2016. július 7.

Küszöbön a Régizene fesztivál újabb kavalkádja. Mielőtt elborítanának az események – bár úgy hallatszik, valamit lazítanak az idő szorításán –, igyekszem betájolni az idei rendezvényt az eddigi fesztivál-folyamba.

Volt már kirándulás a műzene és a népzene közötti átjáróba. Hallhattunk ún. francia árnyalatokat is. Tavaly az olasz muzsikára figyeltünk. Ebbe a sorba illeszkedik idén a német zenei hagyományok felmutatása...

Jó ez a leltár azért is, mivel az elmúlt évek—évtizedek során sok minden történt, sok szenzációt láttunk—hallottunk, emlékezetünk azonban véges... Nem biztos, hogy minden élő maradt bennünk...

Tavaly Kobzos Kiss Tamás eltávozott az élők sorából. Novemberben temették. Szinte még most is hihetetlen, hogy nem lehet közöttünk az a Tamás, aki majdhogynem alapító tagnak számít, szívvel-lélekkel támogatta a csíkszeredai rendezvényt odahaza, Magyarországon és itt, tájainkon is. Amiként az egész régizene ügyét is. És még annyi mindent...

Az idén mégis csak velünk volt, a kezdet kezdetétől: a fesztivál műsorának összeállítói gondoskodtak róla, hogy a szelleme, tanítványai és barátai révén esélye lehessen a folytonos jelenlétre. A műsor szerint rádióközvetítésre is számot tartó kerekasztal beszélgetés zajlik majd le a fesztivál kezdetén, megidézve Tamás alakját és zenei munkásságának jelentőségét.

Egy tegnap megjelent interjúban (Hargita Népe) Csörsz Rumen István, a fesztiválon hagyományosan minden évben fellépő Musica Historica együttes vezetője, Kobzos Kiss Tamás egyik tanítványa, így jellemezte Mesterét:

„Kobzos Kiss Tamás a személyiségében hordozta a művészetét. Kisugárzásával olyasvalakikhez is szólni tudott, akik egyáltalán nem érdeklődnek sem a népzene, sem a régizene iránt. Szeretettel és toleranciával fordult mindenkihez, de drámai erővel szólt minden visszásság és álnokság ellen. Sokszor éreztem, hogy ő tényleg az ősöket engedi szólni saját hangján. Emellett hihetetlenül tudatos és művelt ember volt, a történelem, az irodalom és a néprajz alapos ismerője, de jól tájékozódott az orientalisztikában, a vizuális művészetekben is. A zenét e tudáshálózat részeként, elemi erővel művelte, a tanításának lényege szintén legalább annyira táplálkozott a humán tudományokból, mint a zenei kérdésekből.

Az én örökségem (szerencsére sokaké még, akik tanítványai lehettünk 30 éven át), hogy ezt a nyitottságot és kifinomultságot közvetítsük, s a saját előadói munkánkban is érvényre juttassuk. De nem őt másolva, hanem az elveit tovább örökítve. Sok olyan éneket, amelyet ő gyakran játszott, én épp azért nem tűztem műsorra évekig sem egyedül, sem a zenekarral, hogy mindenhova általa jusson el, ne átdolgozásban. Ma már sajnos ezt az elvet is meg kell szegnünk, hiszen fontosabbá vált, hogy Kobzos Kiss Tamás halála után ez az örökség aktív maradjon, ne tűnjenek el ezek a művek a hazai régizenei színpadról.”

Az idei márciustól kezdve ugyanakkor a fesztiválnak egy másik szellemidézése is megtörtént: néhai László Ferenc, amikor 2007-ben utoljára volt fesztiváligazgató, a rendezvény jövőjére gondolva arról álmodozott, hogy az elkövetkező fesztiválok között rendszeres meghívásokkal és régizene-koncertekkel tartják majd ébren a műfaj gondolatát és otthonosságát Csíkszeredában. Elképzelésének szelleme mentén az idén mintha mozdult volna valami: középkori zsoltárénekek, barokk zenei gyöngyszemek, új orgonát bejárató orgonakoncert a Norvégiában élő örmény művész, Ivan Sarajishvili részvételével a Millenniumi templomban – ízelítővel az isteni Bach muzsikájából – csak néhány a hangulati előkészítő események közül, amelyek figyelmeztettek arra, hogy a július 14—17-i napok eseménynaptára ismét gazdag régizenei élményeket ígér.

Ma délután a Vár előtti parkosított téren hangolt fesztiválra a Codex együttes, amely az idén Bakfark-művekkel áll elő, a bukaresti Madrigál kórussal közösen. Mai térzenéjük kóstoló a fesztivál műsorából. A Madrigál egyelőre hiányzott, akárcsak Kónya István lantmuzsikája, de a Codex – hétpróbás házigazdaként – kitett magáért. Nem csoda: velük játszik a fesztiváligazgató is, Filip Ignác Csaba. A csöndesen csordogáló mesterséges kút körül mintegy 40 ember kereste az árnyékot s hallgatózott a szél elkapdosta dallamok után.

Volt természetesen sajtótájékoztató is a témában, melyről az alábbi adatokat jegyezhettük: a fesztivál 7 napja alatt 10 országból 15 együttes és 5 egyéni előadó összesen 17 koncertet tart, emellett három ízben régizene hangzik fel a köztereken is...

És ne feledjük a fesztiválnak a német zenét kifejező jelmondatát: „Tanzen und springen, singen und klingen”, ami nem más, mint kezdőrészlet Hans Leo Hassler (1564—1612) madrigáljából, s amelynek magyar fordítását Hanke Katalinnak köszönheti a közönség: „Táncolj és perdülj, dalolj és pendülj, hegedűk, lantok, ne hallgassatok...”

2016. július 9.

A szervezők nyilvánosságra hozták, hogy a július 11-én, hétfőn rajtoló Régizenei Nyári Egyetem kurzusaira az idén rekordszámú jelentkezőt írtak be: a mesterkurzusokat 82 résztvevővel kezdik el.

A jelentkezők zömmel Romániából érkeztek (Csíkszereda és környékbeli falvak, Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyszeben, Brassó, Bukarest, Ploiești), de van 14 magyarországi részvevő is (Budapest, Debrecen, Miskolc). A benevezettek között van tíz éves gyerek, de 50 éves felnőtt is.

A Román Kormány Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának támogatásával a kisebbségeknek felajánlott ösztöndíjak száma az idén tíz hely, amelyre nagyrészt magyar fiatalokat jelöltek, de van köztük egy lipován hölgy is.

2016. július 11.

A régizenei nyári egyetem első napja, délutáni nyílt előadással a historikus klarinétról. Carlos Cerrada Cuesta fiatal spanyol klarinétművész, aki a ritka hangszer oktatását vállalta az idén, előadása előtt aggodalmasan rótta töprengő köreit a számítógéppel-kivetítővel zsúfolt előadói asztala körül. Izgult, mint gondolom, minden fellépése előtt, aztán amikor elkezdte angol nyelvű előadását, odalett a drukkja.

A hangszerről jobbára lexikális adatok hangzottak el, aminek még utána lehet nézni az interneten, a zenei illusztrációkra viszont fokozottan szükség volt, s belőlük a több is kevés lett volna. (Valahogy nehezen dolgozza föl az ember azt a paradoxont, hogy egy zenei fesztiválon ne a zene, hanem a diskurzus, a szöveg domináljon... De hát ez nem koncert, hanem nyári egyetem, ahol az elméletnek is megvan a maga helye és haszna.)

Az előadó dicséretére legyen mondva, felhívta a figyelmünket, hogy a zenei illusztrációk zöme megtalálható a youtube-on, ő is ott szerezte be... (Szót fogadtunk – igazat mondott!)

A Régi Zenei Nyári Egyetem mintha megtalálta volna eszményi színhelyét a Márton Áron Líceum felújított, elegáns, imponáló épületében. Belépve viszont az az érzése az embernek, hogy a rendezvény maga elvész az épület impozáns labirintusában, s tájékozódási problémákat vet fel. A meghirdetett helyszínek nem mindig fedték a valóságot: a nyílt előadásokat végül is nem a díszteremben tartották meg, hanem hol az étkezőben, hol meg egy éppen üres tanteremben.

2016. július 12.

Ma nem az ebédlő volt az előadás helyszíne, hanem a 228-as terem. Hamarabb érkeztem, éppen amikor Jean-Christophe Frisch, a Sorbonne professzora, maga is gyakorló zenész (szombaton lép föl együttesével, mely a XVIII-21 Le baroque nomade nevet viseli, s néhány csíki zenésszel kiegészítve klezmer zenét játszanak) éppen a zsidóság európai szétszóratásának térképét vázolta föl, amely lényegében beillik a középkori zsidó zene megjelenése és fejlődése térképének is.

Rövid történelmi felvezető után megtudtuk, hogy a zsidó zenészek kimondott vándoréletet éltek s mindenünnen kölcsönvették a nekik tetsző dallamokat, amelyeket aztán saját szövegeikhez igazítottak. Mindez egyként volt érvényes vallási és világi zenéjükre. Ezért van az, hogy a zsidó zenének lényegében nincsenek pontosan meghatározó nemzeti sajátosságai, legtöbbször az illető zsidó közösség mellett élő népességek zenei befolyásához igazodik. A spanyolországi, illetve az oroszországi zsidó zene között akkora a különbség, hogy az ember alig hinné, hogy valahol mégis egy tőről fakadnak. A zsidó zene változatainak rendszeres feltérképezését a huszadik század elején kezdte el Abraham Zevi Idelsohn folklorista, akinek a gyűjtése végül is félbe maradt 1938-as korai halála miatt. Ő maga is írt egy hamarosan népdallá „nemesült” dalt, a ma már mindenfelé népszerű és szívesen énekelt dalt (Hava nagila), amely az életöröm, a vidámság egyfajta himnusza is.

Az előadó, Jean-Christophe Frisch maga is zsidó zenész család leszármazottja, együttesével igyekszik felkutatni és feldolgozni a sokszínű, változatos zsidó zenei örökséget, amely a maga sajátos módján a világ zenei törekvéseinek asszimilálását végzi el, sajátos eszközökkel és eredményekkel.

Este, a Petőfi Kávéházban Sam Chapman svájci lantművész Harmóniákon merengve című műsorát mutatta be a helyiségben összegyűlt közönségnek. Zenéjével új fesztivál-teret népesített be. Az elmúlt esztendő óta a Petőfi Kávéház több sikeres kamara előadás helyszínévé vált. A műsorban elhangzott olasz és angol reneszánsz dalok megszelídítették az amúgy felhevült nyári estét – amilyen meglehet, hogy ezen a nyáron már nem is lesz több soha. Ugyanakkor arra figyelmeztettek, hogy nem árt odafigyelni az emberi lélek belső összhangjára, megfékezve a mindennapi rohanás ütemét és egyszerűen örvendeni a létezés belső csendjének. Sokatmondó, beindító zenei élmény volt... (Olyannyira, hogy hozzáértő, szakmailag képzett zenész is elismeréssel szólt Chapman teljesítményétől, hangételétől.)

2016. július 13.

Néhány mosolyogtató nagyotmondást olvasok ma a Fesztiválról. Azt mondja: „A Csíkszeredai Régizene Fesztivál kis zenei világunkban a Csíksomlyói búcsú megfelelője”. A zenész, aki ezt megfogalmazta, alapvetően jól gondolta. De a kimondás mikéntje szerencsétlen. Sajnos, azóta úton—útfélen hallani, mintha sláger lenne...

„Csíkszereda Székelyföld spirituális fővárosa” – ennek viszont az az üzenete, mintha egyenesen ott lenne a világ köldöke. Márpedig mostanig már épp elég ilyen „köldökről” olvashattunk—hallhattunk és még fogunk... S azóta sem tudni, melyik az igazi.

...Sajtóreggeli a Korona Hotel udvarán. Kötetlenül kicseréltük első benyomásainkat, majd odaült asztalunkhoz az Unicorn nevezetű ausztriai együttes vezetője (Michael Posch – fúvós), aki néhány kérdésre válaszolva körüljárta fesztiválnyitó műsorukat (Oswald von Wolkenstein – ének szerelemről és szenvedélyről). A 14. században élt sokoldalú, a humanizmus elveit valló és gyakorló alkotó és gondolkodó (diplomata is volt) zenész alkotásainak a „leporolása” olyan lelkiismereti feladat a számukra, mely felér egy újrafelfedezéssel. Ha lehetne, Posch személyesen is visszamenne az időben több száz évet, hogy együtt muzsikálhasson ezzel a félig-meddig kiismerhetetlen zsenivel, aki minden korabeli szentségről a személyesség közvetlen hangján mert megszólalni.

Délután újabb előadás a régizenei egyetemen, ezúttal Öt évszázad zenéje Brassóból. Schlandt, a brassói (régi)zenei élet animátora, a Fekete Templom karnagya, orgonistája, egyetemi tanár előadása tárgyszerű és pontos: fogalmazása szerint „légifelvételt” nyújtott a brassói zenei élet alakulásáról, amelyet cezúraként határozott meg az 1689-es brassói tűzvész – ekkor elvész a Fekete Templomban lévő zenei egyházi könyvtár jó része. Az eredeti brassói kották, kéziratok szerencsére, ha nem is hiánytalanul, de zömmel rendre előkerültek.

További nagy veszteséget szenvedett a könyvtár a második világháború végén is, a szovjet csapatok bejövetelével: a templomot kórházzá alakították, a fölöslegesnek tartott irományokat egyszerűen utcára hajítják. Tanáraik biztatására akkor a gyerekek hazaviszik a kidobottak egy részét, majd később visszahozzák a templomba, de a kemény téli hidegekben olykor be-befűtenek a papirosokkal is.

Az előadó beszámolt rendszerező kutatómunkájáról is, amelynek révén a megmaradt kéziratokat, kottákat igyekezett beazonosítani és rendszerbe szervezni.

Vetített képes zenei audíciója során megtudtuk: a szász és a román zene mellett a helyi magyar közösség öröksége meglehetősen vérszegény, s ami inkább fennmaradt, az a sepsiszentgyörgyi termés (mintha a székely város Brassó egyik negyede volna...)

Megtudtuk továbbá, hogy Brassó azon ritka városok közé tartozik, amelynek nagyszámú elnevezése él (románul Brașov, németül Kronstadt, Kronstadt in Burzenland, Kronen, szászul Kruhnen, latinul Brassovia, vagy Corona, bolgárul Брашевъ, lengyelül Braszów, szlovákul Brašov, jiddisül Kronshtat, magyarul Brassó), de volt már Orașul Stalin (Sztálinváros, Stalinstadt) is. Nem mondom, ez is egy teljesítmény...

Este emlékező beszélgetés a Mikó vár délkeleti bástyatermében: In memoriam Kobzos Kiss Tamás (1950—2015). Moderátor: Boér Károly (Marosvásárhelyi Rádió). Meghívottak: Csörsz Rumen István, Pécsi L. Dániel, Sudár Balázs (Magyarország), Erdal Salikoglu (Törökország). A megemlékezés időben pontosan bemérve, a rádiófelvétel precíz körülményei között zajlott, népes közönség előtt. A Kobzos Kiss Tamásról vetített háttérképek mindenekelőtt a fiatal, ereje teljében lévő alkotót mutatták. Pécsi L. Dániel a pályakezdő, a kibontakozó előadót méltatta. Az emlékezők rendre méltatták az elhunyt pályatárs szellemi kisugárzását, termékeny hatását, zenei szervező képességét. A három jelenlévő tanítvány – Csörsz Rumen István, Sudár Balázs és Erdal Salikoglu emlékezései szakmailag rendkívül hitelesek és megrendítőek voltak. Felelevenítették a 2015. novemberi temetés hangulatát is, és részleteket hallhattunk Kobzos előadásaiból. Külön teljesítményként emlegették azt az előadást, melynek keretében a Régizene Fesztiválon is megidézte Tinódi Lantos Sebestyén életművét.

A török Erdal Salikoglu, aki Kobzos Kiss Tamással szövődött barátsága hatására fordult a magyar kultúra és irodalom felé s lett annak elismert tolmácsolója, egy halom általa lefordított magyar könyvet hozott magával, köztük az Egri csillagokat is, amely szerinte azért igen jelentős olvasmány, mert szerzője egy pillanatig sem úgy állt a témához, hogy a könyvet hangulatilag a török nép ellen fordítsa. A fordítónak nem fért a fejébe, hogy amennyiben a regény a magyar és a török népről szól, hogy lehet az, hogy korábban tucatnyi nyelvre lefordították, viszont török fordítása máig nem létezett? Már csak ezért is el kellett végeznie az úttörő munkát... A történet természetesen megesett, magyarázta, de a török birodalomnak még számos ilyen konfliktusa volt, az egri vereség meg sem közelíti egy Mohács-szintű pusztulás nemzeti tragikumát.

(Kérdésre, hogy fordítóként milyen embernek tartja a regénybeli Jumurdzsákot, azt válaszolta: ő egy jó ember, és a kötelességét teljesíti. Egyben felmutatta a gyűrűjét: ugyanazok az elemek díszlenek rajta, mint Jumurdzsák regénybeli gyűrűjén, azzal a különbséggel, hogy csináltatásakor vésetett rá egy kardfeliratot a regényből: „ Ha félsz, nem élsz!”)

A műsorvezető végül bejelentette, hogy a Csíki Székely Múzeumban régizenei panteont terveznek berendezni, ahol helyet kapnának a mozgalom halottjainak tiszteletére készült emlékplakettek. A névsor, sajnos, egyre bővül: Kobzos Kiss Tamás mellett Deák Endre (Nagykároly), Mérey András grafikus (a fesztivál emblémájának tervezője) is ott vannak, de odasorolnám még László Ferencet, sőt Babrik Józsefet is; ez utóbbi ugyan még 1974-ben hunyt el, tehát néhány évvel az első csíkszeredai fesztivál megrendezése előtt, de mindenki számára nyilvánvaló: az ő zenei-szervező tevékenységének köszönhető, hogy a későbbi régizenei érdeklődés meggyökeresedett a fiatal erdélyi zenészek körében.

A kerekasztal után Erdal Salikoglu, illetve a Sudár Balázs vezette Canlar együttes török zenei koncertet adott az elhunyt barát emlékére, majd török táncház zárta a napot.

2016. július 14.

A fesztivál első hivatalos napján a város utcáin megjelentek az utcai zenészek és táncosok – a nagy melegben próbáltak kedvet csinálni az esti nyitáshoz.

Amihez eszményi körülményeket biztosított július: sehol egy rezdülés, minden nyugalmas, a várudvar otthonos, fészekmeleg. A szokásos rítus szerint szotyognak a nézők – igazából csak a koncert megkezdése után népesül be a tér, majd cserélődik időről időre, ahogy távoznak és érkeznek az emberek. Van olyan is, aki csak nyolc óra tájban érkezik, már a második műsorpontra.

A műsor bemondói a már bevált régiek: Radu Rădescu és Bocskor Ilona. Bejáratott hangszínük, intonációjuk otthonosan hat – valami állandónak a természetes folytatására figyelmeztet.

Hasonlóan az üdvözlőbeszédek is: peregtek, nem tartalmaztak fölösleges sallangokat, elhangzott minden fontos információ. Talán csak annyi volt furcsa később a közönségnek, hogy utóbb, a zeneszámok közötti előadói felvezetésekből már nem sokat értett, a mikrofonok idei, előadások közbeni kiiktatása miatt. Persze, ennek is megvan az ellenszere: kevesebbet kell dumálni, többet muzsikálni!

„Vándornak magam esmérem” – ez volt a címe a Kobzos Kiss Tamás emlékkoncertnek, amelyen Erdal Salikoglu (Törökország), a Canlar (Magyarország), az Unicorn (Ausztria) és a Musica Historica (Magyarország) muzsikált az elhunyt barát és pályatárs tiszteletére.

Alaphangját Sudár Balázs és együttese, a Canlar ütötte le, majd Erdal Salikoglu lépett színpadra, aztán megjelentek a Musica Historica tagjai is, néhányan az Unicorn együttesből is, végül az egész zenei emlékezés nagyszabású örömzenélésbe torkollott. Változatos és felemelő volt ez a kegyeleti gesztus, amely a legjobbat hozta ki a zenészekből és elhitették velünk, nézőkkel, hogy Kobzos Kiss Tamás valóban velünk van – talán el se távozott.

Némi szünet után – mialatt a nagyérdemű a hűsítős bódék előtt sorakozott—rajzott, egy-egy sört vagy fagylalttölcsért remélve (természetesen, megtetézve) – az ausztriai Unicorn együttes népesítette be a színpadot, hozva megszokott, színvonalas formáját. Virtuóz muzsikálásuk jókora ugrást jelentett az időben a XV. századig – régi alkotásokat az újdonság igényével vettek elő és portalanítottak. Sokszor úgy tűnt, nincs is mit aktualizálni – Oswald von Wolkenstein muzsikája és szövegképzése mélyén mai törekvések szunnyadtak. Az Unicorn érdeme, hogy mindezt kibányászta a hagyatékból.

A késő esti zenebutikban, a bástyateremben a svájci „bejegyzésű” The Little Light Consort együttes muzsikált, amelynek művészeti vezetője – Salat-Zakariás Soma – Kolozsvárról igazolt át Svájcba. 2011-ben alapította  együttesét a Schola Cantorum Basiliensis régizene-egyetem volt vagy jelenlegi hallgatóiból. A sajtó olykor „világzenekarnak” is nevezi az együttest, a tagok eredetének sokfélesége okán. Főként húros hangszereken játszanak, hangzásviláguk a vonósokra jellemző lágyabb tónusokat részesíti előnyben. Csíkszeredában ünnepelték 5 éves születésnapjukat. (Zárójeles, de nem mellékes megjegyzés: Soma édesanyja, Salat-Zakariás Erzsébet valamikor szintén a táncház muzsika és a régi zenélés házatájáról indította azóta kiteljesedett néprajzi karrierjét – ugyanis az egykor méltán nagy népszerűségnek örvendő Harmat együttes tagja volt testvérbátyjával együtt. Az alma nem esik messze a fájától!)

2016. július 15.

Délelőtt és kora délután, két reprízben vizsgáztak a nyári egyetem hallgatói. Az idei rekord mennyiségű hallgatónak köszönhetően ez a programpont egy kissé már „fesztivál a fesztiválban” stílusúra sikeredett, ami azt jelzi, hogy hamarosan önállósulnia kell annak, ami eddig összetartozott. Ez nem jelenti azt, hogy ezután nem fog összetartozni, csak az átjárás lesz még inkább érték-alapú. Az egészséges szelekció itt is mind inkább elkerülhetetlen.

Egyelőre a hallgatók, ha csak nem antitalentumok, szinte kivétel nélkül csoportosan részt vesznek a fesztivál hangulati színezésében, amint ez a péntek esti megakoncerten is érvényesült.

A Szent Ágoston templomban föllépő Barokk Fesztiválzenekar és Fesztiválkórus Aus der Kirche in die Welt címen különböző régiók német zenéjéből nyújtott ízelítőt.

Mindenki nagyon várta e reprezentatív eseményt, hiszen a korábbi évek gyakorlatától eltérően délutánra nem ütemeztek be más hangversenyt, így aztán testben—lélekben készülhettünk az Eseményre.

Maga az a tény, hogy a fesztiválzenekar 2009-től évről évre megvalósult és mindegyre alakuló ötlete nem csak hogy túlélte az időt, hanem immár sokadik éve válik egy-egy fesztivál sarokkövévé, egyesítve az összegyűlt régizenélők valamennyi aktív alkotóerejét, már autentikus eredménynek számít.

Élményszerű várakozást jelentett az, hogy tudni lehetett: az esemény karmestere Steffen Schlangt, koncertmestere pedig Ulrike Titze barokk hegedűs, ugyanakkor a műsor keretében fellép egy szép számú fesztiválkórus, amely Ványolós András csíki és a brassói Bach kórus énekeseiből állt össze erre az alkalomra.

A műsor első fele zeneileg hibátlan, korrekt játék volt, bár nem zavart sok vizet. A tapsok bejöttek, a művészek hajlongtak, megköszönték az ovációt. Viszont amit a műsor második felében Georg Philipp Telemann C-dúr vízizenéjével műveltek, az valami csoda volt: a nem túl hosszú, de zeneileg fantáziadús szvit tételei csak úgy peregtek egymás után, kikapcsolva bennünk minden időérzéket, egyben munkára fogva a fesztivál egyetemi hallgatóinak csoportját, a fesztiválkórussal együtt, hogy megteremtsék az alkotóan továbbgondolt és felépített kísérő hangeffektusokat.

Persze, úgy is lehet mondani, hogy az effektusok némileg harsánnyá, vásárivá tették a zenei élményt, hiszen az előadók a darabot játszva általában a partitúrához szoktak ragaszkodni, de hát a játékosságot sem muszáj kizárni ebből a fajta improvizatív zenéből, aminek jó példája az utolsó tétel, a víg tengerészek záró vigadalma. A fesztiválzenekar ezt a részt például eléggé diszkréten oldotta meg, némi matróz hejehuját, rikkantást keverve a táncot képező ütembe; míg a vihar-részt talán nem is  maguk az effektusok, inkább azok ritka látványossága és trükkje tették szerethetővé és szükségessé.

Mindent összevetve, a szűnni nem akaró vastaps és az újráztatás a bizonyíték rá, hogy olykor nem árt a lehető legnemesebb mértékben kiszolgálni a közönséget.

A késő esti koncertek sorában a második koncertestén Cipriana Smărăndescu (Olaszország) és Hegyi Gábor (Németország): ...nichtnur Bach... című műsorának tapsolhatott az érdeklődő közönség, mármint azok, akik a Szent Ágoston templomból sietve átgyalogoltak a Mikó Vár bástyatermébe.

2016. július 16.

A szombat délelőtt a gyermekeké – reneszánsz alapon. Ami azt jelenti, mindent ki lehet próbálni a Mikó vár udvarán, föltéve, hogy a szülők nem ellenzik. Mert ez igazából családi délelőtt, és a hozzá illő meleg nyári idő csak fokozta a játékos, piknikező jó hangulatot. A fotós, Ádám Gyula mindenesetre hálás témára bukkant.

A délutánt – 17 órától kezdve – meghitt bástyazenélés vezette be: kezdte a baróti Kájoni Consort, zenei kalandozással a Habsburgok udvarától az erdélyi szászokig, s a már hagyományosan megszokott felállásban, jó hangulatban, szinte percnyi pontosságra kiszámítva adták elő műsorukat. Közben bennem az tudatosult, hogy az utolsó előtti nap, vagyis a szombat talán zsúfoltabb lesz a sokévi átlagnál.

Alig vonultak le ugyanis a barótiak, máris beültek a helyükre a bukaresti Lyceum Consort jelenlévő tagjai (az idén 5-ön jutottak el Csíkszeredába, élükön vezetőjükkel, Öllerer Ágnessel), akik furulyákon és ütőhangszereken adtak ízelítőt a középkori német zenei törekvésekről  Musica Teutsch-nak nevezett előadásukban. Jól felépített, hibátlan játékuk, mint mindig, közönséget hódított. (A bukaresti rádió hétvégére hazalátogató szerkesztője nem állta meg, hogy zenehallgatás közben ne gondoljon a szakmájára és hangrögzítővel a kezében akaratlanul is „belehallgatott” az előadásba, majd interjúkat is készített.)

A harmadik előadást már a félárnyékos várudvaron, a fesztiválpódiumon tartották meg: a néhai Deák Endre együttesének alapjaira épült nagykárolyi Carmina Renascentia népi ihletésű német dalokat és táncokat hozott magával, „Senlftől a szatmári svábokig”. A műsorban sort kerítettek a XVI. század végén keletkezett Tanzen und springen című kompozíció előadására is, amelyet az idei fesztivál saját nemhivatalos indulójának vállalt fel. A népi ihletésű, olykor vaskos humorú darabok összességükben amúgy is a világi jókedvet, életörömet közvetítették.

A már-már hagyományosan fesztiválzenekarnak számító Musica Historica  együttes idei újdonsága zeneileg jól megszerkesztett zenei—irodalmi blokkban (Allemande-ozások kora / Egy tánctípus kétszáz éves útja) jelentkezett, amely bemutatta, hogy a németes tánc (allemande) miként fejlődött és színeződött a különböző földrajzi közegekben és zenei hagyományok befolyása alatt. A sajátos táncformát ugyanis Európa-szerte mindenütt ismerték és sajátjukká alakított válfajokat hoztak létre. Az együttes a műsorfüzetben nagylelkűen ígért a közönségnek: „hallhatnak német, németalföldi, francia, angol, olasz, lengyel és erdélyi táncmuzsikát, históriás éneket Szigetvár elestéről, szerelmi elégiát és vallásos éneket, kocsmadalt hangszeres variációval, indulót, versenyműtételt. Eközben pedig önmagáról és e régi korokról is mindent elmond – az allemande…”

A Csörsz Rumen István vezette csapat az idén is feladta magának a magas labdát – jó volt hallgatni (s látni) őket, mesteri játékukat, örömzenélésből eredő vidámságukat, amiből sokan akár életerőt is meríthetnénk..

Műsoruk előtt helyet adtak két tehetséges kislánynak, akik a nyári régizenei egyetem ének szakának legfiatalabb hallgatói voltak; nem túl erős, de tiszta hangjuk majdani harmóniákat ígért.

Ha a Musica Historicát jó volt hallgatni, akkor azt csapatot (XVIII-21 Le Baroque Nomade), mely Schubert Klezmer cím alatt közép-európai zsidó zenét játszott, kellemes volt hallgatni. A németországi, az osztrák, a magyaros és az erdélyi beütések a zsidó zenében sajátos ötvözeteket hoztak létre, egy sajátos zenei műfajt, amely ugyanolyan improvizatív, mint az általunk jól ismert cigányzene. Szerencsés megoldás volt az együttes számára a helybeli zenészekkel való feltöltődés: a nagyjából a Codex együttesre épülő (a Kovács házaspár, Adorján Csaba, Lázár Zsombor, Szőgyör Árpád) csiki erősítéssel otthonos, családias hangzások hozták közelebb a fülünkhöz a műfaj beszédes darabjait. Nagyszerű volt Cyrille Gerstenhaber szoprán énekhangja, amint a dalokat előadta. Franz Schubert és Rózsavölgyi Márk pedig szélesen mosolyoghatnak a sírjukban, hogy az együttesben – és a csiki fesztiválban – ilyen lelkes tisztelőkre és tolmácsolókra bukkantak.

Este tízkor a bástyateremben a Mihail Ghiga (Bukarest), Hunyadi Koppány (Csíkszereda) és Erich Türk (Kolozsvár) alkotta ad hoc trió Bach és fiai címmel a nagy zenész-família törekvései és hagyományai előtt tisztelegtek bensőséges kamarazenéléssel. Mit mondjunk? Élmény volt ez is.

2016. július 17., vasárnap

Valami csodával határos módon, az idén szinte az egész fesztivál idejére kitartott a jó idő – az utolsó napon is csak a felhők kergetőztek, a szél fújt, de a szabadtéri nézőtér szárazon, működőképesen maradt. És ennek következtében becsületesen be is népesült.

Mert az utolsó napi koncertek mindig a legnépszerűbbek. (Érthető: egy bajnoki focidöntő is mindig kapósabb az előzményeinél. Szerencsére, az idén az EB menetrendje nem esett egybe a fesztivállal; pár éve nem volt ilyen szerencsénk...)

Persze, egy zenei fesztivál nem bajnokság, főként pedig nem versengés. De maga a gondolat, hogy egy folyamattá váló eseménynek vége szakad – még ha egy esztendő múlva újra feltámadva, folytatódik is –, erőteljesebben mozgósítja az embereket a részvételre. Most is így történt.

Vasárnap a zenei élmény területileg is osztódott: jutott belőle a csíksomlyói katedrális előtti térre délben, a mise utánra (bukaresti Lyceum Consort zenélt), a székelyudvarhelyi városházára (fellépett a Transylvania Barokk Zenekar) és a gyergyószárhegyi kultúrotthonba (a belgiumi Il Festino muzsikált), de maradt azért Csíkszeredára bőséggel.

Elsőnek a budapesti Musica Profana sereglett színpadra, műsoruk címe megegyezett a fesztivál mottójául választott dal címével: Tanzen und springen, vagyis ugorva táncolni. A repertoárjuk 17. századi német világi zene szerepelt, s ennek keretében a dal is (újra) elhangzott, sajátos értelmezésben.

A mind népesebb közönség érdeklődése értelemszerűen az utolsó koncertre összpontosult, amelynek keretében a Bakfark Bálint halálának 440. évfordulójára emlékező különleges műsort mutatott be a székelyföldi Codex együttessel szövetkező Madrigál kamarakórus, illetve Kónya István budapesti lantművész. A hagyományosan mutatós madrigálos-jelmezbe öltözött énekesek joggal keltették föl a nézők rajongó érdeklődését – egyben kiemelt ünnepélyességet hoztak a várudvarra.

A két előadás között rövid könyvbemutatóra került sor a színpadon: Elena Maria Șorban muzikológus, a Régizenei Nyári Egyetem poliglott tanárnője által kiadott Festivaluri, valuri. Insemnări despre sărbătorile muzicii culte și cronica muzicală din România (Fesztiválok, hullámok. Feljegyzések a romániai műzene ünnepeiről és zenei krónikáiról – Eikon-Școala Ardeleanã, Kolozsvár, 2016) című tanulmánygyűjteményt ajánlották a nagyközönségnek. A kötet felvázolja a zenei fesztiválok kialakulásának történetét és helyét a romániai zenei életben, számba veszi a hazai fesztiválok jellegzetességeit, nem mellesleg a kötet tartalmazza a szerző legfontosabb zenei krónikáit az elmúlt negyven esztendőből. Külön figyelmet szentel a könyv a Csíkszeredai Régizene Fesztiválnak is. A bemutatón elhangzott: Elena Maria Șorban nagy tisztelettel adózik néhai László Ferencnek, aki néhány évig a fesztivál igazgatója volt, s akinek szellemi örököseként igyekszik a zenei nevelést magas szinten végezni a kolozsvári konzervatóriumon és minden zenei fórumon, amelyen megfordul.

A Bakfark-előadásra dugig telt a várudvar. Csíkszereda ugyanis jóideje nem láthatta élőben a Madrigált, akit pedig a régizenei fesztivál kezdeti éveiben oly nagy szeretettel láttak vendégül. Úgy tűnik, mára megtört a varázs, az együttműködés ismét lehetségessé vált...

Anna Ungureanu karnagy vezényletével méltóságteljesen hömpölygött az emlékkoncert menete: több darab énekes változatát előbb a lantátirat, majd a hangszeres variációk követték, így összehasonlító módon nyomon lehetett követni a bakfarki dallamvilág alakulását és kihatását. Élményszerű zenei demonstráció volt ez mind az értő füleknek, mind a nagyközönségnek. Nem csoda, ha a helyi lap zenei krónikása, Cs. Szabó András reményét fejezte ki, teljesitményüket méltatva: mindenképp helye van a folytatásnak!

Befejezésként elhangzott a Mikes Kelemen tánca, illetve a Tanzen und springen is, ez utóbbit akár három nyelven is tömegesen énekelhettük – a közönség között ugyanis idejében szétosztották a dal első szakaszának háromnyelvű kottáját.

A fesztivált záró táncház pedig lelkes időtöltéssé, búcsúünneppé alakult.

*

Az idei fesztivál, mely a német zene elmúlt századaiba engedett betekintést, újra és újra szeretné – anélkül, hogy kimondott szavakba öntené – tudatosítani közönségében azt az általánosan érvényes igazságot, hogy a zene valóságosan is összeköti a népeket—nemzeteket, méghozzá nem protokollárisan, hanem tényszerűen - napról napra, hétről hétre, évről évre és a századokon át. A régizenélés csíkszeredai ünnepei eddig olyan tájakra vezettek el – s reméljük, vezetnek ezután is Európában és a világon –, ahol a zenei egymásra hatások megszokott, életszerű gyakorlatot jelentenek. Ugyanakkor egymásnak ez az egységesült megértése közvetlenül érvényesül azokban az előadói konstrukciókban is, melyekben a zenei értékek nyilvánosan érvényre jutnak. Ma már teljesen természetes egy-egy koncertteremben a transznacionális gondolat gyakorlati megvalósulása: az idei Régizene Fesztiválon, bár német zenéről beszélhettünk, mégis számtalan különböző nemzeti irányba elágazó vonatkozásra, kapcsolódásra és egymásra hatásra irányult figyelem, és ez többet ér, mint a legharcosabb propaganda hadjárat a másság elfogadásáról.

A (régi)zenei fesztiválok legnagyobb erénye ugyanis a tényleges felismerés: a másságok is mibennünk rejtőznek!

Csíkszereda, 2016. július 18.