Ha nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába, olvashatjuk a jézusi felhívást Máté evangéliumában. A teológiai fejtegetéstől eltekintve is érdemes gyermeknap apropóján elgondolkodni azon, hogy mit tanulhatunk felnőttként a gyermekektől. Rendszerint ezt fordítva szoktuk végiggondolni, ha egyáltalán... Nem segíti ezt a „kifordított” megközelítést az sem, hogy az élet fura játékaként felnőve teljesen elfelejtkezünk életünk első pár évéről, néhány korabeli emléktöredéket leszámítva sötét homályba borul ez az időszak. Két kisfiú apukájaként jelen gondolatmenetben kiemelten a kisgyermekekre irányítom a figyelmemet.

Hogy mégsem maradunk vaksötétben, hogy milyen is a kisgyermekkor, az annak köszönhető, hogy nagyobb testvérként, szülőként, nagyszülőként az életünk részei a gyermekek, látjuk, tapasztaljuk őket. Ha a családunk részei, alapból annyi feladattal látnak el – már egyáltalán az, hogy életben tartsuk őket –, hogy nem sok időnk jut a reflexióra. Aránytalan, hogy miközben a szülők az első években sokszor a nap huszonnégyből huszonnégy órájában, a hét minden napján kisgyermekük igényei, szükségletei szerint alakítják az életüket, addig ebből szinte semmire sem emlékeznek majd gyermekeik felnőtté válva. Persze ki-ki döntse el, hogy áldás-e ez vagy átok. Szerintem mindkettő.

A fiaim nap mint nap emlékeztetnek arra, hogy milyen átütő ereje van a feltétel nélküli bizalomnak. Ugyan rákényszeríti őket a nekünk való kiszolgáltatottságuk, ők ettől eltekintve olyan mértékben bíznak bennünk, ami megfontoltságot, felelősséget, komolyanvételt igényel a mi részünkről. A felnőtteknél azt az embert, aki feltétel nélkül megbízik a másikban, jobb esetben csak naivnak, rosszabb esetben együgyünek, szerencsétlennek tartják, mert kiszolgáltatja magát a másik jó- vagy (inkább) rosszindulatának. Amikor játszunk, a fiam a kezemet megfogva teljesen hátradől, nem tartva attól, hogy én elengedem és beveri a fejét. Felnőttként bizonyára többször ejtettek már pofára, nem csoda, hogy inkább igyekszünk elkerülni az arcra esést. Mégis érdemes volna kockáztatnunk és beszállnunk a bizalomjátékba. Rizikót vállalunk, kiszolgáltatjuk magunkat a másiknak, de ez a ráhagyatkozás a másikban is elindíthat egy olyan folyamatot, amelyben kicsírázhat a bizalom elvetett magja. Ha kezdetben nem megy másként, vegyünk bukósisakot, párnázzuk ki a fenekünket, hátunkat és fogjuk meg a másik kezét egy bizalmasabb, tartalmasabb, szebb élet kezdő lépéseként.

A kíváncsiság a fiaim másik tulajdonsága, ami nap mint nap tükröt tart számomra. A világ felfedezésének vágya hajtja őket, meg akarják tapasztalni, érteni annak működését, a benne rejlő csodát. Felnőttként úgy hisszük, már eleget láttunk, minket már nem lehet meglepni, tudjuk, hogy működnek a dolgok, értjük az életet, így aztán már előre tudni véljük, hogy mit akar mondani a feleségünk, főnökünk, beosztottunk, a szomszéd... hogy aztán saját prekoncepcióinkkal és gondolatainkkal viaskodjunk a valóban elmondottak helyett. Felnőttként tudjuk, hogyan kell autót, céget vezetni, zakuszkát főzni, gyermeket nevelni, senki ne mondja meg nekünk, hogy merre az arra. Értjük a focit, az epidemológiát, szakértői vagyunk a világpolitikának, meg egyáltalán, bárminek, mindennek. Pedig milyen jó volna gyermeki lelkülettel és kíváncsisággal egy beszélgetést a másik meghallgatásával kezdeni, és párbeszédet kialakítani, ha kölcsönösen tanulnánk egymástól, megtalálva az egyensúlyt a nyitottság és a kritikai érzék között.

Persze vannak dolgok, magatartásformák, amelyeket nem árt a gyermekkorban hagyni: a mindennek ellentmondó dacosságot, az érzelmeinknek teljesen kiszolgáltatott hangulatingadozást, a holnapot kevéssé ismerő türelmetlenséget, az ellentmondást nem tűrő akaratosságot... Kölcsönösen van mit tanuljunk egymástól felnőttek és gyermekek: próbáljuk azokat a tulajdonságokat ellesni egymástól, amelyek építik és nem rombolják a világot, az életünket.

Ha nincsenek is emlékeink életünk első éveiből, egész életünket meghatározó mintázatok alakulnak ki az agyunkban, sémák, amelyek meghatározzák a világhoz, az emberekhez, egymáshoz való viszonyulásunkat. Ez kettős felelősséget jelent számunkra, gondolkodjunk el a tanmese megvalósításán: egyfelől felnőttként teremtsünk olyan környezetet gyermekeink számára, amelyben kibontakoztathatják a bennük rejlő szépséget, bizalmat, kíváncsiságot..., másfelől legyünk nyitottak arra, hogy ne csak tanítani akarjuk őket, hanem mi magunk is tanuljunk tőlük, felidézve, megélve a bennünk élő gyermeki lelkületet.

(Nyitókép: Adobe Firefly)