A Prigozsin-válság újabb, de talán egyik legfrappánsabb példája annak, hogy a Kreml (infófronton és valós terepen bevetett) hadigépezete méretei és tartalékai dacára korántsem az a félelmetesen hatékony erőszak-struktúra, aminek vélték a szakértők, illetve ahogyan az utóbbi bő évtizedben egyre harsányabban mantrázta az orosz hivatalos propaganda. Készakarva használtam a válság kifejezést, mintegy megspórolva a vitát, hogy lázadás, puccs, árulás, diverzióba csomagolt zsarolás, avagy presszióval körített alkuhelyzet lenne „műfajilag” a helyes besorolás. A rendszer lényegi vonásainak elemzésekor ez az árnyalatokban való kutakodás úgysem visz érdemben előbbre: merthogy a rezsim az explicit módon felvállalt katonai akciók – örmény–azeri konfliktusban való „békefenntartás”, a tavaly januári kazahsztáni belviszályt stabilizáló intervenció – mellett a félhivatalosan megtűrt magánhadseregek révén hozta helyzetbe magát: Szíria, Líbia, Közép-afrikai Köztársaság, Mali, és valószínűleg még néhány konfliktusgyanús térség, ahol a vállalkozásként működő zsoldos-csapatok diszkrétebben, de teszik a dolgukat.

Versenyszféra versus állami reflexek

Az ukrajnai fronton volt alkalmuk első ízben a wagnerovciknak is nevezett hadfiaknak az orosz államhatár közelében akciózni; Moszkvának kapóra jött, hogy a 2014-es luhanszki és donyecki szakadárokat úgymond önkéntes erők támogassák a konfliktus első szakaszában. Csakhogy a 2022 februárjában elrendelt offenzíva merőben átrendezte a súlypontokat: a Bahmutnál tartósan elakadó orosz támadás után Prigozsin legényei érkeztek a térségbe, és hatalmas (eltérő források szerint egyaránt tízezres nagyságrendűre becsült) veszteségek révén vették be a Putyin számára inkább presztízs-babérnak számító, az ostrom alatt totálisan legyalult várost. Már ekkor kemény replikák jellemezték Jevgenyij Viktorovics diskurzusát, aki fokozódó élességű és egyre keresetlenebb hangnemben kérte számon az akadozó utánpótlást a szaktárca illetékeseitől. Idővel meg is nevezte a szerinte két főkolompost Sojgu miniszter és Geraszimov tábornok személyében. (Hogy a lőszer és fegyverszállítmányok késlekedése klasszikus – és tegyük hozzá, makacs – logisztikai malőr, vagy a sikerekért versengő, az eredményeket mindenképp jobban kommunikáló szereplő mozgásterének korlátozása, azt még most sem lehet határozottan igaz/hamis válasszal illetni.) Tény, hogy a különleges katonai műveletként csomagolt agresszió első hónapjaiban Moszkva vigyázott arra, hogy minél kevesebb orosz etnikumú áldozata legyen a hadikalandnak: burjátok, csecsenek, ingusok, dagesztániak, tatárok, kazahok és még folytathatnám a sort – részarányosan jóval többen vonultak tűzvonalba és vesztek oda. Második körben – és itt jön be a Wagner – a zsoldosokkal „próbálták megúszni a balhét”, egyrészt mert ők amúgy is pénzért viszik a bőrüket vásárra, másrészt meg Prigozsin sajátos verbuválási stratégiája révén a börtönvilág populációja képezi a magánhadsereg jelentős részét. Itt érdemes újra felvetni továbbgondolandó hipotézisként. Hogy Putyin Kreml-beli sakktábláján jól fogott ez a szókimondó, dinamikus, kockázatkedvelő és alapvetően hatékony(ságot sejtető) figura, akivel a környezete katonai elitjét szembesítette, mintegy alternatívaként, hol nyomasztó, hol meg serkentő példaként. A dolgok viszont fokozatosan kiléptek egy (politikai) sakkjátszma aránylag merev logikájából…

Kommunikációs dadogás

Mikor már egyre nyilvánvalóbbá vált a „mozgolódás” Prigozsin táborában, és a szóbeli fenyegetés átcsapott konkrét akcióba, a központi állami propaganda nem tudott egyből reagálni. Putyin öt és félperces tévébeszéde több mint három órával később hangzott el a zendülésről-lázadásról szombaton hajnalban megjelent első értesülések után. Nem teljesen érdektelen metakommunikációs elem, hogy az orosz elnök állva mondta el homályos, többnyire utalásoktól hemzsegő, egységre buzdító és a belső megosztókat az árulókat fenyegető szpícsét, ugyanis Putyin eddigi bejelentéseit szinte kivétel nélkül íróasztala mögül, ültében tette meg.  Prigozsin eltökélt viszontválasza alig 15 percet váratott magára, de erre már nem érkezett adekvát replika a Kreml irányából. Ehelyett jöttek a támogató üzenetek, Lukasenka, Kirill pátriárka, Kadirov, végül Medvegyev atomarzenált féltő hangulatkeltése. (A felvételekkel dokumentált hír, mely szerint nagy mennyiségű készpénzt, kézifegyvereket és több hamis útlevelet foglaltak le a Wagner egyik moszkvai székhelyén, nos ez már az egykori román köztévé leleplezésére hajaz, amikor az első bányászjárás körítéseként olyasmit mondattak bele a felvevőkamerába a félrevezetett vájárokkal, hogy a történelmi pártok székházaiban… szóval bájos, szinte nosztalgiára invitáló pillanat volt.)

Hogy aztán a napzártát Peszkovra hagyják – az elnöki szóvivőnek jutott a hálátlan feladat, hogy a Putyin által kilátásba helyezett könyörtelen leszámolásról áthangszerelje a regisztert a „megegyeztünk, ejtettük a vádakat, nem is volt ez egyéb csak egy hevesre sikeredett nézeteltérés”-szerű panelre. Közben meg semmi fokozatosság, átmeneti artikuláció, egyszóval hiányzott az ilyenkor alapból elvárható folyamatjelleg; nem tudom elképzelni, hogy az orosz politikai csúcsnak nincs rendkívüli helyzetekre részletesen kidolgozott, és a szakma legújabb elvárásaihoz-lehetőségeihez aktualizált kommunikációs forgatókönyv-készlete, ezért néztem némileg tanácstalanul ezt a pánikkal már-már tőszomszéd kapkodást.

Cinyémintyé és/vagy utólagos válságkezelés

Mondják, hogy V. V. Putyin memóriája ugyanúgy szelektív, mint bármely halandóé, csak épp az övé időnként életveszélyesen válogatós. Történetünk szempontjából immár harmadlagos, hogy ezek után Prigozsin eltűnik a hírfluxusokból, vagy tényleg fizikai mivoltában is nyoma vész… A szakértők most azt próbálják belőni – elég nagy hibaszázalékkal –, hogy mekkorát esett a jelenlegi hatalmi körök ázsiója az orosz társadalomban és például, hogy maga a hadsereg intézményként mekkora foltot kapott a mundérra. Meg a FSB, meg a Roszgvárgyija, meg egyebek. Putyin dühödten követeli majd az újabb támadásokat és részsikereket az ukrán fronton, mintegy elterelő műveletként, de mi történik, ha a megbicsaklott bizalom és félsz már nem rántható-ráncigálható helyre, bármily heves, ám egyre görcsösebb mozdulatokkal? Egyelőre a bizalomdeficitet jól jelzi, hogy az orosz fővárosban vasárnap is terrorellenes készültség volt érvényben, a konfliktus lezárása dacára hétfőn – e szöveg megírásakor legalábbis – Moszkva lakói otthon maradnak (kivéve persze a nyugalomra talán szorgosabban ügyelő szerveket és az állami hivatalnokokat).