Az Európai Unió szempontjából meghatározó jelentőségű az, ami Németországban történik. Nemcsak azért, mert a Bizottság elnöke német, s korábban a német kormányban is fontos szerepet játszott, hanem azért is, mert gazdasági ereje folytán Németország és a gyakorlatilag hozzátartozó Benelux-államok még mindig képesek meghatározóan befolyásolni az európai folyamatokat.

Mindez annak ellenére is igaz, hogy az ország súlyos gazdasági és politikai válságban leledzik. A német állampolgárok kétharmada sötétnek látja a gazdaság jövőjét, s a háztartások fűtési gondjai körüli viták is súlyosan megterhelik a közhangulatot. A geotermikus fűtés (az úgynevezett hőszivattyúk) rendszerének kizárólagossá tétele mellett kardoskodó zöldpárti gazdasági miniszter, Robert Habeck népszerűsége „szabadesésben” van, akárcsak a kancellár pártjának, az SPD-nek a támogatottsága.

Ha ma lennének a választások, az államelnök által is részben szélsőségesnek tekintett – minden ellen tiltakozó – pártra (Protestpartei), az AfD-re gyakorlatilag ugyanannyian szavaznának, mint a szociáldemokrata SPD-re. Támogatottságuk (közvéleménykutatóktól függően) vagy azonos – 18 százalék – vagy az SPD-jé egyetlen százalékkal több. A zöldek 16 százalékon állnak. A harmadik kormánypárt, a szabaddemokraták alig 6 százalékon. A kormánypártok együttes támogatottsága ekként a 40 százalék körül ingadozik. Ami alig 10 százalékkal több, mint a néppárt (a CDU/CSU) támogatottsága egymagában.

Joggal merül fel a kérdés, hogy nem egy olyan koalíciós kormány jelenthetné-e az alternatívát, melynek vezető pártja a Friedrich Merz vezette CDU/CSU pártszövetség?

Csakhogy a kérdésfelvetés pusztán elvi jelentőségű, hiszen az AfD a sajátos német demokráciában kormánypártként nem jöhet számításba. Minden más párt egyetért azzal, hogy az AfD „antidemokratikus” alakulat, s ekként elutasítandó. Persze felmerülhet a kérdés, hogy ha valóban így van, mit kereshet az AfD egyáltalán a Bundestagban és hogyan működhet legális párt gyanánt? Ezt a kérdést azonban Németországban nem illik feszegetni. A legfontosabb ok a xenofóbia (sajnos nem is mindig alaptalan) vádja. Az AfD ugyanis nem csak a bevándorlást utasítja el, de sok szempontból a rossz emlékű német idegenellenesség reflexeit is életben tartja. Ez pedig nem csak a németekkel szembeni előítéleteket táplálhatja továbbra is, de az amúgy is válságban lévő német gazdaság létalapját, a munkaerőutánpótlást is veszélyeztetheti.

Az egyetlen alternatívát a zöldekkel kötött koalíció jelenthetné, hiszen a néppárt 28-30 százaléka és a zöldek 16 százaléka, a szabaddemokratákkal kiegészülve már meghaladná az 50 százalékot. A „keletnémet” baloldal (Die Linke) a Bundestagba való bejutás határán imbolyog, tehát nem nagyon jöhet számításba.

Csakhogy az előbbi lehetőség is kétséges. A CDU-n belül ugyanis két alternatíva áll szemben egymással. Egyrészt az Angela Merkel-féle közép, mely sok szempontból valóban a zöldekhez húz és a jobboldali-konzervatív szárny, melynek élén maga Merz áll. Bármelyik kerül felül, az ezzel járó „vegyeskereskedelmi” programkínálat vagy a zöldek felé terelné a néppárti választók jelentős részét, vagy az AfD-felé.

Maga Merz az AfD szavazók elcsábításában (egy „óvatos” AfD-ellenes háborúban) látná a megoldást. Csakhogy ennek eredménye aligha lehetne oly mérvű, hogy a koalíciós többség létrejöhessen. Még akkor is, ha a felmérések szerint az AfD választók csupán 32 százaléka szavazna a pártra azért, mert maradéktalanul azonosul annak némileg valóban xenofób ideológiájával. 67 százalékuk csak jobb híján választaná az AfD-t, a többi pártból ugyanis mélységesen kiábrándult. Ez a több mint kétharmad elvben elcsábítható, de csak akkor, ha a néppárt elutasítja a zöldekkel való koalíciót. A másik megoldás az AfD betiltása lenne (amiről néha szó is esik), de az azon túl, hogy felette kockázatos, az ellenzék egységét szolgálná, a mai kormánypártoknak tehát aligha állhatna érdekében.

A patthelyzet feloldhatatlannak tűnik. A dolgok jelenlegi állása szerint mindkét oldalon csak olyan „koalíció” jöhet létre, mely csupán a választók kisebbségére alapozhat. Igaz, a Linke és a pártnélküli „többiek” 13 százalékának megnyerése változtathatna a helyzeten. De ismét csak elvben. A szélsőbaloldalinak tekintett Linke elfogadottsága ugyanis alig nagyobb az AfD-jénél. Igaz, rá nem vonatkozik az az „egyetemesen” elfogadott koalíciós tilalom, mely az AfD-t gyakorlatilag kizárja a szövetségi hatalomért folytatott küzdelmekből. (Regionális szinten azonban ma már az AfD-tabu is csak részben érvényes, hiszen újabban vannak keleti tartományok, melyekben – a „közvélemény” nem kis megrökönyödésére ugyan – már az AfD áll a regionális kormány élén.)

A fentiekből is nyilvánvaló, hogy a német politika oly mértékben eltávolodott a választóközönség, az úgynevezett nép tényleges hangulatától és rokonszenveitől, hogy az ország fokozatosan kormányozhatatlanná válik.

Hacsak az „elit” nem változtat ideológiai megrögzöttségein, és az ország jövőjére vonatkozó elképzeléseit nem igazítja hozzá az ország realitásaihoz. Ellenkező esetben a közvéleménykutatók által megkérdezettek borúlátása megalapozott. Demográfiai, energetikai, klímapolitikai, kül- és belpolitikai (köztük a genderelméletre és a feminizmusra vonatkozó elgondolások) vonatkozásában is. Azaz gyakorlatilag minden lényegi kérdésben.

Erre a Willkommenskultur meghirdetését és gender-nyelvezet kvázi kötelezővé tételét megelőzően talán még lett volna lehetőség.

Ma már aligha van.

(Nyitóképi illusztráció: Agerpres/EPA)