Mindazoknak, akik a „templomésiskola” kommunikációs fesztivizmusának mantrájával szocializálódtak e kisebbségi létformára, most bizonyára nagy zökkenés ez a paradigmaváltás.

Mondhatni drámai fordulat; nem mintha tragikus felhangokkal nem lennénk szinkronban immár véráztatta századokon át… Minap történt, hogy egyetlen héten ugyanazon erdélyi településen új kisdedóvót és frissen befejezett kápolnát avattak. A demográfiailag dinamikusan fejlődő helységre ráfért a közoktatási intézményrendszer bővítése, lett is ünnepi alkalom elérzékenyült szülők karéjában fellépő aprónéppel, egyháziakkal, lokális notabilitásokkal, megyei és országos illetékesekkel.

A ravatalozó „átadásakor” már valamivel visszafogottabb volt a létszám, meg az eseményt dokumentáló képanyag kromatikája is. A felvételek közé azért belekeveredett egy, amely valószínűleg nagyszülője kezét markoló kisgyereket ábrázol. Pillanatra lefagyott a mozdulat az online felületen lapozgató ujjamban: lehet, hogy a nagyira hagyták a gyermekecskét, s nem lévén más módja a pesztrálásnak, magával vitte a ravatalavatásra – ez ötlött fel mentő gondolatként, mint életszerű kibúvó. Ettől függetlenül a fotókollekció szerkesztője és publikálója enyhén szólva felelőtlen gesztussal tette közzé a felvételt.A visszásan vitatható képi jelenlét, meg a kápolna átadásának nem túl ihletett időzítése helyett inkább továbbgondolásra sarkall ez a fonák helyzet. Mármint annak leltározására, hogy akkor mire is van szüksége egy-egy közösségnek igazából. Mi lenne az igények rangsorolásának leghatékonyabb módja, mennyire a valós hiányokról van szó, vagy a pályázatilag pótlásra vélt tételekből áll a lajstrom. Ha mondjuk ad absurdum jégesőhárító rendszerekre lehetne támogatást szerezni, nem biztos, hogy mondjuk egy különben is csapadékszegény vidéken nyerő lenne ilyesmire hajtani. De hát van ez az elöljárói reflex, ami arra ösztönzi a polgármesteri-megyei tanácsi hivatalokat, hogy mindig felspannolva, a szomszéd falu-város-megye lépéseit lesi, nehogy lemaradjanak már valamiről. Közben meg biztosan akad kerékpárút, idősgondozó, árterületrendezés, közlekedésoptimizálás, hogy csak pár gyakori gondot soroljak kapásból.

Igaz ugyan, hogy a korszerűsödő társadalomban a szokások is változófélben, s ekképpen a háztól való temetés is kikopik (ezzel a virrasztás kohéziót visszaigazoló ceremóniája is) – amit közegészségügyi szabványokra hivatkozva lehet a haladás jeleként értelmezni, de a kápolnaügyben igazi jelenségről, összerdélyi módiról kell beszélni. Olyan ez kicsit (és elnézést a meredek hasonlatért), mint a falunapi tűzijáték: ahogyan elharapódzott, majd már az lett a tét, hogy melyik hány percig tart… a ravatal bár az elmúlás díszlete, mégiscsak tartós stáció az efemer égi sziporkák harsányához képest.