Megelőztem a november 1-jei rohamot, egy héttel korábban kint jártam a temetőben. Ugyanaz a meghitt csend fogadott, mint az év többi napján, amikor több száz kilométert megtéve betérek a sírkertbe. Nincs zsivaj, nincs tömeg, csak az örök álom csendje uralja a tájat, ahol ha képes vagyok megnyugodni, elszakadni-kiszakadni pár percre a mindennapi rohanásból, akkor akár a saját szívverésemet is meghallhatom.

Mindenszentek és halottak napján azonban – mily ellentmondásos! – megpezsdül az élet a temetőkben. Százak, ezrek jönnek leróni tiszteletüket, emlékezni szeretteikre, akik a föld mélyén nyugodnak. Zsivaj tölti be a teret, ezernyi suttogás adódik össze és fejlődik tompa lármává az örök csend földjén.

Ha abból indulunk ki, hogy elhunyt szeretteink az emlékeinkben élnek tovább, akkor most, ezen a napon illendő elgondolkodnunk azon, hogy mennyire élénkek még azok az emlékek, amelyek által szeretett rokonaink, barátaink szelleme tovább élhet…

A gyász, a megemlékezés a legbensőségesebb emberi folyamat. Jó, hogy van egy nap, amikor – a hagyomány szerint – tényleg minden arról szól, hogy elveszített szeretteinkre emlékezünk, de az is jó, hogy nem csak egy olyan nap van egy évben, amikor ugyanezt megtehetjük. A szívből jövő emlékezés ugyanis nem november elsejére vagy másodikára van időzítve.

Egy mozdulat, egy ölelés, egy hang, egy ének, egy mosoly, egy gesztus… mind-mind olyan emlékképek, amelyek élővé teszik a holtakat, s halhatatlanná az emléküket.

Már csak az a kérdés, ebben a kommersz lármában képesek vagyunk-e felfedezni lelkünk mélyén azt a csöndet, amelyben meghallhatjuk szívverésünket és őszintén hajthatunk fejet a sír mellett. Csak úgy, kegyelettel.

(Nyitókép: Bereczki Szilvia)