi jogi kérdéseket, és egyenként kell felterjesztenünk ezeket a tervezeteket. Olyan törvényekkel és törvénymódosításokkal szeretnék foglalkozni, melyek a gyakorlatban azt eredményezik, hogy a magyar nyelvet a lehető legszélesebb körben lehessen használni, hogy az önkormányzatainknak minél nagyobb mozgásterük legyen. Az is fontos, hogy minél szélesebb jogosítványokkal rendelkezzenek a megyék és az önkormányzatok.

Ön meggyőződéses autonomistaként ismert. Miként viszonyul a parlamentbe benyújtott autonómiatervezethez?

Az én álláspontom e kérdésben egyezik a háromszéki RMDSZ álláspontjával: ahhoz, hogy ne seperjék le egyből, a statútumot alkotmánymódosítással és legalább kétszázezer aláírással egyetemben kellett volna benyújtani. Így közösségi akaratot és erőt tudtunk volna felmutatni. Én rossz üzenetnek tartom azt, hogy egy ember, egyéni kezdeményezésként nyújtotta be, mert ennek az az üzenete, hogy az autonómia ügye mögött nincsen népakarat, nincsen erő, ezért nem is kell azt komolyan venni. Azt is gondolom, hogy az autonómia ügye nem egy ember ügye, hanem egy egész közösségé. Ezért elengedhetetlenül fontos lett volna az, hogy legyen erről érdemi vita az RMDSZ parlamenti csoportjában, de sajnos ilyen nem volt. Jómagam feladatomnak tekintettem és tekintem a továbbiakban is azt, hogy az autonómia lényegi pontjairól egyeztessek a nem székelyföldi képviselőkkel, ugyanis nagyon fontosnak tartom az ő támogatásukat e tekintetben. Szeretném hangsúlyozni ugyanakkor azt, hogy Kulcsár Terza József képviselő nem szólt nekem arról, hogy beterjeszti az autonómia statútumot, és nem kérte, hogy támogassam aláírásommal, annak ellenére, hogy korábban határozottan és egyértelműen jeleztem neki: ha beterjeszti, szeretném az aláírásommal támogatni. Még akkor is, ha azt gondolom, hogy ezt alkotmánymódosítási csomagban kellene benyújtani, mert az autonómia ügyének képviseletét becsületbeli ügynek tekintem.

Megváltozott-e radikálisan a mindennapi élete? Miként sikerült a bukaresti munkát összeegyeztetni a sepsiszentgyörgyi családi élettel?

Rutin tekintetében az életem megváltozott, de a lényeg tekintetében nem. Odafigyelek arra, hogy minőségi időt töltsek a családommal és szabálynak tekintem, hogy akárhol, akármilyen gyűlésen, megbeszélésen vagyok, a családom számára mindig elérhető legyek.