Katonák, papok, orvosok és tanárok ne sztrájkolhassanak, törvény gondoskodjon erről, a társadalom viszont arról, hogy ezek a „szolgáltatások” megfelelő szervezéssel és bonifikációval, magyarán arányos és méltányos anyagi térítéssel társuljanak. Az ötletet egy jó ismerősöm fogalmazta meg közösségi felületen megejtett bejegyzésében. A mondat második felét beismerem, én egészítettem ki ilyenformán, bízva, hogy a szűkszavúbb utalás („másképp kell ezt rendezni”) erre vonatkozott. Harmadik hete, hogy nem jutunk dülőre ebben a tanügyis macerában, és ideje, hogy néhány átmeneti konklúzióval bővüljön az egyre testesebb dosszié; mint egykoron az óraterv meg a táblavázlat holdudvarában, kissé didaktikusan szegmentálva, de talán átláthatóbb (és logikusabb) formában:

1. A baj sohasem jön egyből… és egyedül

Mert a bérfejlesztés lassan féléves kormányzati halogatása előtt volt még ígérethalmaz egy jó adag, valójában 2017 óta érik itt a botrány, akkor fogadták el az általános bértáblát (amit persze az élet: pandémia-háború-gazdasági válság + infláció + botor szakpolitikák) alaposán átírni készül. Hogy „vérszemet” kaptak az egészségügyiek, meg a börtönőrök és egyéb alkalmazotti kategóriák, az a legtermészetesebb reakció: most van helyzet, most érdemes nyomást gyakorolni – és a jelek szerint ez nem épp megalapozatlan kalkulus. Morális vonatkozásaira itt nem térünk ki, azok ugyanis a „Hogyan kurvult el a hazai társadalmi közeg az utóbbi négy ötéves tervben” című szakdolgozat tárgyát képeznék; kényesebb olvasóink kedvéért a kurvult-at lehet lazán degradálódott-nak is olvasni.

2. A baj gyökere – szűk keresztmetszet

A politikum álságos és legkevésbé szakszerű viszonyulását azért indokolt legalább ultraröviden „értékelni”, mert ezáltal a témakezelés több évtizedes hagyománya kerül előtérbe, pontosabban az, hogy a manifeszt és formális nemzeti konszenzus dacára az oktatás rendre hátrébb sorolódott (és itt a „normális” esztendőket is számoljuk bele). Miközben kitartóan érkeztek a riasztó adatok – PISA, belső mérések, szokásos tanfelügyelői összesítések – a szaktárca, néhány kommüniké, vérszegény konferencia, uniós igazodást utánzó tamulmányfélét leszámítva – majd semmit nem kezdeményezett, hogy érdemben tematizálja a gondokat. Melyek többrendbéliek, elegendő a bérezésbeli hiányérzeteket listázni, hogy kiderüljön: a szakma a legkülönbözőbb módon érzi magát hátrányba taszítottnak.

Ezt a problémaköteget igyekezett felhasználnia kormányzat arra, hogy éket verjen pedagógus és kisegítő személyzet, illetve az oktatók különböző kategóriai között, mint láttuk, eddig enyhe sikerrel.

3. Válság és menedzsment, avagy a formatervezett bénázás iskolapéldája

Ebben az alpontban csupa nyomdafestéket nehezen tűrő kifejezés tolakszik elő, a prüdéria paravánja nem azért fedi el, mert a szerkesztő seperc alatt kivágná (vele a szerzőt is a lap külsős munkatársai közül), hanem mert artikulált mondatokban érdemes kommunikálni legalább itt, ha a Tanügyminisztérium és maga a kormány, meg pártjai elmulasztották az utóbbi hetekben ezt a lehetőséget. Úgy, hogy a krízis első napjaiban a tanügyi tárca egyszerűen nem reagált a válságra: mintha egy lokális tanárzendülés lett volna, amit ott lent a megye majd csak megold valahogy. Majd meg úgy, hogy a két fő koalíciós párt abban emésztette fel energiáját, hogy egymásra tologatta a felelősséget. Majd megérkezett a „merészelő” tanárokat aposztrofáló államfő, aki előbb (bár már akkor késő volt) közvetítőnek és az egyezség betartását szavatoló szereplőnek tüntette fel magát, (ismerjük be, igen csekély meggyőző erővel). Az utolsó szakaszban előkerült a kelléktárból a szülőket sajnáló, a diákok jövőjéért (mi több egész nemzedékekért) masszívan aggódó ábrázat és tonalitás, a legdrabálisabb és legperverzebb technika, amit ilyenkor morális zsarolásként be lehet vetni. Ehhez pakoljunk még apró kis számháborús – ám könnyeden leszerelt – diverziós gesztust arról, hogy hányan hagyták abba a sztrájkot.

4. És mi van a címmel, mégis…

Hát csak annyi, hogy a több százezres hazai pedagógustársadalom politikai kriminalizálása nem tesz jót se nemzetnek sem az ő fejlődését biztosító szellemi munkásoknak. Oktatóink mintegy fele egy mérvadó szakpolitikus meglátása szerint nem érzi magát komfortosan a pályán (ugye, lehet finoman-érzékkel fogalmazni, és a valót el nem kerülni egyben…), vagy mert valaki ezt javasolta, vagy mert családi hagyomány, mert nem volt épp más, szóval kompromisszumként éli meg naponta szakmai közegében való jelenlétet. Ezt nem enyhítik az igen nagy ballasztot jelentő úgynevezett továbbképzések (és itt most egy perc torpanás, vele meg elnézést kérek azon esetek szereplőitől, ahol valós tudás-készség-tapasztalatátadás zajlik), és az sem, hogy rémesen sok papírmunkás, adatlapos adminisztrációval „körítik” a kimondottan katedrai munkát: csoportvezető óvó nénik, tancik és oszik a megmondhatói.

És mégis végzik, csinálják, teszik a dolgukat. Mielőtt cikkíráshoz kezdtem volna, szembe jött velem egy tanár-szülő nyílt levele: biztosan számos hasonló szöveg kerül közkézre ilyenkor. Lényege, hogy a végzős, vizsgára álló lányáért aggódó oktató egyben abban is reménykedik: jó vizsgája lesz ez az életnek, amelyet megfelelően abszolválnak majd, mintegy példát mutatva önreflexióból, felelős cselekvésből, és a szakmai-emberi méltóság iránti ragaszkodásból. Ez az, amit nem tudnak sem a döntnökök propagandaízű statisztikákkal sem a szociológusok excel-táblázatokba zsúfolt dinamikákkal kimutatni. Mert az adatok kényelmetlenek: tavaly egy hazai családban a havi költségvetés 7,7%-a ment dohánytermékekre és alkoholra, míg oktatásra-képzésre 0,5%-ot költöttünk. 

(Nyitókép: Agerpres)