Az idő múltával egyre több okom van azt hinni, hogy Titu Maiorescunak, meg az őt több ízben idéző Lucian Boiának tényleg igaza van; a neves irodalomtörténész, esztéta, aki politikusként is pályát futott és filozófiai jellegű írásait is jegyzik, 1868-ban így fogalmazott: „Látszólag, a kívülről látható formák alapján a románságnak ma birtokában van csaknem a teljes nyugati civilizáció. Van politikánk és tudományunk, vannak folyóirataink és akadémiáink, vannak iskoláink és irodalmunk, vannak múzeumaink, konzervatóriumaink, színházunk, sőt alkotmányunk is. A valóságban mindezek holt teljesítmények, megalapozás nélküli elvárások, testetlen kísértetek, igazságmentes illúziók, s ily módon a románság magasabb osztályainak kultúrája zéró és értéktelen, a szakadék pedig, amely a nép alsó rétegeitől elválaszt, napról napra mélyül.” (Vallasek Júlia ford.)

Maiorescu mindössze 28 éves, amikor ezt a frappáns diagnózist felállítja, egyben sorsának némileg tragikus jellegére utal, hogy e mélyen tudatosult látlelettel még további 49 évig kell élnie. Ha most szellemét megidézve mintegy utólagos főhajtással közölnénk a Bécsben, Párizsban, Berlinben képzett férfiúval, hogy megállapításai most is érvényesek, nem tudom, a büszkeség és rezignáltság egyvelegéből melyik kerekedne felül benne.

A minap egy politikai szereplő parlamenti pulpitusról szólva önmagára és két társára az államférfi kifejezést használta. Tette ezt egy már szinte nevetségesen hosszúra nyúlt, érdekes-bizarr fordulatokban tobzódó alkufolyamat lezárulta után, melynek következtében egyértelmű egyezséget áthágva módosult a hatalmi képlet. Marcel Ciolacu sajnálkozott egyet amiatt, hogy a liberális meg az RMDSZ-es pártelnökkel nem jutottak dűlőre, amiben – úgy vélte – lehet, hogy mindhármuknak szerepük-felelősségük van. Itt állt meg bennem az ütő, és időzött percekig: az értelmező szótárban csakhamar megleltem a másodlagos jelentést, miszerint az államférfi annyit tesz, hogy „2. Rendkívüli képességű, elvi szempontból is korszakos hatású politikus.”

Azért itt egy bekezdésnyi kitérőt megkockáztatok, mielőtt visszatérnék a szöveg fősodrába: ez az államférfizés is, na ugye milyen fonák dolog tud lenni: eklatáns jele annak, hogy ultramaszkulinizált (gyakran egyenesen macsoid) közéletünkben mennyire csak a férfiak törődhetnek az állam ügyeivel, érdekeivel, a politika magas régióinak bejárása amolyan jellegzetesen férfias foglalatosság. Miközben azért vannak példák, történelmiek a „kilengésekről”: Kleopátra, Nagy Katalin, Mária Terézia, de közelebb hozzánk Golda Meir, Indira Gandhi, Margaret Thatcher, Angela Merkel, honi viszonylatban (és arányokban) pedig Doina Cornea, Smaranda Enache, akár Adriana Săftoiu... (Ugyanakkor az is való, hogy számos esetben a nők helyzetbe hozása csak rontott a nemek közéleti szerepvállalását sürgető diskurzusnak: Roberta Anastase, Viorica Dăncilă, Elena Udrea csak pár hazai példa erre.) Most épp rekordközeli a hölgyek aránya a frissen felesküdött Ciolacu-kabinetben, de a félig novíciusnak számító külügyes Odobescut leszámítva a többiek futottak már köröket, nem kimondottan átütő sikerrel.  

Marcel Ciolacu parlamenti elszólása részben menthető, ha feltételezzük, hogy a szocdemes pártvezér és újabban kormányfő nem uralja a nyelvi árnyalatok teljes spektrumát – a román nyelvű forrásokban inkább a korban tiszteletre méltó, bölcs és karriert maga mögött tudó politikai közszereplő jelenik meg. Tény, hogy Ciolacu több mint 21 éves pályafutása alatt a helyi tanácsos, alpolgármester, prefektus, képviselő, házelnök, pártvezér is volt, ám ettől még nem nevezhető államférfinak, a kifejezés általam javasolt szemantikája szerint. Hasonlóképpen elődje, a civil arénába „tuszkolt” extábornok Nicolae Ciucă legfeljebb érdemdús hadfinak nevezhető (hogy a román hadsereg mennyire forma, keret és ürügy, és milyen mértékben tényleges eredményeken alapuló szakmai karrierek terepe, az, gyakori példák tükrében, szintén hogy úgy mondjam, „véleményes” – elég, ha a hadiipar korszerűsítésének felemásságára, vagy a külföldi felszerelések beszerzése körüli homályos és logikátlan ügyletekre gondolunk). Kelemen Hunor 1996-tól kezdett el politizálni, tapasztalt, edzett, az átlagosnál képzettebb, és bizonyos mértékű tekintélyt szerzett, ám őt sem nevezném (még) államférfinak.

Példám csak tünete egy állapotnak: a nehézkes és kiszipolyozott állam, a nívótlan, ám annál harsányabb törvényhozás, általában az intézmények pervertált túlméretezése és agyonszabályozása, melyhez most csak egyetlen, anekdotikus epizódot idézek: aránylag friss történet, mely szerint a bukaresti parlamentben a honatya (igen, már megint a férfias, gondoskodó figura) papírokat intéz, iktat, hogy valamely törvénytervezet továbbjuthasson a maga útján. A té ház tisztviselője meg szól, hogy képviselő úr, de hát erre a dokumentumra még jár egy pecsét. A politikus pedig replikázik: no, de épp mi szavaztuk meg nemrég, hogy a pecsét már nem kötelező. A csinovnyik meg ezzel vág vissza: Természetesen így van, képviselő úr, de tudja, mégis, a biztonság kedvéért... 

(Nyitókép: gov.ro)