KISEBBSÉGBEN: A pópa lelke (1.)
Részlet Lucian Blaga Káron Ladikja című önéletrajzi regényéből. Fordította Zsehránszky István
Május eleje. A növényzet robbanásszerűen növekszik, magába szív égen-földön minden zöldet. A tavaszi légtől és vágytól hajtva sétálni kívántam a mezőn. Miért is ne mennék el egyszer a Maros partjára, oda, ahol emberi település körvonalazódik? Mindig csábított, hogy oda menjek, de halogattam újra meg újra. Néhány ismerőstől véletlenül megtudtam, hogy ott telepedett le, még 1946-ban, Kolozsvárról jövet Vasile Olteanu professzor és pópa, feleségével, Octaviával. Annak az évnek tavaszán a professzort politikai okokból menesztették mind a papi szolgálatból, mind a teológiai beosztásából. Megannyi értelmiségi példáját követve, kiket különféle okból elbocsátottak városi munkahelyükről, visszatértek szülőföldjükre, Vasile Olteanu is az eredetéhez vezető utat választotta. Bazsalikom illatú prédikációihoz nem kaphatott másik szentélyt. De megnyílt számára az út az irigylésre méltó paraszti szakmához. Az ismerősők szavai szerint ott, a Maros vizén, Fehérvártól nem messze Vasile Olteanu addig nem sejtett hivatásra lelt. A pópának ott néhány hektárnyi, szüleitől örökölt földje volt. Hasznosnak bizonyult e tenyérnyi föld különösképpen azért, mert ketté szelte azt a Maros vize, s mindennel ellátta a gazdaságot: öntözte a rétegesen ültetett zöldséget, iszapot hozott, amit egyes bolgár zöldségek kedveltek, halcsaládokat, rákot és békát, s talajvizet égerfának, fűznek, melyek koronájukkal védik a települést. Kívülről nézve festőivé teszi a helyet az ősrégi komp. Mozgó kapcsolatot tart a Maros két partja között. A komp is Vasile Olteanu földi örökségének része. És működő része. Az általa szerzett nyereséggel el lehet tartani a hagyományos családot. A környékbeli lakosok használják a kompot, hogy elkerüljék a kényelmetlen kitérőt, mellyel a partosi hídon át valahogy Fehérvárra jutnak. Egy sereg faluból: Maroscsügedről, Lombfalváról, Dályáról, Sóspatakról, Gorbóról, Henningfalváról, Herepéről, nem lévén közelben híd a Maroson, az Olteanu család kompját használják, hogy kerülő nélkül eljussanak Fehérvárra. Partos felé a kitérő időbe telik, s vagy nyolc kilométerrel hosszabbá teszi az utat e falvak lakói számára. Volt olyan időszak, közvetlenül a háború után, mikor a komp nem győzte szállítani a rengeteg utast a Maroson át. Akkoriban, amikor a németek a partosi nagy hidat felrobbantották, s az egy éven át a Maros zavaros vizében áztatta fejét. Jelenleg több éve már újra működik a nagy híd, de a háború után a távoli falvakból egy csomó embernek szokásává vált, hogy a komppal közlekedjék – s e szokás fennmaradt mind a mai napig. Azok, akik az említett falvakból Fehérvárra hagymát, murkot, zellert, petrezselymet, padlizsánt és paradicsomot, búzát és zabot, tojást és tejet visznek a piacra, időt nyernek, ha a kompot használják. A komp elég jövedelmet hoz az egykori tanárnak és papnak, aki állás nélkül maradt, s a komppal szerzett pénzhez adódik még több hektár föld hozadéka. Egyébként nem a szegénység az, ami Vasile pópát bosszantja. Inkább az általa vélt erkölcsi bűntény, hogy az értelmiségi hivatás művelése helyett visszatért az ősi foglalkozáshoz. Egyébként jelenleg az emberi tevékenységek minőségi rangsora már nem létezik, és manapság Vasile Olteanu nem az egyedüli személy, aki arra kényszerült, hogy visszatérjen azokhoz a foglalatosságokhoz, melyeknek ősei hódoltak, s melyeket olykor atyáról-fiúra hagyományoztak alázattal és mégis büszkén.
Engem már gyermekkoromban meghatott, ha komppal mentünk a vízen át. A kompos képe, aki egyik parttól a másikig kifeszített dróthoz igazodva, evezőlapáttal munkálkodik, az évek során lelkemben jelentésteli képpé változott. Körüljárom e jelentéseket anélkül, hogy pontosan fel tudnám fogni. Így a komp számomra, már gyermekkorom óta, ősibb átkelési eszköznek tűnik, mint a híd. És az ősi adottsága, hogy fantáziámat jobban mozgásba hozza, mint a mai civilizáció bármely terméke. Továbbá a komp számomra Kháron ladikjának tűnik, melyen az árnyak átkelnek az élet partjáról a halál birodalmába. Minthogy a kompos ez esetben teológiai tanár, még inkább arra ösztönözött, hogy képzeletem és érzéseim révén Kháron ladikjának, valamint személyiségének közelébe kerüljek. A kompnak sejtelmes mitológiai jelentéseket hordozó fényudvara van elmémben. A külföldön töltött évek során majd, hogy nem feledésbe merült bennem ez a kép. Lenyűgöztek a modern civilizáció elemei, s képtelen voltam elhinni, hogy a kemény fából bárddal faragott komp használatban lehet még valahol, akár a mi paraszti világunkban is.
*
E május eleji napok egyikén a gyulafehérvári leánylíceum előtt, váratlanul Leliával találkoztam, Octavia leányával. Mindössze tizenkét éves lehetett. Megpillantva engem, tágra meresztette a szemét. Mikor ismerkedtünk meg? Hát még 1946 őszén, Kolozsváron, a rokonainál, miután a szüleit, mivel szükségtelenné váltak abban a városban, kiköltöztették, Fehérvárra toloncolták. Beszélgetünk egy keveset. Valamelyest tájékoztat arról, szülei hogyan élnek az utóbbi években.
„Líceumba jársz?”
„Igen.”
„Édesapád mit csinál?”
„Komposkodik”, válaszolja kissé zavartan, de anélkül hogy elvesztené égszínkék nyugalmát.
„És édesanyád?”
„Ő verset ír.”
Gondolkodom egy keveset, majd folytatom a beszélgetést: „A vers is egyfajta komp. Édesapád embereket visz egyik partról a másikra, nagyon is emberi és hasznos munka ez; édesanyád pedig egyik világból a másikba akar vinni bennünket, kevésbé hasznos munka ez, de majd, hogy nem mennyei. Messze van a kompotok?”
„Nincs messze. Innen gyalog kábé egy órányira s még valamennyire.”
„És ugyan merre kell menni?”, kérdem, noha hozzávetőleg tudtam, merre van a telephelyük.
A leány eligazít, megmutatja az irányt, s a szokásos útbaigazítással végzi, amire már nem figyelünk oda: „Jobbra, majd balra, aztán a másik utcán, ismét balra, megint jobbra, amíg a mezőre ér. Aztán egyenesen, előre a Maros partjáig. Ott a mi házunk. És a komp.”
E friss, egészséges lány felébresztette tenyeremben a vágyat, hogy megfogja az állát, mint egy kagylót: „Mondd meg anyukádnak, hogy a lánya nagyon kedvessé cseperedett. Állj csak meg! Mikor láttalak utoljára?”
„1946-ban. Kolozsváron.”
„Lám, hogy felnőnek a lányok! Más világ születik!”
Valamelyik nap? Mit beszélek! Miért halasztanám másnapra, amit máris megtehetek? Odamegyek. A leány beszédében mintha ott lenne az anyja hangja, hanghordozása. Octaviára emlékeztet az arca és a járása, talán vele üzent nekem. Valóban a közém és Octavia közé ékelődött nagy csend után, most már látni kívánom őt. Körülnézek, számba veszem az ég báránykáit. Kellemesen süt a nap. Miként május elején, s ahogy az idő járását a naptár száz éve előírja. Az életen kívül nem várható semmilyen más meglepetés a közeli órákban. Számítást végzek: egy óra oda, egy óra vissza, közöttük kettő, összesen négy. Ha délután háromkor elindulok, este nyolcig itthon vagyok.
Ebéd közben magamban meghánytam-vetettem egy kirándulás lehetőségét a komphoz. És már is türelmetlenül vágytam, hogy oda menjek, bejelentés nélkül. Úgy gondoltam, hogy a leány, kivel délelőtt a líceumnál beszélgettem, még nem értesíthette a szüleit, hogy találkozott velem. Meglepetésszerű lehet tehát látogatásom a kompnál. Feleségemnek és a leányomnak elmeséltem találkozásomat Leliával, Olteanu asszony leányával. Ioana csodálkozott, hogy még nem volt alkalma megismerkedni vele a líceumban. Nem jártak ugyanabba az osztályba.
„Az Olteanu család itt telepedett le, nem messze, a Marosnál. Gyalog úgy egy órányira tőlünk”, magyaráztam. Dora és Ioana bíztattak: olyan szép idő van, induljak s derítsem fel!
“De mit csinálnak a Marosnál?”, kérdezi Ioana
„Van egy kompjuk”, válaszolom, egyébre gondolva.
„Egy kompjuk?”
Megmagyarázom. Egy komp. Víz. Ladik. Vasile pópa. Kháron.
Pihenek egy kicsit. Aztán elindulok hazulról, megyek egyik utcából a másikba, hol balra, hol jobbra. Mielőtt a mezőre érnék, azt fürkészem: hol a kijárat a Marosra. A keresett úton járok, csak mennem kell, mindig előre. Messze, a Maros partján éger és fűzfa csoport vezet rá, mint a jelkép, egy gazdaság telephelyére; több épületből áll, de fából készült valamennyi, s zöld ág alatt lapul.
A nyílt mezőn a komp felé haladva, sok emlék szálát bontogatta lelkemben a földek zöldje. Rendkívül furcsának tűnt, hogy milyen hevesen vágyom találkozni Octaviával. Hónapokon, sőt éveken át emléke szinte fel sem keltette érdeklődésem. A térbeli távolodás lassan-lassan lelki távolodássá vált. Octavia számomra milyen egzisztenciális szinten élt? Feltehetőleg Octavia számomra testi egzisztencia volt, fiziológiai, kézzelfogható, a konkrét látókörön belül. Mindenben az adott fizikai koordinátákhoz kötött. Hogy mennyire másképp dédelgettem Ana Rareș asszony képét, akit hasonlóképpen, sőt talán még hosszabb ideig nem láthattam, a minapig! Ana obszesszióként élt bennem, akárt egy melódia. Ha reá gondoltam, gógyíthatatlan beteg voltam. Vágyódás számomra Ana, maga a vágy, a vágy. Most, amikor tudom, hogy ugyanabban a városban élünk, jelenléte nem kívánt tapintható formát ölteni. Ana számomra csupán megfoghatatlan varázslat maradt, az éhet és a szomjat fennen tartó nőiség. A vágyódás, amibe lelkem öltöztettem, az édes és keserű vágy a messze távoli és elérhetetlen iránt. Egyelőre számomra nem jött el a közeledés pillanata. A minap találkoztam Anával a várban, de úgy tekintettem rá, mint valami földöntúlira. Ha valaha testet öltene ez az illat és ez a melódia, akkor bennem a vágy imádássá válna.
Közeledvén a kompos fogadójához éppen láttam, hogy a komp a másik part felé indult. Szekeret vitt, rakva tavalyi szénával, s az ökröket, melyek húzták. Már a folyó közepe felé járt. Kháron pópa nem lelkeket, hanem szénát szállított. Akaratlanul elmosolyodtam, látva, hogy a Maros partján miként tompul a jelentés. A komp túlmegy a folyó közepén. Kétségkívül Vasile Olteanu az, aki kézben tartja mint egy lapátot; a kolozsvári teológiai főiskola professzora, ma „kompmester”. Néhány perccel korábban, mikor a komp távolodni kezdett a parttól, a pópa azt latolgatta, vajon ki lehet az az idegen, aki ráérősen közeledik a telepre. Még eléggé távol voltam ahhoz, hogy felismerjen. Mikor a házhoz értem, a komp akkor kötött ki éppen a túlsó parton. Amíg kirakják a szállítmányt, s amíg visszaindul az új rakománnyal, eltelik még egy kis idő. Elhatározom, hogy nem várom meg. Belépek a házba.
A szobában, ahová beléptem, egy hölgy pongyolában térdel a padlón, a kanapé szélénél. Ceruzával ír valamit. Mivel egy asztalka sincs a szobában, a hölgy a kanapét használja pulpitusként az íráshoz. Octavia. Beléptem, de ő térdepelve s háttal felém, nem vett észre. Annyira el volt foglalva azzal, amit írt, még a fejét sem mozdította, hogy lássa, ki lépett be. Azt képzelte, biztos, jött egy idegen, aki át akar kelni a komppal. Octavia nem tartotta szükségesnek, hogy felé fordítsa arcát. Írt tovább. Szó nélkül közeledtem feléje. Már mellette voltam, de csak nem vett észre. Onnan már, átnézve a válla fölött láthattam: verset ír. Megpróbálom felrázni az önkívületből:
„Biztosan imát írsz, versbe foglalva, különben nem gyötrődnél ilyen kényelmetlen pozícióban.”
Felugrik, könnyedén kiáltva: „Axente!” Néz egy pillanatig, hogy szabaduljon a meglepetéstől. Öleli a nyakam, mindkét kezével: „Végre! Megjöttél!”
Octavia mélyet lélegzik, hogy izgalmát rejtse, s hogy magába szívjon minden levegőt, amire a szívének szüksége van: „Igen, versbe foglalt imát írtam, hogy jöjjél vagy kerülj ide valahogy, hogy lássál, és hogy lássalak. Uram, milyen nehezen telt az idő!”
„Néhány hete vagyunk itt, Fehérváron. Ma a líceum előtt találkoztam a lányoddal, Leliával. Hírt adott rólatok. Évek teltek el azóta, hogy semmi hírt sem kaptam felőletek. S lám, itt vagyok. Jöttem, hogy lássalak téged, benneteket. De jöjj világosságra, egész lényeddel!” Kézen fogva az ablakhoz húztam és megnéztem: „Szinte semmit sem változtál. Azért eltelt néhány év!”
Minden más válasz helyett újra karjaiba fogja a nyakam. Egész lelke a hangjába tódult, lehetetlenné téve a beszédet. S erő kellett hozzá, hogy kibontakozzam.
„Elég már – mondom tréfásan -, mert jön Vasile és így talál bennünket, bűnben ölelkezve.”
„Bűnben ölelkezve! Nahát! Tudd meg, azért megtanultam már mérni az időt, amire Vasilénak szüksége van, hogy átjöjjön a Maroson. Nem megy az olyan hamar. A komp olyan lassan kúszik, mint a csiga. S aztán Vasile úgy sem mondana semmit, látva, hogy annyi év után találkozunk! Néha Vasile szörnyen féltékeny, valóban. De feldühödik, s aztán vége. Most viszont fel sem dühödne, más gondjai vannak!”
„Más gondjai vannak! Mint mindenkinek, mióta földre szállt a mennyország nálunk!”
Eltelt még néhány perc, míg hallani lehetett Olteanu pópa lépteit, amint a lépcsőn feljött a pitvarba. Örömében, elragadtatva, mint a gyermek, Octavia azt mondta nekem, bújjak el a szekrény mögé, hadd, tegyük próbára Vasilét. Vagyis a találékonyságát. Tettem, ahogy kérte. Bebújtam a szekrény mögé.
Vasile pópa belépett: „Úgy tűnik, vendégünk jött”, veti a szót, kérdésként ugyan, de mosollyal az arcán, amit látatlanul is érzékelek, a hangzásából.
„Úgy mondod ezt, mint a mesebeli sárkány, aki hazaérkezvén nézelődik jobbra-balra, majd azt mondja: Emberszagot érzek!” Octavia viccelődik és nevet: „Igen, vendégük jött, de hogy ki, azt találd ki!”
Vasile pópa megpróbálja kitalálni. Sorolja a neveket, feltehetőleg ismerőseit a környező falvakból: Maroscsügödről, Sóspatakról, Lombfalváról, Dályáról. Szándékosan a környék legnevetségesebb neveit sorolja: Nyúl atya, Tehén pópa, Paszuly diakónus, Kukuriku Simon!
„Víz! Víz! Víz!”, kiáltja Octavia, mint a bújocskában, ha nem találja ki. Vasile pópa káromkodással zárná, de tartóztatja magát.
„Gyere elő Axente, a szekrény mögül!”, parancsolja nevetve Octavia, „mert lángra gyúlt a szesz a pópa gyomrában!”
Kijöttem a szekrény mögül. Vasile pópa nem volt részeg, de meglehet, hogy ilyen a hangulat a kompon.
Vasile pópával a háború alatt ismerkedtem meg egy alkalommal, amikor Szebenbe jött ő is, mert intézni valója volt a metropólián. Levelet is hozott akkor Octaviától, ami számára teljesen természetesnek tűnt. Vasile pópa nem változott sokat azóta sem. Akkor viszont nagyon is ápolt volt, barna reverendát viselt, tisztát. Most valamelyest elvadultabb volt. Minthogy én és Octavia tegező viszonyban voltunk, próbáltam átlépni a jólneveltség lépcsőit, s egyből nevén szólítottam Vasile pópát. Idősebb lévén, megengedhettem magamnak ezt a hangot.
„Vasile, azért jöttem, hogy jósolj nekem a zsoltárból! Azt hallottam, hogy értesz hozzá. Nagy szükségem lenne rá, mert nagy bajban vagyok a mai világgal!”, mondtam a pópának, hogy essünk át könnyebben a játék indoklásán.
„Ha kívánod, jósolok neked”, válaszolta a pópa, magába fojtva a korábbi nevetés hatását. „Jósolok neked, bár nem nagyon sikerül értelmiségiek esetén. Ez a jóslás az egyszerű embereknek való. Kolozsváron, amíg magyar uralom alatt éltünk, hozzám jöttek a városiak, férfiak és nők, a konok kálvinisták, hogy jósoljak nekik zsoltárból, de egyéb szívességért is. Tudod, a kálvinisták, a nagy racionalisták, ilyen ügyekben – ami náluk tiltva van – felkeresik elsősorban a román papokat, a keletieket, akikről azt képzelik, hogy titkos adottságokkal vannak felruházva. Még ők sem képesek teljesen szertartástól, mágiától és imakönyvtől mentesen élni. Sohasem utasítottam vissza, hogy teljesítsem az emberek óhaját. Jósoltam nekik zsoltárból és szertartást végeztem, ha óhajtották, minden alkalommal. Magamra nézve kötelezőnek tekintettem ezt, mert Szent Pál szavai szerint a pap oltári szolgálatból kell hogy éljen.”
Vasile pópa, a rítusok meggyőződéses művelője volt, áthatotta őt hitének igazsága. Viszont a gazdálkodói következetesség szellemében arra törekedett, hogy a hitbéli igazságnak kézzelfogható gazdasági funkciót teremtsen. Anélkül, hogy egyáltalán szóba hoztuk volna, lám, terítékre került mégis: mennyi bevételt eredményezett nemrég az oltári szolgálat. Kétségtelen, hogy a papi szolgálat összehasonlíthatatlanul jövedelmezőbb volt, mint a mostani: a kompos szolgálat. S emészti a lelkét az összehasonlítás jelenlegi mesterségével. Bántja a gondolat, hogy nem oltári szolgálatból él, miként azt Szent Pál meghagyta. Ennek ellenére mégsem tűnik annyira szomorúnak.
„De mikor tanultad meg úgy a kompos munkát, hogy igazi tudósként végzed?”, kérdeztem inkább a beszélgetés kedvéért, mintsem, hogy választ kapjak rá.
„Még gyermekkoromban, mikor apámnak segédkeztem, aki kompos volt, ugyanitt. Ebből is meg lehet élni!”
„Az utóbbi években úgyszólván minden román értelmiségi rákényszerült, és rákényszerül most is, hogy megváltoztassa a foglalkozását. Akiket nem kényszerítettek rá, azok többnyire eladták magukat.” S mivelhogy pappal beszélgetek, ki kell mondanom: „eladták magukat az ördögnek”. Sok értelmiségi pedig kézműves munkát választ. Hogy miért teszi? Azt hiszem, nem érdemes emészteni a lelkünket, a büszkeségünket, vagy arra gondolnunk, hogy számunkra méltatlan mesterségek is vannak. Az értékek koronként más helyre kerülnek. Vasile atya, tudod-e, hogy abban a faluban, ahol Avram Iancu élt és meghalt, az egyházi nyilvántartóban található egy híres lap, melyből kitűnik, miként változtatnak helyet az értékek. A holtak könyvéről van szó, Felsővidrán. Ha egyszer elmennél oda és fellapoznád, megtalálnád azt a lapot, melyre a falu papja 1874-ben bejegyezte Avram Iancu halálát. A lapon nyomtatott betűvel írva ott találhatók a szokásos rovatok: családnév, keresztnév, születési év, foglalkozás, a halál időpontja. A pap Avram Iancu lapján lelkiismeretesen kitöltött minden rubrikát. Amikora pap a „foglalkozás”-nál tartott, némi habozást követően, azt írta be: a románok hőse. Hát nem volt igaza a papnak? Azt hiszem, igaza volt, mert valójában Avram Iancu mestersége az volt, hogy hős. Valamikor a hős egyike lehetett a mesterségeknek. Ma némiképp más a helyzet. Ma kerül egy adag hősiesség minden mesterségbe, amit nálunk az értelmiségi végezni kénytelen, bármelyik mesterség legyen az: kőfaragó, utcaseprő a parkban, akár pedig kompos.” E szavakkal próbáltam eloszlatni Vasile pópában a szégyenérzetet, ami az arcán megjelent – mikor csörögni kezdett a csengő az ajtó fölött. A kompnál, a víz mindkét partján gyülekező utasok „csengettek”, kötelességére intve a kompost.
Vasile pópában több lélek lakozott. S amit Octaviától már régebben megtudtam róla: ez az ember legalább három—négy lelket hordozott magában: a „paraszt” lelkét, a „szerzetes” lelkét, a „faun” lekét és a „kíméletlen” lelkét. A pillanatnyi szükségletnek megfelelően adagolja a pópa ezeket a lelkeket, színésznél is ügyesebben és bravúrosabban. Lényében e lelkek mind elsőségre törekednek. A helyzetnek megfelelően adagolja őket. Bizonyos esetben megtörténik, hogy a pópában lakozó lelkek közül az egyik a többi nélkül jelenik meg. Néha Vasile pópa szerzetesi csuhát ölt: böjtöl és imádkozik, kiszabadulva a világi kísértések minden hálójából. Ez a lelke viszont a leggyengébb, s a legkevésbé ellenálló. Megjelenéséből, amely nem visszataszító, de meglehetősen elvadult, csupán a szeme kékje felel meg e léleknek. Vöröses szakálla, húsos ajka, bozót-sűrű szemöldöke, egészséges fogai, melyeket csupán gyümölcsöt rágva tisztogat, a faun sajátjai. Így néz ki a szerzetes és a faun. A paraszti lélek abban jut kifejezésre, ahogy a mostani életét szemléli. Gazdaságilag mérlegel minden tevékenységet, aszerint, hogy milyen hasznot hajt. Szereti a feleségét, az kétségtelen. De szerelme szélsőségesen hullámzik, aszerint, hogy pillanatnyilag az asszony mekkora hasznot hajt a gazdaság számára. Állandóan rajta tartja a szemét. Őrködik fölötte, de csak bizonyos mértékig. Ha a pópa karrierje szempontjából előnyös, hajlandó félszemmel nézni, szemet hunyni. Vasile pópa felesége viselkedését illetően nagyon is engedékeny volt mindig, cserében a kiemelkedő „ajándékokért”, melyeket úgymond templomi adomány címen hozott a házhoz. Néha megtörtént, hogy Octavia így vagy úgy túllépte a illendőség határát. Akkor kitört a pópából a negyedik lélek: a kíméletlen. Például ki nem állhatta azt, ha verseket ír Octavia. Azok rendszerint kijelentések, és nagyon is keresettek. Néha viszont a verssorok a szenvedély magasába emelkednek, ami a szerzőben munkál. Ilyen esetben Vasile pópából reflexszerűen kitör a düh. Vasile pópa azt kérdezi gyakran: „kinek” írja Octavia. Nem férhet hozzá kétség, hogy ő, a konkrétum iránti szenvedéllyel megáldott lény, verseit mindig „valakinek” írja., de Vasilének azt mondja, hogy csak úgy, elvontan alkotja. A volt teológiai professzor első reflexe, amikor Octaviát rajta kapja, hogy köténye zsebében vagy a blúza alatt verset rejteget, a kíméletlenség, ami annyira ellenőrizhetetlenül tör ki belőle, hogy akár halált okozhat. Octavia még mindig ott viseli a halántékán a rég begyógyult seb nyomát. Még a házasságuk kezdetén egyszer szerelmes verseket olvasott. De a pópa sejtette, hogy azok nem elvont irományok, sőt, kitalálta azt is, hogy nem ő a plátói szerelem tárgya. Elég volt ez ahhoz, hogy kímélet nélkül megragadjon egy fém tintatartót és teljes erejével Octaviához vágja. Most is látszik az ütés helye, annyi esztendő után. Könnyen tettessé vált volna a pópa, egy pár verssor miatt! De szerencséje volt, mert tudatában négy lélek működött együtt! Ha felesége bájait cselekvően vethette be előléptetési tervei szerint, vagy egyszerűen az anyagiak gyarapítására, akkor Vasile pópa rendszerint nagyon is engedékenynek mutatkozott. Ilyenkor a pópa kétes utakra vezette és engedményekre buzdította feleségét. Így, a háború idején, Octavia örömmel fogadta férjétől az ösztönzést, s naponta meglátogatta azt az egyházi vezetőt, kinek jóakaratától függött egy újabb előléptetés. Zúgott a város a szóbeszédtől, s eljutott Vasile pópa fülébe is, de ő csak az előléptetésre figyelt. A képmutató faun lényegében azt mérlegelte: felesége úgy viselkedik vele szemben, mint egy tudatlan fruska - ebből kétséget kizáróan arra következtetett, hogy Octavia alkatilag „frigid”. Octavia viszont fizikailag undorodott tőle, azért bánt vele „frigidként”; valójában frenetikusan érzéki volt azokkal a férfiakkal, akik verselő készségét serkentették. A pópa mindaddig, amíg a frigidség megnyugtató feltételezését követte, képes volt arra, hogy féltékenység nélkül elviselje felesége kötetlen viselkedését, sőt még annak a gondolatát is, hogy néha futkos a férfiak után. Sőt, mikor valamely gazdálkodói érdek kívánta vagy a véletlen játéka folytán veszélyes helyzet alakult ki, a pópa képes volt úgy rendezni a dolgot, hogy felesége terítékre kerüljön valamelyik pillanatnyi hatalmasságnál. Ilyen esetekben azzal ámította magát, hogy Octavia frigid, és a tények egész egyszerűen nem érdekelték, úgy tekintette azokat, mintha az asszony nőgyógyászhoz ment volna rendelésre. Az volt a fő dolog, hogy minden a nyilvánvalóan hasznot hajtó munka vonalán haladjon. Viszont borzalmasan zavarta az, ha feleségét a vers foglalkoztatta, mert valóságos forró szenvedélyt sejtett e foglalatosságban, ami valamiképp, akár kitérővel is, de megcáfolta a feltételezett frigiditást. S akkor a szerzetesi csuhába öltözött faun – ilyen vagy olyan ürüggyel – dühkitörésekre vetemedett, melyeket áldozatára zúdított.
Mindez azonnal eszembe jutott, amikor a szép Octaviával újra magunkra maradtunk, s ő elpirult a gondolattól, hogy alkalmunk lesz beszélgetni csupán négyszemközt.
(Folytatjuk.)