Világszinten terjed az autokrácia és az „erős emberek” elvakult tömegek általi csodálata. Sokan nem érzékelik, viszont akik látják a veszélyt, kötelesek szólni.

Ceauşescu Romániájában nőttem fel. Első politikai megnyilvánulásom: egy késő novemberi este – 1987-et írtunk! – méteres betűkkel egyetlen szót írtam fel krétával a temesvári állatorvosi egyetem egyik amfiteátrumának táblájára. A szöveg fölé felfelé mutató nyilat rajzoltam. A tábla fölött – mint ahogy a legeldugottabb falusi iskolától a legnagyobb egyetemig minden iskolai tábla fölött az akkori Romániában – ugyanaz a rózsaszínre púderezett arcú, negédesen mosolygó és dauerolt hajú Nicolae mosolygott: a Kárpátok Géniusza ránk sugározta atyai szeretetét a falról. A szó melytől a nyíl a tábla felső széléig, vagyis a Kondukátor frissen borotvált álláig felszaladt így hangzott: DOBITOCULE – TE BAROM! Késő este volt már, egyedül voltam a teremben, tizennyolc éves egyetemi gólya. Nagyon haragudtam, bőven volt rá okom! Jólesett leírni, mi szívemet nyomta, még akkor is, ha magamnak írtam ezt a nyilatkozatot, hiszen tudtam, hogy néhány pillanat múlva letörlöm a táblát. Mint ahogy le is töröltem.

Másnap két izmos fogdmeg lépett be kopogtatás, köszönés nélkül a szövettan laboratóriumba és kiragadott a mikroszkóp mögül. Pillanatok alatt a szekuritáté az egyetemi kampuszban berendezett kihallgatószobájában találtam magam. Három fekete bőrkabátos elvtárs ült egy vörös plüssel letakart asztalnál. A képet, mintha csak egy Gestaposoknak készült tankönyvből vágták volna ki. Az egyik elvtárs vontatottan megjegyezte: hallottunk a képaláírásról, míg a másik, hangjában álaggodalommal szólt hozzám: – Úgy látszik, szeretsz firkálni. Mit szólnál, ha egy autó elütné az apádat? – közben cigarettával kínált.

Álltam előttük és reszkettem. Nem kértem cigarettát. Addig még soha nem próbáltam ki a dohányzást, csak sokkal később lett belőlem napi egy-két csomagot elszívó láncdohányos, szerencsére az utóbbi években sikerült e káros szenvedélytől megszabadulnom. Ott álltam előttük, és látszólagos vállvonogató közömbösséggel válaszoltam: – Miért ütné el az autó az apámat? Ha pedig elüti, nincs mit tennem, ezért nem az én dolgom… Őszinte, kegyetlen kétségbeeséssel beszéltem, megadva magam a sorsnak és apámat feláldozva. Valószínűleg azt hitték, hogy gyűlölöm apámat, pedig senkit nem imádtam annyira, mint akkoriban őt. Megdöbbentek, elengedtek. Meglepetésükben elfelejtettek felpofozni. Ha könyörgőre fogom biztosan megteszik, nem véletlenül volt a terem hangszigetelve. A táblákra többet nem firkáltam, de folytattam a lázadást, míg végül kicsaptak az egyetemről. Nem csoda, hogy tiszta szívből gyűlölök bármiféle diktatúrát!

Három évtizeddel később apám télen megcsúszott a jégen, elesett, lábát törte, majd a sikeres operáció ellenére néhány nap múlva meghalt. Utolsó éjszaka ott ültem kórházi ágya mellett, fogtam a kezét. Önkívületben volt. Nem mondtam el neki soha, hogy három évtizeddel azelőtt feláldoztam őt, mert jöhetett volna az az autó és kezét, lábát, nyakát töri.

Tömegek rajonganak manapság az autokrata hajlamú vezetőkért. Nem tudják mit cselekszenek. Vagy azért, mert nincsenek saját tapasztalataik, ha pedig vannak, akkor a múltat megszépítő nosztalgiázás áldozatai. Az elnyomás, a valóság letagadása, az emberek megvezetése soha nem hozott jót sehol a világon. Soha nem származik jó abból, ha egy családban – vagy a nagycsaládban, a nemzetben – nem lehet kibeszélni a dolgokat. Ami nem a valóságra épül az mind homokvár. Minden döntés vagy választás, mely nem a valóság felelős ismeretében történik előbb-utóbb megbosszulja magát.

A sors iróniája, hogy a hatalomba juttatott autokratikus vezérek soha nem hálásak azoknak akik hősként vállukra emelték őket. Ráadásul a diktátorok között is van különbség! Julius Caesar és Napóleon diktátorok voltak, mégis világtörténelmi szerepük maradandó, míg a nagyszájú demagógok nem hősök csak hősködnek, és ha hatalomhoz jutnak is pusztán kicsinyes, szeszélyes önkényeskedésre képesek. Most, a demokrácia fellegvárában, az Amerikai Egyesült Államokban zajlik frontális támadás a demokratikus eszmények és berendezkedés ellen, a demagógok kortárs mintapéldánya, Donald Trump vezetésével.

A világ lélegzet visszafojtva figyel Amerikára, hiszen ami ma ott történik az megadja az alaphangot, hogy mi történhet világszerte holnap. A választási kampány hevében, Trump nagyvonalúan második elnöki mandátuma egyetlen, első napjára ígérte meg a diktatúrát. Vérbeli demagóg: még a diktatúra „nemes” intézményét sem veszi komolyan. Őszintén sajnálom Trump csodálóit, mert sokra tartott példaképük még diktátorként sem lenne képes történelmileg maradandót alkotni, hacsak az amerikai demokrácia meggyengítését nem tartjuk annak. Ebben a folyamatban persze nem csak Trump, hanem az egész amerikai társadalom és mindkét nagy párt közösen felelős, de Trump az, aki akkora lelkesedéssel magára vállalta a történelem előtt ezt a méltatlan politikai munkát. Úgy látszik nem másra, erre termett ez az ember, erre született. Egyébként a világ minden országában ott lapul vagy hangoskodik egy-két trumpocska, aki számára, bármit mondjon is a lelkesedő tömegeknek, mindig és kizárólag csakis a saját maga érdeke az első.

Ami nem öl meg, az megerősít, mondta Nietzsche, és ez a megállapítás a demagógia demokráciaellenes támadásának végkifejletére is érvényes. Francis Fukuyama a történelem végéről fantáziált az 1990-es évek elején, ma pedig sokan úgy érzik, hogy a történelem megismétlődik. Nem kétséges, hogy hosszú és nehéz út áll előttünk. Szerencsés utat!