Diktatúrában nőttem fel, jól tudom milyen a szabad sajtó ellentéte. De milyen a szabad sajtó? Aki azt hiszi, hogy a szabad sajtó bármikor bármit megírhat – nagyon téved. Még a legszabadabb szellemű országokban is mindennek megvan a maga helye és ideje, akárcsak egy jól működő házasságban vagy jó családban.

A szabad sajtó a szólásszabadság egyik legfelelősebb formája, már csak azért is, hiszen hatását tekintve nem ugyanaz hordószónoknak lenni a Hyde Parkban, vagy újságírónak a BBC-nél, például. Nem véletlenül, de mérvadó példaként hoztam fel a Hyde parkot, illetve a BBC-t. A Hyde Park északkeleti sarkában jó példát kaphatunk a polgárok általános szólásszabadságról, hiszen ott bárki fennhangon megfogalmazhatja bármivel kapcsolatban a véleményét. Dicsérhet vagy kritizálhat az ember, a bobbyk nem viszik a sittre és az emberek sem bántják a szónokot. Figyelmesen meghallgatják vagy érdektelenül elfordulnak tőle, ennyi a felszólalás jutalma vagy büntetése.

A szabad sajtó bonyolult dolog, hiszen az emberek önállóságára, érett olvasni tudására, illetve törvénytiszteletére alapozódik. Nem maradhat fenn a szabad sajtó ott ahol a társadalom nagy részének szövegértési és értelmezési gondjai vannak. Megfordítva: az a társadalom, mely nem gyakorlott újságolvasókból és autonóm médiafogyasztókból áll, sokkal inkább kitett a központosított agymosás és propaganda hatásainak. Mindebből levezethető tehát, hogy a szabad sajtó csakis jól működő demokráciákban fordulhat elő, olyannyira, hogy egyenesen a demokrácia fokmérője és lakmuszpapírjává válik. Ettől függetlenül, téves az az elképzelés miszerint a sajtószabadság a mindenek megírásának korlátozatlan lehetősége lenne. Azokban a nyugodt és kiegyensúlyozott társadalmakban ahol a szabadságjogok maximálisan biztosítottak, a „szabad országban szabad emberek azt teszik, amit szabad” jellemzés a helytálló.

Hogy mit szabad és mit nem, az elsősorban íratlan kulturális törvények függvénye, a kifejezés szabadságának elsősorban a jó ízlés szab határt. Példaként következzen egy plasztikus analógia. A múzeumok kegyelettel őrzik és állítják ki a híres emberek személyes relikviáit. Gandhi szemüvege, Nelson admirális távcsöve, Kossuth Lajos szipkája, X vagy Y sétapálcája, vagy az automobil, melyben Ferenc Ferdinándot feleségestől agyonlőtték Szarajevóban mind az emberek érdeklődésére tart számot, de, még ha hitelesen létezik is valahol, soha senki nem gondolt arra, hogy kiállítsa Napóleon alsóneműjét, melyet Lipcsénél a Népek Csatája megvívásakor viselt, vagy VIII. Henrik felesége, Boleyn Anna éjjeliedényét, melyet a fogságban használt, mielőtt lefejezték. Ez azért van így mert minden szenzációéhségünk és kíváncsiságunk ellenére is, társadalmi konvencióból, jólneveltségből betartjuk a jó ízlés és tapintat határait. Elfogadjuk és ösztönösen tiszteletben tartjuk minden ember, így a híres emberek jogát is az intimitáshoz. A wc múzeum Amszterdamban vagy egy erotikusjáték-kiállítás, muzeológiailag és kultúrtörténetileg is megállja a helyét, helyénvaló és érdekes is lehet, mindaddig míg nem személyeskedik, megengedhetetlen viszont ismert személyek testi szükségleteinek tárgyi kellékeit kiállítani, mert az se nem kultúrtörténet, se nem közügy.

A sajtószabadság fő ismérve a társadalmi felelősségvállalás. Ez azt jelenti, hogy leírni ugyan bármit le lehet, de mielőtt közreadnánk az írást felmérjük, hogy mi a köz elé bocsátandó üzenetünk szándéka és lehetséges következménye. Közhivatalnokok, közszereplők viselt dolgai, melyek a társadalom jólétét vagy biztonságát fenyegetik, föltétlenül közzé kell tétessenek, hogy megfelelő társadalmi nyomással korrigálni lehessen őket. Ugyanígy a muzulmánok újabbkori európai térfoglalásának okairól vagy Európát érintő lehetséges következményeiről szabad és kell is cikkeket írni, mert a jelenség jogosan foglalkoztatja az európaiakat és szorongással tölti el őket. Semmiképpen nem szabadna viszont karikatúrákat közölni Mohamedről. Több okból sem. Elsősorban azért nem, mert mindannyiunknak el kellene fogadni, hogy létezik egy-két olyan személy és dolog ezen a világon, aki és ami sokak számára szent. Ha milliárdnyi ember szentként tekint valakire, azok is akiknek nincs közük hozzá vagy nem hisznek benne  – joguk van hozzá – türelemmel kellene tekintsenek rá. A dán karikaturista vagy a francia lap mely rajzát lehozta, önös célból visszaélt társadalmi szerepével. Tettük következményeit, ha minden részletében nem is, de előre láthatták vagy láthatták volna.

A szabad sajtót érett és felkészült olvasóknak, médiafogyasztóknak „csinálják” érett és felkészült újságírók, olyan szabad országban ahol az államhatalom a demokratikus fejlettség azon szintjére jutott, mikor már nem igényli a cenzúra és a propaganda intézményeit. A szabad sajtó ott létezik, ahol cikkeket lehet közölni, melynek témája maga a szabad sajtó!

(Nyitókép: Léphaft Pál rajza)