Sokakat megdöbbenthetett a Times Magazinnak a baloldali választói „összeesküvést” – nem leleplező, hanem éppenséggel legitimáló – cikke (Ismertetését lásd a kolozsvári Szabadság Baloldali összeesküvés mentette meg az amerikai demokráciát? című írásában is, február 11.), mely szerint „nagyhatalmú emberek iparágakon és ideológiákon átnyúló közös munkálkodása” és nem maga a választói akarat mentette meg úgymond az amerikai demokráciát. Az ismertető meglehetősen szabadon, főként az „összeesküvés” szervezőinek nyilatkozataira alapozva mutatja a be a testes írást, mely voltaképpen azokról a lépésekről szól, melyekkel az önmaguk által is árnyékkampánynak nevezett akciósorozat motivációit és lépéseit bemutatják. (A teljes szöveg a Timesban The Secret History of the Shadow Campaign, that Saved the 2020 Election címen olvasható).

A fordítási pontatlanságok és a szöveg helyesírási hibái azonban nem változtatnak magukon az eredeti szöveg által megjelenített tényeken, melyek az eredeti sokszorosan terjedelmesebb szövegben jóval árnyaltabban és nagyobb részletbőséggel jelennek meg. Az állításban (melyet már az eredeti cím is megfogalmaz) ugyanis nem csak implicite, de explicite is benne rejlik, hogy nem a választók akarata volt az ún. megmentő. A győzelmet a szó szoros értelmében több mint 1000 milliárdos pénztoborzásra alapozott, a választási küzdelem „konstruktőre” Mike Podhorzer által irányított hatalmas aktivista gárda szervezte meg. Beleértve a Black Lives Matter mozgalmat is, melytől a demokrata politikusoknak már csak a látszat kedvéért is távol kellett maradniuk. Ennek ellenére a szervezők „közös munkálkodásának” végeredménye a háttérben maradt értelmi szerzőt, a legnagyobb amerikai Szakszervezeti Szövetség és az Egyesült Államok Kereskedelmi Kamarájának elnöki főtanácsadóját, a már említett Mike Podhorzert arra a következtetésre juttatja, hogy „végül győzött a demokrácia. A népakarat nem maradt alul. De visszatekintve őrületesnek tűnik, hogy erre volt szükség ahhoz, hogy az Amerikai Egyesült Államokban meg lehessen szervezni egy választást.”

„Minden kísérlet vereséget szenvedett, mely a választások megfelelő (! - B.B.) kimenetelébe avatkozott volna bele – nyilatkozta a cikkben a Protect Democracy nevű jogállamisági szervezet és érdekképviseleti csoport alapítója, Ian Bassin is. –  Rendkívül fontos, hogy az ország megértse: mindez nem véletlenül történt. A rendszer nem egy csodának köszönhetően működött. A demokrácia nem önmegvalósító.”

A „nem önmegvalósító”, következésként csak jótékony kívülállók által megvalósítható „demokrácia megvédésében” résztvevők (akik a munka hevében elfeledték definiálni gyakorta használt „megfelelő” terminus voltaképpeni jelentését is: kinek, miért, hogyan) arra kérték például az államokat, hogy a „megfelelő kimenetel” érdekében változtassák meg szavazási rendszerüket és törvényeiket, hárítsák el a választók elnyomására irányuló pereket (azaz zárják ki a bíróságokat a demokratikus folyamatok felülvizsgálatából), közvélemény-kutatások seregeit toborozzák és emberek millióit beszéljék rá a levélszavazásra. Emellett nyomást gyakoroltak a közösségi médiára, hogy lépjenek fel szigorúbban a dezinformációkkal szemben.

Hogy valóban Trump (és kizárólag ő) dezinformált az egy igazhívő „demokrata”, tehát az „ismét hatalomra jutott” megfelelő demokráciafelfogás elkötelezett hívének szemében valóban magától értetődő. Természetesen mi is hozzájuk szoktunk. Számunkra sem volt túlságosan tarumatizáló, hogy az Amerikai Egyesült Államok egy – fennhatósága alá tartozó, de területen kívülinek deklarált – büntetésvégrehajtási intézményben azokat az amerikai vagy Amerika ellenségeinek tekintett emberi lényeket veti alá középkori szellemű kínvallatásoknak, akik megsértik vagy megsérthetik az Egyesült Államok nemzetbiztonságát. Lehetne ez egyéb mint dezinformáció? Ahogyan az is, hogy az Egyesült Államok elnöke utasítást adhat idegen államok polgárainak idegen államok területén való közönséges meggyilkolására, valamiféle veszett kutyaként való „kilövetésére” (még ha valóban azok is). Ahogy éppenséggel az is, hogy Amerika az Egyesült Nemzetek Jóváhagyása nélkül bosszúhadjáratokat indított idegen államok ellen. (Hogy csak a legutóbbiakat említsem: Irak, Afganisztán.) Egyszerűen mi is legyintettünk rá. Ahogyan Snowden, vagy Julian Assange leleplezéseire is. Mert még ha igazak lennének is: C'est la vie!

Ezek után a választások kvázi legális meghekkelése egy olyan, alapelveiben gyémánt-szilárd államban mint Amerika, igazán bagatell.

Prodhozert idézve a „népakarat nem maradt alul”. Ezúttal sem. De ha a népakaratot csupán egyfajta titkosan demokratikus árnyékkampánnyal lehetett megmenteni, két alapvető kérdés vetődik fel: mit érthet a jeles kampányvezér a „népen” és mit a „demokrácián”? Nyilván nem azt, amit a klasszikus demokráciaelmélet értett. Ámbár, amit ért, az – mint fentebb utaltam rá – korántsem előzmény nélküli.

S ekként a társadalomtudományok elfogulatlan szemlélői számára már réges-régen ismert. Ennek a demokráciafelfogásnak egyik legátfogóbb összefoglalása Reiner Mausfeld Miért hallgatnak a bárányok? (Warum schweigen die Lämmer?) című könyvében található. A válasz summáját köznyelvre lefordítva: a bárányok azért hallgatnak, mert úgy vélik, azt kell tenniük, amit pásztoraik helyeseknek vélnek, s ekként elvárnak tőlük. Azaz az utóbbiak (mármint a pápák) a maguk hitbéli eszközeivel (de – legalábbis ami magát a hitet illeti – alapvetően manipulatív szándékoktól mentesen) arra fele terelhetik bárányaikat, amerre (gyakorta – sajnos ők sem mindig – valóban belső meggyőződésből) helyesnek tartják. A címbéli kérdés egyébként kétszeresen is metaforikus. A szó első jelentésében vett pásztorai és bárányai is összetevői a jelentéstartománynak…

De ahogyan a juhnyáj (mindkét értelemben) alkalmazkodik pásztoraihoz, a népnek ugyanúgy idomulnia kell az őket terelgető elitekhez, esetünkben a gazdaság mágnásaihoz, a szakszervezetek és a megfelelően elasztikus jogrendszer (lásd fentebb) képviselőihez. Ha törik, ha szakad. Prodhozerék a szó szoros értelmében minden eszközzel a demokraták irányába terelték a még bizonytalankodó, vagy eredetileg másként orientálódó választókat. Umberto Eco alapvetően esztétikai tézisei az „új középkorra” vonatkozóan ezúttal is igazolódni látszanak. Ami talán már nem is annyira meghökkentő…

A modern társadalmakban persze a terelgetés eszköze nem az irracionális hitnek – az emberi lélekbe kvázi genetikailag belekódolt  alakzata, hanem (a „hit” korszerű formáival immár tudatosan összefércelt) propaganda, illetve ennek szofisztikáltabb formája: a manipuláció. (A hit minden korai társadalomban jelenlévő, tehát nagymértékben természetes jelenség, amennyiben – a természettudományokba vetett feltétlen bizalom gyanánt – ellentétes előjellel bár, de még az ateizmus mélyében is ott lappang.)

A leghétköznapibb manipuláció az úgynevezett véleménymenedzselés. Ennek „eredményeként” ugyanis saját tetteink vagy a saját társadalmaink által elkövetett cselekedetek, melyek – ha mások követnék el ellenünk vagy társadalmaink ellen – mélységes felháborodást váltanának ki belőlünk, szisztematikusan „láthatatlanokká” válnak. Ez az erkölcsi farkasvakság a modern demokráciának is elidegeníthetetlen sajátossága. Független nemzetközi emberjogi szervezetek adatai alapján az Amerikai Egyesült Államok a koreai, a vietnámi, a közel-keleti háborúkban – csak II. világháború óta – 30-40 millió civil életét oltották ki. A demokrácia és az emberi jogok nevében! Ezek a tények az amerikai állampolgárok többségének önérzetét alig ingatták meg, a vietnámi háború elleni tüntetések is csupán a konfliktus végső, fokozatosan az amerikaiak számára is abszurddá váló periódusában lángoltak fel.

A propaganda egyik lényegi vonása a manipuláció, melynek révén egyfajta „láthatatlan kormányzat” jön létre, s mely „felvilágosító” hálózataival fokozatosan mindannyiunkat hatalmába kerít. (Lásd a demokrácia védelmében eleddig „láthatatlanul ágáló demokratákat”!) A propaganda ugyanis véleményeket ültet el a tudatban, melyek – minden ellenkező híresztelés dacára – jóval veszélyesebbek, mint az érzelmek, mivel – éppen látszólagos racionalitásuk révén – sokkal tartósabbak és hatékonyabbak, mint az utóbbiak. Magyarán nem a gyűlölet az, ami a társadalmi csoportokat és népeket egymás ellen fordítja, hanem a meggyőződéssé merevített vélemények, a valóság rögeszmeszerűen eltorzult/eltorzított értelmezései.

A propaganda lényege a tények erkölcsi aspektusainak elmaszatolása. A legfontosabb eszköz ez esetben is nyelv, az a bizonyos – George Orwell által felfedezett „újbeszél” –, mely a fogalmak józan ész szerinti jelentésének megváltoztatásával a tényeket, s következésként a világképet írja át. „A szabadság az – állította Orwell –, ha jogunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.” Az újabb „újbeszél”, melynek funkcióit manapság a politikai korrektség vette át, a kétszer kettő néha öt mámorító szabadságára épít.

A propaganda manipulatív módszerei a valóságot a valóság illúziójával helyettesítik. Az úgynevezett szakértők által irányított demokrácia egyfajta látványdemokráciává (spectator democracy) alakul, melyben az állampolgár csupán az események szemlélőjeként lehet „részese” a politikai folyamatoknak. (Prodhorzer és társai háttérkampányukkal ennek vették elejét. Az utcákat is elárasztva a szó szoros értelmében urnák elé terelték a korábbi zavargások során már meg is félemlített választókat.)

Ez a faja látványdemokrácia a valóságos, azaz a részvételi demokráciával (inclusive democracy) összeegyeztethetetlen, hiszen lényege az állampolgári tudatok politikamentesítése, a politika iránti bizalom, sőt a részvételi demokrácia „lehetetlenségének”, sőt veszélyességének tényként való „tudatosítása”. 

(A választást győzelemre vivő amerikai elitet gyaníthatóan már az is iszonyatosan fölháborítaná, ha Magyarországon a következő választásokon mégiscsak a választóközönség és a „Jóisten” összefogása mentené meg Orbán Viktor – a közvélemény-kutatók által mind törékenyebbnek hirdetett – esélyeit.)  

Mausfeld érvrendszerét folytatva: Ezeknek a technikáknak legfőbb előnye a diktatúrával szemben az, hogy jóval kevesebbe kerülnek és megbízhatóbbak is. Az emberek természetes ítélőképességét ugyanis hatékonyabban alááshatják, hogy aztán az uralkodó elitek vonzóvá stilizált nézetrendszereivel helyettesíthessék. A feladatot általában a tömegmédiába beágyazott újságírók csapatainak segítségével hajtják végre. (Az aktuális amerikai választási győzelem esetében az „önkéntes” illetve munkájuk fejében tisztesen javadalmazott agitátorok tömegei is részt vállaltak a feladatban.) Ez az – önmagát szabadnak hirdető – sajtó a jóltájékozottság narkotizáló illúzióját kelti fogyasztójában, mely végül is elaltat minden társadalmi felelősséget.

A módszerek – átlátszóságuk ellenére is – megdöbbentően hatékonyak. Amerikában mindkét irányban. De – mint a fentiekből kiderül – korántsem azonos intenzitással. A manipulációban tökélyre szert tett elit ugyanis Trump négy esztendős uralma ellenére is demokrata maradt. az Az első lépés az, hogy a tényeket a kommentátor puszta véleményekké nyilvánítja. Ezt követően elszigeteli őket egymástól, s ezzel a részelemek közti összefüggéseket átláthatatlanná teszi. Az eredeti kontextusukból kiszakított (idegen terminussal: dekontextualizált) tények nemcsak tényszerűségüket veszítik el, de erkölcsi implikációikat is. Az utolsó lépés az úgynevezett rekontextualizáció, azaz az elszigetelt elemeknek egy új – immár a manipulátorok által kialakított – kontextusba való áthelyezése.

Mausfeld megállapításai a fenti Times Magazinból vett idézetek minden szavára egy az egyben alkalmazhatók.

Az amerikai demokráciát „nagyhatalmú emberek iparágakon és ideológiákon átnyúló közös munkálkodása” mentette meg. A háttérben működtetett „árnyékkampány” eredményeként „a népakarat nem maradt alul”. Azaz a demokráciát a folyamatosan uralkodó elit mentette meg. S mivel a demokrácia alapvetően népuralom, következésként az (egyébként nem választott, azaz legfeljebb a szakszervezeti vezetők, illetve a munkáltatók által delegált) „nagyhatalmú” elit nem csupán „képviseli” a népet, hanem ő maga a nép. Mivel ez a feltevés napnál világosabb evidencia, Bassinnak föltétlenül ki kell emelnie: „Rendkívül fontos, hogy az ország megértse, hogy mindez nem véletlenül történt. A rendszer nem egy csodának köszönhetően működött. A demokrácia nem önmegvalósító.” A kijelentés mindenkivel azt hivatott megértetni, hogy aki nem így gondolja, híjával van a legelemibb intellektuális képességeknek is. Ez a felismerés az illető segítségére lehet annak az egyébként tökéletes képtelenségnek az elfogadásában is, hogy a demokrácia „nem önmegvalósító”. Annak ellenére is, hogy e tétel igazolására a weimari demokrácia bukása is nyomós érvnek tűnhet, hiszen az Hitler diktatúrájába torkollott, ahogyan a második világháborút követő kezdeti évek kelet-európai „mértékletes” demokráciai is a kommunistába. Csakhogy a demokratikus önszabályozó mechanizmusok működését mindkét esetben külső tényezők a háborús nyugati bosszúszomj, majd az orosz fennhatóság bénította meg. (A mostani amerikai választások esetében a „külső” tényezőt Prodhozer – bizonyos értelemben a tőke és az azzal összefonódott szakszervezeti elit világából érkező bársonyos – kényszerei képviselték.)

Mindez persze teljesen független Trump uralkodásának jellegétől és részleteitől. Ha azok valóban annyira elrettentőek voltak (és bizonyos aspektusokban kétségtelenül így volt), s a demokraták politikai teljesítménye annyira makulátlan lett volna, mint amilyennek a Times be szokta álltani, az előtérből (azaz valóban demokratikusan is) győzedelmeskedni lehetett volna.

Ha a Times-nak valóban igaza volna, akkor – ha a diktatúrától meg szeretnénk szabadulni – egyetlen esélyünk maradna: a felvilágosult abszolutizmus. Arra ugyanis egy valóban felvilágosult értelmiség is hatással lehetne. Ha volna még efféle…

Az értelmiség azonban, mely a Times cikke mögött áll, sok mindennek nevezhető, csak felvilágosultnak nem. Egyik állításuk ugyanis a másikat cáfolja, a fogalmakon merőben mást értenek, mint amit a józan ész diktál. Legfeljebb azt mondhatjuk róluk, amit Shakespeare Poloniusa Hamlet megjátszott vélekedéseiről: „Őrültség, de van benne rendszer.” Még ha logika a „baloldali összeesküvők” mondataiban (nem cselekedeteiben, azok a maguk szempontjából valóban koherensek) legfeljebb elvétve dereng is fel …

No de hol van a tavalyi hó?