Autós szituáció: egy kanyart követően négy autó jön szemből, az utolsó autó előzésbe fog, én pedig gyors lassításba kezdek, hogy elkerülhessük az ütközést, közben pedig lámpázok a szemből száguldó, a sort előző autó sofőrjének, hogy tudtára adjam, felelőtlen manőverével az életünket kockáztatja. Ahogy lehagy két autót, elkezdi a besorolást, mert már nem lenne ideje a harmadikat is megelőzni, egy váratlan pillanatban viszont a harmadik autó, amit még nem előzött meg, kivág elejébe, mert rá akar fordulni egy neki balkézre eső útra. Az amúgy is forró helyzet egy szempillantás alatt válik szinte katasztrófába forduló balesetté. A lelki szemeim előtt már le is pörgött a tragédia, s miközben a lelassult pillanatban arra készülök, hogy a valóságban is végignézzük az ütközést, az utolsó szempillantásban az autósort előző sofőrnek sikerül úgy manővereznie, hogy elkerülje a szerencsétlenséget. A pulzusom az egekben, a lélegzetem elakadva, kiver a hideg verejték, a testemet elárasztja az adrenalin, majd a hosszúra nyúlt pillanatot követően kifújom a levegőt. Sikerült elkerülnünk egy balesetet, és szerencsénkre szemtanúi sem lettünk egy végzetes ütközésnek. Felszusszanhatunk…

Miközben haladunk tovább és próbálom rekonstruálni a történteket, további hátborzongató felismeréseket teszek. A szemiotika, vagyis a jeltan, a jelek és jelrendszerek tudománya csak pislogna az általam fejben feltárt lehetséges magyarázaton, ami arra próbált választ adni, hogy az autós miért vágott ki az előző autó elé egy amúgy is balesetgyanús helyzetben. A sor elején haladó sofőr azt látta, hogy a szemből jövő autós lassít és egyszerre lámpáz is, ami sofőrök között konvencionális jelzése annak, hogy „szabad az út, átengedlek”. Vagy nem biztosította magát hátulról, ami elengedhetetlen egy ilyen manővernél, vagy a hátulról érkező autó az első autó oldalsó tükrének holtterében volt és azért nem látta az érkezését, de mindenképp úgy vágott ki balra, hogy azzal majdnem szerencsétlenséget okozott. Jó eséllyel ő lett volna a baleset első áldozata, hiszen a hátulról érkező autó éppen a kanyarodó autó sofőr felőli oldalát ütötte volna el, ha összeütköztek volna. „Olvasta” tehát a jeleket, lassító autó, lámpázás, csak ott tévedett, hogy a jelzések nem neki szóltak. Nagyon nem. Hanem az előzésben levő autónak, és azt üzenték, hogy vigyázz, én is itt vagyok, ne légy felelőtlen, mások életét pedig ne veszélyeztesd. Miközben felénk száguldott a sávunkon egy autósort előző fékeveszett, az én fókuszom a legkevésbé az addig szabályosan közlekedő első autó indexére összpontosított. Minden figyelmemmel azon voltam, hogy elkerüljük a balesetet. Eközben az erre irányuló törekvésem majdnem egy másik balesetnek lett a közvetett okozója.

Hogy mennyire igaz, hogy egy szempillantás az élet, azt jól igazolják a Maszol legolvasottabb cikkei is, ahova a leggyakrabban valamilyen balesetről, szerencsétlenségről beszámoló írások kerülnek be. Az elmúlt időben a környezetemben történt több esemény is erre emlékeztetett, amit két évvel ezelőtt már az eszembe véstem. Azon az utazáson is, amelyen szinte megtörtént most a baleset, több olyan esetet is láttunk, ami alátámasztja az élet törékenységét. Láttunk teljesen kiégett kamiont, amit már kilométerekkel előre jelzett a környezetében kigyulladt és sűrű, gomolygó füsttel lángoló mező. Olyan is volt, hogy az útvonaltervező alkalmazás egy balesetet jelzett nem sokkal előttünk, amikor pedig elhaladtunk a baleset helyszíne mellett, akkor döbbentünk rá, hogy az egyik autó, amelyiknek az oldalába hajtott egy figyelmetlen sofőr, nem sokkal a baleset előtt előzött meg minket. Ugyanakkor bevillannak azok a felelőtlen autóvezetők, akik nemcsak a saját, hanem a környezetükben levők életét is veszélyeztetik. Az a sofőr, amelyik a jobbra kanyart úgy vette be, hogy közben majdnem nekünk sodródott, vagy az az őrült, amelyik annyira beállt a s*ggünkbe, teljesen figyelmen kívül hagyva a követési és a féktávolságot, hogy a 300 méterre levő vasútátjáróig alig tudtam megállni úgy, hogy ne hajtson belénk a mögöttünk száguldozó. Vannak tehát, akik magasról tesznek a lét törékenységére, de ezzel nemcsak a maguk, hanem mások életét is veszélyeztetik.

A lét csupán egy karcolás – summázza mindezt a Bereczki Zoltán által megtestesített Mercutio a Rómeó és Júlia című musicalben, miután Tybalt (Szabó P. Szilveszter) halálosan megsebesítette. A musical a cikk elején leírt szituáció egy másik tanulságával is szolgál. Mind a forró helyzet, mind pedig a színdarab ékes bizonyítéka annak, hogy sokszor félreértjük egymást és a rendelkezésünkre álló jeleket. A musicalben Benvolio (Mészáros Árpád Zsolt) összekuszálja a szálakat, mert ahelyett, hogy a rajta keresztül elküldött mestertervet egyszerűen átadná, a rendelkezésére álló jelekből levont következtetése miatt (Júliáról azt hiszi, meghalt) téves információt továbbít, így aztán a jól megkomponált terv drámába fordul. Rómeó a mindössze kábult, alvó Júliáról emiatt szintén azt hiszi, hogy meghalt, ezért véget vet életének, így Júliának sem marad más választása (szerinte legalábbis), mint az öngyilkosság.

Az élet sokszor törékenyebb, mint gondolnánk, közben pedig gyakorta félre is értjük egymást, mégis egy olyan utazás és kaland, amit kár lenne kihagyni.