Az állami intézmények gyakorta aktív résztvevői a magyar közösséget kipécéző médiamanipulációnak. Pedig nekik a méltányosság elvét kellene alkalmazniuk a kisebbségi ügyekben – véli Adrian Szelmenczi újságíró, emberi jogi aktivista, az ActiveWatch jogvédő civil szervezet egykori projektvezetője. Azt is megtudtuk tőle, hol húzódik a politikai képviselet „vörös határvonala”.

Egyre több ismerősöm oszt meg az oldalán kamuhíreket, köztük olyanokat, amelyekről távolról nézve is lerí a célzatosság. Miből ismerhetünk rá a hamis hírekre, és hogyan működnek ezek például a nemzeti kisebbségeket érintő témákban?

Azt is mondhatnám, hogy szinte valamennyi, a nemzeti kisebbségeket érintő hír tartalmazza a hamis hír potenciálját, de ez csak egy szubjektív megközelítés, hiszen amit én ilyenkor teszekaz az, hogy egy hírt több forrásból is leellenőrzök. Van viszont egy gond: legtöbbször ezek, a nemzeti kisebbségekről szóló negatív vagy éppen hamis hírek annyira elburjánzanak, hogy egyszerűen már az sincs, ahogy leellenőrizhetnénk, csak ha megnézzük például azt, hogy mit ír az illető kisebbség sajtója a témáról.

Most így hirtelen eszembe jut az az eset, amikor Sepsiszentgyörgyön egyik kulturális intézményre kifüggesztették a magyar zászlót, és erről megjelent egy hír a bukaresti sajtóban. Ezzel viszont nem az volt a gond, hogy föltétlenül hamis tényeken alapult – mert az illető zászló tényleg ott volt az épületen –, hanem az, hogy elhallgatták: ez az épület egyben Magyarország Kulturális Intézete sepsiszentgyörgyi fiókjának székhelye is. És ez csak egy példa a sok közül, amikor az újságíró nem írta le: ott működik a magyar állam egyik intézménye. Emiatt pedig a román olvasók azzal a benyomással maradhattak, hogy ott valami illegális történik, holott erről szó sem volt. Itt érjük tetten a kamuhírek legfőbb jellemvonását: a valóság elemeit ötvözi valótlan elemekkel. Ezek keverésével hat.

Nem foglalkozunk eleget a hamis hírek cáfolatával. A médiafogyasztási kultúra hiányában talán a sajtóra hárulna az a szerep, hogy ezt megtegye. Azonban ez lehetetlen küldetésnek tűnik, tekintve azt, hogy a hamis hír maga mindig népszerűbb, mint a cáfolata…

Ez nem föltétlenül a sajtó hatásköre. Már az iskolapadban el kellene kezdeni ezek cáfolatát annak a tárgynak a tanításával, amit médiaoktatásnak hívnak. A gyermekeknek elég korán meg kellene ismerkedniük azzal, hogyan lehet egy hírt ellenőrizni, melyek lehetnek a manipulatív vagy negatív hírek hatásai. Mert a hamis hírek jelensége nem új keletű, egy jó ideje együtt élünk ezzel. Ennek ellenére a romániai tanügyi rendszerben ezeknek a témáknak nincs helyük, és ez nagyon meglátszik, mert az emberek nem tudják beazonosítani ezeket. Erre különben több módszer is van, és ezek közül csupán egy az, amikor általánosságban leellenőrizzük a portált, amelyen az illető hír megjelenik. Másfelől meg kell nézni a hír keltezését is, mert lehet szó két évvel korábbi sajtóanyagról is, amelyet úgy állítanak be, mintha most történt ügyről szólna. Harmadrészt azt is ajánlatos megnézni, hogy más, komolyabb honlapokon megjelent-e ugyanaz a hír. De el kell mondanom: Romániában ez is becsapós, hiszen gyakorta a komolyabb sajtótermékek is lehoznak ilyen híreket anélkül, hogy leellenőriznék a hitelességét.

A hazai román nyelvű audiovizuális sajtóban nem is a hamis hírek a legaggasztóbbak, sokkal inkább azok a vitaműsorok, amelyeknek moderátorai és meghívottjai a gyűlöletet ösztönzik – leggyakrabban a magyar közösség ellen. Ennek szankcionálása nem mutatkozik eléggé hatékonynak: a sovinizmus piacos, nézettséget is generál, a hírtelevíziók erre szánt költségvetésébe belefér a gyakorta magas összegű büntetések kifizetése. Milyen más eszközöket lehetne bevetni a jelenség visszaszorítására?

Ebben a tekintetben nagyon-nagyon nehezen lehet a televíziókat szankcionálni, mert ez a manipulációnak ama közege, amelyben a kisebbségi – és ezen belül a magyar közösség – törekvésekre úgy tekintenek, mint valamely természetellenes, eltúlzott és jogtalan dologra. Másfelől meg veszélyként is tűntetik fel ezeket. Ugyanakkor sajnálatos módon mindehhez hozzájárulnak a román állam különböző intézményei is, és ezt konkrét példával is alá tudom támasztani. Ugye nemrég történt az az eset Nagyváradon, amikor egy fiatal nő megpróbálta felgyújtani az RMDSZ-székházra kifüggesztett magyar zászlót. Ha jól értettem, a rendőrségnek még mindig nem sikerült kézre kerítenie az elkövetőt, holott az interneten terjedő és a Facebookra is felöltött felvételek elég tiszták, és segíthettek volna a beazonosításában. Másfelől a prefektusi hivatal arról faggatja az RMDSZ-szervezetet, hogy miért függesztette oda ki azt a zászlót. A prefekturák, és nem ez az egyetlen eset, nem ismerik a kisebbségekre vonatkozó nemzetközi törvénykezést, így automatikusan oda lyukadunk ki, hogy a román közvéleménynek azt tolmácsolják: törvénytelen és jogtalan dolog történik. Nos, innen már csak egy lépésre van az, hogy a központi sajtó is felkapja a hírt, az újságíró meg gyakorlatilag nem fog mást írni, mint amit a prefektusi hivatal mond. Bár tény és való, hogy áshatna mélyebbre is, hogy maga is tudomást szerezzen a kisebbségügyi szabályozásokról – de ezt sem teszi, és nem is tud ezekről az előírásokról. Az állam feladata lenne ezeket megismertetni és ilyen téren tudatosító kampányokat szervezni. De az állam intézményei éppen nem ezzel foglalkoznak.

Az említett nagyváradi esettel szembe lehetne állítani azt a marosvásárhelyit, amelyben az Avram Iancu emlékházra obszcén románellenes üzenetet firkáló elkövetőt nagy hatékonysággal kézre kerítették. Milyen társadalmi következményei lehetnek a hatóságok által nagyon látványosan alkalmazott kettős mércének?

A kisebbségek tekintetében nem lehet más eredménye, mint az állami intézményekkel szembeni bizalmatlanság. A magyarok egyszerűen már nem hisznek ezekben és nem föltétlenül azért, mert az említett marosvásárhelyi elkövetőt elkapták és megbüntették, bár – ha jól emlékszem – talán huszonnégy órát bent is tartották őt a rendőrségen a felirat miatt, és ezen kívül is voltak még túlzások. Mert egy firkáért őrizetbe vették az illetőt, amikor a pénzbírság és rongálás miatti bűnügyi megrovás is megtette volna…

Másfelől Nagyváradon, egy másik esetben egy ennél sokkal obszcénabb magyarellenes feliratról, amelyben a „bozgor” (hazátlan) szó is benne volt, a hatóságok megállapították, hogy nem gyűlöletkeltő. Ilyen nincs, ez egyértelmű kettős mérce, amely révén egy kisebbség már-már elnyomottá válik. Hiszen azok, akiknek őt védelmezniük kellene – nevezetesen a román állam intézményei – ezt nem teszik meg, és ez hatalmas méretű bizalmatlanságot generál. Marosvásárhelyen a románok körében talán elindulhat egy gyűlölethullám az illető felirat miatt, de nem olyan méretű, hogy annak csúnya következményei legyenek. A valódi gond azonban továbbra is az, hogy a kisebbségeket nem védik meg az illetékes intézmények.

Nemrég magad is készítettél egy jelentést a nemzeti kisebbségvédelmi keretegyezmény előírásai romániai alkalmazásáról. Milyen következtetésekre jutottál ebben, mindamellett hogy a hatóságok zömében nem tartják tiszteletben az európai dokumentum előírásait?

Ez nem is annyira jelentés, inkább terjedelmesebb sajtóanyag egy emberi jogi szakkiadványban, amelyben az Európa Tanács szakértői testületének véleményezését elemeztem, amelyet az idézett keretegyezmény gyakorlatba ültetése kapcsán fogalmazott meg. Az elemzett dokumentumot az ET tavaly hozta nyilvánosságra, ebben az intézmény Romániára vonatkozó negyedik országjelentését méltatja. Amit ebben megfogalmaz a testület az az, hogy Romániára visszalépés jellemző a keretegyezmény előírásai gyakorlatba ültetésében. Számtalan olyan bírósági döntés született – és ez egy hatalmas gond –, amely egyszerűen áthúzza a keretegyezmény előírásait azáltal, hogy figyelembe sem veszi ezeket. Ez igaz a kétnyelvű feliratokra, illetve a magyar nyelvet ismerők alkalmazásának ügyére. A kisebbségek gyakran pert veszítenek a romániai bíróságokon ezekben az esetekben, főleg ha ezek a legfelsőbb bíróságra kerülnek. Ez az intézmény eltekint ugyanis a nemzetközi egyezményektől. Gond volt például a „Székelyföld” megnevezés használatával, és bizonyára az olvasók ismerik is annak a szervezetnek a történetét, amelyet amiatt nem jegyeztek be, mert a megnevezése tartalmazta ezt a fogalmat. Tehát nyilvánvaló, hogy ilyen tekintetben a magyar közösség célpont.

Az ET jelentése mellett a román kormánynak is van egy véleményezése a szakértők által megállapítottakról, és itt is van egy hatalmas gond: mert a kormány nemcsak elutasítja a szakértői jelentés megállapításait, hanem arra is kitér, hogy a kisebbségek civil szervezeteinek és képviselőinek nincs jogos szerepük a román állam és a kisebbségek közötti tárgyalásokban. Továbbá a kormány azt is kijelenti, hogy ezek a civil szervezetek hamis információkat szolgáltattak az európai szakértőinek. A vélekedésből pedig az is kiderül, hogy a román államnak nem áll szándékában gyakorlatba ültetni a szakértői ajánlásokat.

A gyűlölet nagyon divatos akkor, amikor a politikum egy bizonyos irányú voksolásra akarja rábírni a tömegeket. A szomszédos országban a rosszat – akire építeni lehet – egy tehetős zsidó ember testesíti meg, aki médiamegjelenítése szerint a migráció által akarja elveszejteni Európát, miközben nálunk a „rossz” szerepe a magyar közösségnek és/vagy az RMDSZ-nek jut, amely a vádak szerint az ország feldarabolásán és külföldi megítélésének rontásán ügyködik. Hogyan épül fel egy-egy ilyen médiakampány ahhoz, hogy hosszú távon is eredményes legyen?

Ami a romániai magyarságot illeti, meg kell állapítanom, hogy az utóbbi időben, amióta az RMDSZ kormányon illetve kormány-közelben van, nem nagyon volt – legalábbis a politikum részéről – propagandaszerű gyűlöletkeltés. Ellenben vannak más természetű gondok.

Ott van például az RMDSZ nem túl szerencsés társulása a jelenlegi hatalomhoz az igazságszolgáltatást és jogállamiságot érintő ügyekben. Ennek pedig kihatása van a teljes magyar közösségre, hiszen az RMDSZ politikai tevékenysége miatt démonizálás tárgyává vált a sajtóban és általában a közvéleményben. Mindazonáltal az RMDSZ a magyarság képviseletét ellátó legitim politikai szereplő. Illetve nem csak a magyarokét látja el, hiszen a politikai mandátum Romániában nem imperatív, így azt sem tartom helyénvalónak, hogy a magyarságot azokkal a nem túl szerencsés politikai döntésekkel azonosítják, amelyeket az RMDSZ hozott meg az utóbbi időben. A magyar politikusoknak van ezen a téren bőven tennivalójuk, hiszen tudatosítaniuk kell magukban döntéseik várható hatásait, és azt is, hogy nem lehet társulni egy egyértelműen korrupt kormányzathoz csupán azért, mert csak így lehet jogokat követelni tőle a magyar közösségnek. Még akkor sem lehet, ha ez ezek teljesen legitim követelések. Vannak itt vörös határvonalak, amelyeket nem tanácsos átlépni. De ismétlem: az a tény, hogy az RMDSZ nem túl szerencsésen társult ehhez a kormányzathoz, korántsem jelenti azt, hogy a magyarságot érintő jogkövetelései alaptalanok, jogszerűtlenek.

És még van egy másik probléma is: az RMDSZ-en kívül nincs erős politikai alakulat – legalábbis a parlamenti ellenzékben körülnézve –, amelynek lenne üzenete a magyarság számára. Van olyan párt, amelynek soha nem is volt ilyesmije. Sőt, ezek a politikai szereplők többnyire a magyarság számára kedvezőtlen döntéseket hoztak, és példaként ott áll a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR), vagy Klaus Johannis elnök, aki kifogást emelt az alkotmánybíróságon olyan jogszabályok ellen, amelyek kedvezőek lennének a magyar közösségnek. Ezek a dolgok is érezhetők a magyar közvéleményben, amely bizalmatlanná vált irányukba is.

Én legalábbis nem bízom egyetlen ellenzéki pártban sem, nem tudom, kire szavazhatnék, ki tudná a magyarság sajátos érdekeit is figyelembe venni az RMDSZ-t leszámítva, amelynek viszont van egy olyan „csatolt áruja”, amelyet nem szeretnék magamnak.