Részlet Lucia Blaga Kháron ladikja című önéletrajzi regényéből

Négyszemközt a papnéval

„Hogyan hangolja össze  lelkeit a te Vasiléd, és milyen mértékben?”, kérdezem ötletszerűen, hogy beinduljon a beszélgetés.

„A kíméletlen jön egyre gyakrabban elő”, válaszolta, mellén blúz alá rejtve, mint parasztasszonyok néha az almát, a lapot, melyre írta a verset, mikor megérkeztem.  Gesztusa rendkívül csábító volt, s mintha arra késztetett volna, igyekezzek segíteni neki, hogy rejtekén minél jobban eldugja a verset. „Írásra mindig azt az időt használom, amikor Vasilét fogva tartja a komp”, folytatja Octavia. „Agyonvág, ha tetten ér.”

„De nekem, ugye, nem mutatnád meg, hogy mit írtál, amikor jöttem?”, kérdem csak úgy, anélkül, hogy erőltetném.

„Lehet, hogy megmutatom, de máskor. Bennem félelem fészkelt a tekintetedtől. Meg kell szoknom a kritikát. A te lelkiismereted megvesztegethetetlen. Téged az sem hat meg, ha a térdeden ülök, hogy felmelegítsen a vers, mely neked édeskésnek tűnik.”

Octavia, kinek valóban a költészet volt legfőbb szenvedélye, nem fogadta nagy örömmel a kritikai megjegyzéseket. Ellenkezőleg, felingerelte kérkedő hiúságát. Legalább is ez volt az azonnali válasz. Mikor viszont egyedül maradt, mást sem tett, a kritikán elmélkedett; lelkileg megpuhult, hogy valójában hasznát vegye. A versekkel kapcsolatban volt egy közös tapasztalatunk. Bármennyire is megszállt a jóindulat, verseit nem nézhettem másképp, csak azzal a szemmel, mellyel saját verseimet láttam. Útba akartam igazítani. Nevelni az ízlését. Fejleszteni az önkritikát benne. Mindezt annál is inkább, mert költeményeiben tényleges és nagyszerű lehetőségeket fedeztem fel. Octavia néha gyönyörű verset írt. De túl gyakran halandzsázni kezdett, ami szinte semmiben sem különbözött attól, mint amikor ama ismertté vált, híres lírai „önkívületben” ömlengett. Próbáltam megfékezni. Próbáltam megtanítani arra, hogy a már papírra vetett verset tárgyilagosan ítélje meg. Állandóan kértem, hogy mérlegelje a tartalmát, tépje le a tőkéről a fölösleges hajtást, húzza ki a sorokat, melyek a révületben fedezet nélkül maradt hangokból és szavakból származnak. Az ország abban, a háborút követő időszakban a pénzromlás folyamatát élte. Miközben verseit pusztítottam ceruzával, sorokat töröltem belőlük könyörtelenül, azt mondtam: „A szavak inflációja ez.” Octavia gyerekesen és ingerülten nevetett, de elfogadta a húzásokat. Elfogadta ugyan, de fájdalommal, csak hogy nem visított, mintha húsába vágtak volna. Mikor a verseiben számos helyen áthallásokat fedeztem fel az én költeményeimből, elkomorodtam, lelkemet keménnyé tettem, ami nem volt természetes formája. Most pedig, visszaemlékezve szavaimra, melyeket oly nagy nyomatékkal mondtam, mosolyognom kell, hogy hajdan micsoda szigorú nevelő voltam. Mivelhogy Octavia nem volt hajlandó elismerni a verseiben itt-ott az én költeményeimre emlékeztető áthallásokat, lehordtam: „Ide figyelj drágaságom, azt akarom, hogy költői egyéniséggé váljál, nem pedig majommá!”  Abban a pillanatban, amikor magamban ezeket az emlékeket idézem, ő teljesen másképp bizonyítja reagáló képességét az én intim gondolataimra:

„Emlékszel rá: Szebenben azt mondtad, hogy majom vagyok?”

„Nem emlékszem”, válaszoltam, „hogy így pocskondiáztalak volna! Nem használok ilyen jelzőt!”

„Dehogy nem, azt mondtad, és attól kezdve félek, megmutatni verseimet neked.”

„Látod, mennyire félreértetted próbálkozásomat, hogy óvjalak az elcsúszástól. Azt akartam, hogy kerüld az utánzás kényelmes útját.”

“Bevallom, fájt, de tanultam belőle. Tudd meg, most jobb verseket írok, még a tieidnél is.”

„Éppen ezt vártam tőled, mikor azt kívántam, válj költői személyiséggé, ne pedig majommá. Lásd, igazi összefüggésükben szavaim mást jelentenek, mint amit az emlékezet és gőg ruház rájuk. Így már értjük egymást?”

„Mindig ugyanazt erősíted! A te lelked! Fened a fogad, mint máskor!”, mondja, lassan eksztázisba esve, de megáll.

„Csak úgy tűnik neked. Évek óta úgy érzem, mintha aranypénz lennék, címer nélkül. Lekopott róla, felismerhetetlen.”

„Ugyan már!”, úgy tesz, mintha csodálkoznék. „Te … címer nélkül?”

Látom, amint a folyóra néző ablakhoz megy. Fürkésző tekintetet vet ki, aztán visszafordul, tengermély vággyal jön felém, mint hajdan. S a térdemre ül. Pontosan azzal a csábító mozdulattal, mint régen.

Mondom neki:

„Tudd meg, évek óta nem írtam már egy sort sem! A sterilitás és a leépülés időszakában vagyok, s nem tudom, hogyan lábalok ki belőle!”

„És ki akarsz-e lábalni belőle nagyon, nemde?”

„Micsoda kérdés!”

„Furcsának találod? Hogyne. Nagyon is természetes. Ilyennek látlak. Negyed évszázadon át szülted a műveket, melyek megmaradnak. Alkotásaid végleg bekerültek a nemzet költői kincsestárába. Odaadtál mindent, kamatostól. Kiteljesedtél. Jogod van a sterilitásra. Még néhány évig …hogy is mondjam: fiatal lehetsz, kortalanul!”

„Mint az örökifjú ősszel!”, szakítom félbe tréfásan.

„Igen, fiatalkodhatsz még néhány évig – ősszel, a gyümölcsösben. Örvendened kell e néhány évnek! Vajon nem áldoztál-e magadból túl sokat a kimondhatatlan kínnak, kimerítő igyekezetnek, ami az alkotás maga? Nem kell már tenned semmit többé. Élvezd, amit az élet kínál a mostani gyászos, majdhogynem pusztító körülmények között. Hőstetteid krónikája bezárult. Nem akarod, hogy munkához jussanak mások i? Még én se? Hadd, hogy írjak, működjek ezentúl a szépség és a dal terén. Írok én majd érted és helyetted. Érted akarom törni magam, minden tekintetben. Vágyként szeretlek téged, úgy, hogy helyedbe akarok lépni, mentesíteni kívánlak minden igyekezettől…” Octavia elhallgat egy pillanatra, mintha felébredne: „Hülyeséget beszélek, ugyebár?”

Nem válaszoltam. Csak rendkívül nagy figyelemmel rögzítettem azokat a furcsa, kimondhatatlanul furcsa dolgokat, miket ez a törekvéseit illetően oly szeszélyes teremtés mondott. Figyelmesen rögzítettem, hogy később gondolkozzam rajta. Vajon megint az ő szokásos „lírai önkívületének” egyikével találkoztam, vagy pedig szavai a véletlen megvilágosodás mélyéről törtek elő? Nem voltam hajlandó arra az útra térni, amelyre hívott, vagyis, hogy minden tekintetben és teljes mélységében vessem fel az alkotói lét kérdését. A lazítás idején, ami addig tartott, míg Kharónnak a kompja egyik partról a másikra ért, hagytam, hogy beburkoljon a térdemen ülő lény puha erkölcsi melege. Az alkalom, hogy örvendhetek, tavaszi volt, nem pedig őszi, és csodálatos kísértésekkel bélelt, valamint a békességé, amit az oldódáshoz kínált félórát tartó távolléte annak a személynek, aki egyben paraszt, szerzetes, faun és kíméletlen. Áthatott újból e nő testének melege, aki oly sok éve kiesett már érzéskörömből. Simogattam a kísértést, ruháján át. A combját. A mellét. És ennyi. Mert lépéseket hallottam kintről. Octavia felkelt a helyéről, és rendezgetni kezdett a szekrényben, hogy eltűnjék a halvány pír, ami különban sápadt arcán mutatkozott.

A kompos visszajött, homloka verítékes. Mindhárman leülünk beszélgetni azután, hogy a pópa előhúz egy asztalt a sötét folyósoról, mely egy másik szobába vezet. Szükségét érzem, hogy némi magyarázatot adjak mostani helyzetemről. Mi végett vagyok itt, a szomszédos városban? Bemutatom úgy, ahogy volt, ami történt. Amikor kipucoltak az egyetemi tantestületből, könyvtárosi állást találtak nekem. Az illető, aki a kultúra újabb irányítását illetően kulcspozícióban volt, arra a végzésre jutott, hogy én, aki oly sok ártalmas, tilalom alá helyezett könyvet jelentettem meg, de mégiscsak „könyvet”, nyilván értek a könyvtároskodáshoz, következésképpen alkalmas vagyok erre a munkára. Hogy véget vessenek annak, hogy az én katasztrofális irodalmi eszméim bármi hatással legyenek az ifjúságra, könyvtárosi állást kerestek nekem olyan városban, ahol nem működik egyetem. Felfedtem a komposéknak a terhet is, ami a rólam készített dosszié szerint, múltam miatt rám nehezedik. Aztán én is megtudhatok egyet-mást arról a dossziéról, mely néhány évvel hamarább Olteanékat a kompos mesterséghez terelte. Kolozsváron nemkívánatossá váltak nyilvánvaló politikai okok folytán. De a dossziéjuk legsötétebb pontja az a bűn, melybe Octavia a hold állása folytán esett vissza. Az asszony bőbeszédű, s nem képes idejében elhallgatni, ezért Vasile pópa öt percenkén reá szól: „Fogd be a szád!” Octavia évek óta egyre csak azt hireszteli jobbra meg balra, régi ismerősnek és újabb beszélő társnak, hogy közeli heves változás előtt állunk: „Jönnek az amerikaiak, három hónap múlva!”

„Tudod”, próbál meggyőzni Vasile pópa, „az én drága feleségemnek sok nagyszerű tulajdonsága van, és két hasonlóan nagy hibája. Az első hiba: hamar összeáll bármely idegennel, aki a házba jön, azzal a feltétellel, hogy az illető sértetlenül túljutott már a kamaszkoron, s valamennyiükben felfedez egy csöpp szentséget, hősiességet vagy legalább is zsenialitást. S amilyen hamar összeáll velük, ugyanolyan hamar meg is unja őket, hogy aztán sorra ajtót mutasson mindegyiknek! A második nagy hiba: Octavia esztelenül naivan hisz minden emberben, akivel találkozik; olyannyira, hogy elárul neki mindent, ami megfordul a fejében – s főként az intim titkait. Meg is betegedne, ha pillanatnyi megszorításként abba a helyzetbe kényszerítenék, hogy tartson magában bár egy titkot.”

„Egy szót se higgy Vasile dumájából! Elment az esze a komptól és a kocsmától!” – hallatja a hangját Octavia, kissé idegesen, elfogultan.

Megnyugtatom Octaviát, lovagként, mosolyogva: semmit sem hiszek abból, amit róla Vasile pópa mondott, mindaddig, amíg be nem bizonyosodik. „Látod, ilyenek a férjek. Kipletykálnak … hat szem közt.” Különben, ugyancsak hitetlenként utasítom el Vasile pópa vádját Octavia viselkedéséről a kamaszkort sértetlenül túlélt idegenek esetében: „Ismertem én Octaviát már vagy hat évvel ezelőtt is, és lám, még nem mutatott ajtót nekem.”

„Eljön még az ideje annak!”, véli a pópa. Szava, mint tanulság a fabula végén.

(Folytatjuk)