Miért most erősödött fel a #metoo mozgalom, és miért vált ki ellenszenvet is sokakból? Miért nem merünk szembenézni a nemi erőszakkal? Milyen mítoszokat dönt meg ez a hullám? Ezekre a kérdésekre és továbbiakra adott választ a Maszolnak László Éva pszichológus, a BBTE adjunktusa.

Többször is olvasni olyan hozzászólásokat, amelyek relativizálják az erőszakot, sokallják az áldozatok számát, túlérzékenynek tekintik az érintett nőket. Mi áll emögött, nem merünk szembenézni a saját társadalmunk hibáival?

Igen, az áldozatok élményeit megkérdőjelező, néha akár számonkérő hangnemű hozzászólások is jelzik, hogy nem csak azzal nehéz szembenézni, ha velünk bántalmazási esemény történik, hanem az is emberpróbáló lehet, ha megtudom, hogy egy hozzám közel állóval megtörtént vagy megtörténhet ez. Az is felmerülhet az áldozatok vallomásait olvasókban, hogy nem jártak-e el ők is valmikor olyan módon, amit egy másik fél zaklatásnak élhetett meg (rámenősebb udvarlás, szerelmi viharban egymásután elküldött levelek, többszörös telefonhívások, stb.). Ilyenkor természetszerűleg jelenik az az önvédő mechanizmus, amely alapján minimalizáljuk a saját tetteinket és maximalizáljuk a másét.  A figyelem legtöbbször a zaklatást szenvedőre terelődik: „bizonyára valamit tett, amivel kiváltotta, megérdemelte”. Könnyebb vagy sokszor kényelmesebb azt elfogadni, hogy valaki túloz a fájdalmában, mint azt, hogy valaki szándékosan, rendszerezetten, tervezetten bánt valaki mást.

Hol húzható meg az ártatlan flört és a zaklatás közötti határ?

A flört ismeri a személyes, társadalmi határokat, a zaklatás nem. A flörtölés célja a szimpátia, vonzalom kifejezése és a másik érdeklődésének felkeltése, vonzalmi szintjének felmérése, célja a kölcsönösség elérése. A zaklatás célja a megszerzés. Bizonyos esetekben a zaklatott személy megszerzése máskor meg nem is a célzott személy, hanem a mások figyelmének, egy bizonyos „státusnak” a kivívása. A flörtölés esetén, még ha rosszul esik is, „fogom” a visszautasítás, sőt akár a tartózkodás jeleit is. A zaklatás esetén a visszautasítás a zaklató szemében „felkérés a táncra”.

A #metoo mozgalom rengeteg áldozatot megszólaltatott, ami sokaknak „gyanús”: miért most, miért ilyen sokan? Mi erre a magyarázat?

Gyakran elhangzik, hogy csak az bántalmazás, ami látszik. Magyarán, szemmel látható nyoma van. Csak ennek „szabad” fájnia és csak a látható sebekkel, zúzódásokkal arányos mértékben. Pedig a józan eszünkkel valahol mindannyian tudjuk, hogy ez nem így van.

Ha meg mástól is hallom, hogy hasonlóan érez, mint én, hasonló élményeket hasonló fájdalommal él meg, annak felszabadító hatása lehet. Így nem csoda, hogy a #meetoo egy mozgalommá nőtte ki magát. Hogy miért nyilatkoznak többé-kevésbé részletekbe menően most? Mert ilyen sokan vannak, vagyunk. A csatlakozásban az a remény is benne lehet, hogy ha elég sokan, elég hangosan mondjuk, hogy változtatni kell, akkor talán sikerül is a változás. Mert ehhez az egész társadalom szükséges.

Mennyire hatékonyak a prevenciós törekvések? Eljutnak azokhoz a rétegekhez, ahol erre leginkább szükség volna?

Sok adatunk, tudásunk van arról, hogy milyen tényezők játszanak közre abban, hogy valaki áldozat legyen. Talán kevesebbet foglalkozunk azzal, sajnos, hogy komolyan vegyük azokat a tényezőket, amelyeknek össztüze az elkövetőt teremti meg. Erre pedig a tudásunkkal kellene megalkossuk a prevenciós tevékenységeinket és kiválasztanunk a hozzá illő célcsoportot. Ez viszont ritkán sikerül így, ezért csökken a hatékonyság valószínűsége. Mindezek mellett, általában túl kevés erőforrásunk van, országszerte, ebben a témában. Úgy a prevenciós, mint a helyzet- és esetkezelési tevékenységeinkben. Romániában az utolsó rendelkezésemre álló adat szerint jelenleg egyetlen, felnőtteket is fogadó szakszolgáltatás van, ahol ingyenes pszichoszociális és jogi tanácsadáshoz fordulhatnak a szexuális erőszak áldozatai (ez Nagyszebenben az ALEG civil szervezet).

Akik a szexuális erőszak különböző formáinak a megelőzési programjaiban dolgoztunk, az általános tapasztalatunk az, hogy nehéz eljutni azokhoz „a rétegekhez, ahol a leginkább szükség van”, mivel a gyermekekhez és tinédzserekhez kéne eljutnunk. Az odavezető út meg a szülőkkel és az iskolákkal való együttműködésen alapul. Sokszor találkozunk az ellenállással úgy a tantestületek, mint a szülők részéről.

Egyébként mintha éppen az a közhiedelem látszana megdőlni, hogy a szexuális erőszak a kevésbé tanult rétegekben jelenik meg. Valóban van a #metoo-nak egy ilyen jellegű mítoszromboló hatása is?

Hogy van-e ilyen mítoszromboló hatása, azt nem tudom, de remélem. A zaklatói, erőszakos magatartást sem a magasabb iskolázottság, sem a magasabb intelligenciahányados, sem a magasabb társadalmi-gazdasági státusz nem zárja ki. A viselkedésbeli megnyilvánulás viszont lehet más.

Mivel magyarázható, hogy sokszor éppen a nők azok, akik fenntartják a "hatalom visszaélő" gépezetét? Magyarán: nem nézik jó szemmel a feministákat, túlzónak tartják az esélyegyenlőségre vonatkozó törekvéseket.

Egy másik nagyon élő mítosz, hogy a feminizmus célja a férfiak elleni gyűlölet. Nem kell ahhoz feministának lenni, hogy valaki azt vallja, hogy nincs rendben az, amikor a munkahelyeden nyújtott teljesítményed jó megítélésének feltétele legyen, hogy mennyire bírod a főnök nem kívánatos érintéseit, zavarba ejtő, sértő megjegyzéseit, a nem munkához kapcsolódó elvárásait stb. Sokan hozzák fel, sajnos mentségként, vagy a „feministáknak” való visszavágásként azt, hogy „Igen, de a nők kezdeményeznek, csábítanak... rövid szoknya, mély dekolté... nem is csoda, hogy visszaélnek vele”. Pedig ugyanaz a személy ritkán gondolja azt, hogy ha egy teraszon ebédel, az úton arra sétáló farkaséhes járókelő joggal elvehetné az ebédjét. Mert ugyebár, legyünk férfiak vagy nők, nem csak az ösztöneink irányítanak. Úgy gondolom, hogy a bántalmazás, és azon belül a nők elleni erőszak úgy a nők mint a férfiak témája, és az lenne mindenki számára a kérdés, vagy akár feladat, hogy „Mit tehetek, és ebből mit teszek meg én mint nő, mint férfi, hogy ez a jelenség ne burjánozzon tovább?”.

Címlapi illusztrációnk forrása: slate.com