Így látják 2022-t és ezzel várják a 2023-as esztendőt publicistáink
Így az év vége előtt néhány nappal hagyományos módon arra kértük a Maszol publicistáit, hogy foglalják össze azokat az eseményeket, gondolatokat, amelyek számukra a legjobban megaradtak az elmúló esztendőből. Íme, a Vélemény rovat munkatársainak őszinte összegzései.
Ambrus Attila: Vészharang visszhangja
A japánok újév beköszöntét pontosan 108 harangkongással jelzik. Ugyanis úgy tartják, hogy 6 fő bűn van a világban, és minden egyes bűnnek 18 árnyalata. Fő bűnnek számít a mohóság, a butaság, a harag, a könnyelműség, a határozatlanság és az irigység.
Ha visszatekintünk az Úrnak 2022. esztendejére, ezeknek a bűnöknek valahánya felsejlik vagy éppen élesen kirajzolódik.
Idén is igaza lett azoknak, akik arra a felvetésre, hogy 2021-nél rosszabb már nem jöhet, derűlátóan vágták rá: dehogynem! A koronavírus-járvány lélekölő lockdownjára jött a ború. A testet is megölő háború. És ha már közszájon forgott a leállás, a lockdown, azok, akik úgy vélik magukról, hogy övék a pénz és a hatalom, meglebegtették az energiaszolgáltatás leállását, a megrettent kisemberek pedig tiltakozás nélkül fizették ki a csillagászati számlákat a villanyáramért, a gázért, az üzemanyagért. És tűrték el szótlanul az egekbe szökő inflációt is.
Rettegve szurkoltak a kormánynak, hogy dollármilliókat költsön fegyverekre, vadászgépekre, miközben nemcsak a kisvárosok, de Bukarest utcáin is sárba ragadnak a kocsik.
A költségvetésből nem futotta, és jövőre sem futja az oktatásra a nagy dérrel-dúrral megszavazott 6 százalék. És kétes értékű egyetemi szakokon képezzük a Nyugat spárga- vagy eperszedő rabszolgáit.
Hogyan is törődnének szépkorú társainkkal, akik nehéz munkával, sok-sok lemondással megépítették nekünk a jelent, azok a csak a mának és maguknak élő politikai vezetőink, akik nem figyelnek a jövőre?
Kapcsolódó
Hogyan is léphetnének fel a korrupció ellen azok az uniós vezetők, akik otthon bőröndben tartják ötven eurós bankjegyekben az arab sejkektől csúszópénzként kapott százezreket?
Hogyan is emelne szót a kisebbségekért az az európai ország, amelynek külügyminisztere azzal kérkedik, hogy őt nem érdekli választóinak az érdeke, véleménye, ő meggyőződésének megfelelően ellenük is cselekszik, ha kell? Hogyan is várhatnánk sérelmeink megoldását azoktól, akik szerint a katonai konfliktusok oka nem a mohóság, az uralkodni vágyás, hanem a nemzeti kisebbségek megléte?
Mindezekre a nyugtalanító kérdésekre úgy tűnik, sommás választ adott 2022: sehogy!
Ezért nem tehetünk mást, mint japán mintára megkongatjuk a vészharangot, és megvalljuk magunknak és magunkban, hogy csak a Jóistenre számíthatunk, az Ő 365-ször elmondott biztatásában: Ne féljetek! Az egymásra figyelés, a kölcsönös segítségnyújtás, a szeretet ereje tarthat meg a 2023-as esztendőben, amely a dolgok mai állása szerint biztosan jobb év lesz, mint 2024.
Fogadjuk hát örömmel!
Rostás Péter István: Napló nélkül
Szerencsére idén sem vezettem naplót – az év nem lehet pusztán 365 szabvány időegység matematikai összege –, ilyenkor (a december végi esztendőjellemzéskor) tolakszanak előtérbe a többnyire, nagyjából, aránylag kínosan semmitmondó töltelékszavai. Vagy éppen a mindazonáltal.
Azért nem indokolt ezt az esztendőt lajstromba venni, mert kilóg belőle. Háborús évként csakis egy másik hasonló időszakhoz lehetne viszonyítani: például a kilencvenes évek elejéhez, amikor szintén európai térfélen dúlt háború, akkor épp a Balkánon. Tanulságait máig sem tudtuk feldolgozni, kihatásai most is (a legfrissebb észak-koszovói incidensek révén) érvényesülnek.
Egy másik cikkemben a fogyatkozás esztendejének neveztem 2022-t. De ugyanúgy egyetlen fogalomba sűrítve elnyerhetné az agresszió éve címet is: február 24. hajnala vinné a pálmát, és egyben hajlamossá tenne arra, hogy a többi térfélen megnyilvánuló erőszakot ehhez viszonyítva (le)minősítsük: pedig volt példa rá, mondhatni bő termésünk volt idén. A közbeszédben elszabadult diskurzusoktól, választási kampányokban elkövetett uszításokig, a hatalmak a legkülönfélébb pályákon izmoztak túlzott elánnnal; hol kicsaptak állásukból szakmai méltóságukért felszólaló pedagógusokat, hol meg újságírókat fenyegettek meg posztszekus módszerekkel, nehogy kiderülne végre: alapos a gyanú, hogy egy NATO- és EU-tagország miniszterelnöke vastagon másolt doktori disszertációja „megírása” közben.
Lehetséges, további nemzetközi hadszínterekben sincs hiány – a kínai-indiai, kínai-tajvani határokon egyaránt feszült a helyzet, Hegyi Karabahban parázslik a konfliktus, a már klasszikusnak tetsző szíriai hadszínteret megszokásból írom a felsorolás végére. Agressziót kiálthatunk a vásárlóerő elleni napi offenzívát látva, a kétszámjegyű infláció grafikonjait lapozva, de az is támadással ér fel, hogy például a honi tanügy újra alulfinanszírozott költségvetéssel tekint a 2023-as aratási idényre. És igen, valamilyen hivatali nyomásgyakorlás eredményeként kezdett az ország fődemográfusa szakmailag alig minősíthető magyarázkodásba, közvetlenül a népszámlálás lezárulta után, hogy akkor tulajdonképpen valójában, szóval hát… többen lennénk valójában, mint ahányan megszámláltattunk, méghozzá – és kibökött egy 19,2 milliós számjegyet.
Jövőre, bár időnként lankadni fog, de összességében nem lankad az erőszak: az olvasó ilyenkor pontokba szedett, konkrét tippeket várna. Ehelyett mégis csak folyamatokra merek koncentrálni. Az agressziót jórészt akkor jegyezzük, ha van kézzelfogható bizonyíték, nyoma, áldozata, beazonosítható helyszíne és időkódja. Az erőszakkal való fenyegetés, a sejtetés propagandája, az arra utaló jelek, az ellenséges alaphangulat gerjesztése már nem, vagy nem mindig érik el az ingerküszöböt. S ha mégis, ritkán váltanak ki többet, mint hevenyészett reakciót. Ha valamit még kívánhatok ilyen zárós határidőre, mint egy naptári év, talán épp ez lenne: élénkebb figyelmet, frissebb reflexeket, határozottabb válaszokat mindenre, amit erőszakként érzékelünk.
Amúgy meg szokásomhoz híven, 2023-ban sem fogok naplót vezetni.
Másréti Kató Zoltán: 2022–2023, tizenhárom sorban
Mindig zavartak az önfelmentő fatalizmus közhelyei, amilyen a „csak rosszabb ne legyen!” kifejezés is. Most én is kénytelen vagyok ugyanazt mondani. Az idei rossz év volt, mindenki a bőrén tapasztalhatta. Megrendült a bizalmunk mindenben és mindenkiben, 2022-ben semmi nem működött rendesen. A köz- és a politikai élet, a globális gazdaság és a geopolitika, de még a tudomány és az egyházak intézményes hitele is megroggyant. Értem ezt mindenekelőtt világszinten, aztán régiója válogatja, hogy mekkora volt ennek a kedvezőtlen változásnak a mértéke.
A jövő jósainak egyre nehezebb dolguk van. Vannak fogódzók, vannak megbecsülhető paraméterek, de ezek bármikor átrendeződhetnek vagy hirtelen ellenkező oldalukra fordulhatnak. Ami biztos, hogy a bizonytalanság még sokkal nagyobb lesz jövőben, mint az idén volt, és ennek a pusztító következményei megmutatkoznak majd a gazdasági és a társadalmi-politikai életben. Ez nem pesszimizmus, csak ténymegállapítás. Sokkal zajosabb, sokkal rázósabb és veszélyesebb év elé nézünk, mint amelyet magunk mögött tudhatunk.
Vasárnap délutáni, sétatéri csónakázás volt az idei év ahhoz képest, ami ránk vár: vadvízi evezés következik! Tessék jól megkapaszkodni!
Farkas István: Itt az idő
„Itt az idő” – üzente a szerkesztő. Tudjuk, ez azt jelenti, hogy év fordultával megválaszoljuk ugyanazt a két kérdést: milyen volt az elmúló, milyen lehet az eljövendő év. De az állandó médiafigyelemben élve azt is tudjuk, hogy társadalmunk nem kíváncsi a tényekre, számára az a hír, ami neki tetszik, ami nem igazolja a gondolkodásmódját, az bullshit. Ezen a ponton az olvasást abba lehet hagyni, hisz a következő mondatok ilyen értelemben csak az én igazságaim.
Kapcsolódó
Idén is egy februári esemény határozta meg az évet – és előreláthatóan a 2023-as esztendőt is ez fogja. A balkáni háborúk 1999-es lezárásával, mi, európaiak legalábbis, fellélegeztünk – a Krím 2014-es annektálására, valamint Azerbajdzsán és Hegyi-Karabah 2020-as egymásnakfeszülésére legyintettünk – Etiópia, Jemen és Mexikó messze vannak. Ezért is érte sokként a térséget az orosz birodalmi háború február 24-i kirobbanása. A független Ukrajna – persze, ismerős a mese: tulajdonképpen nem is független, mert Volodomir Zelenszkijt marionettbábúként rángatja Washington – lerohanása alapjaiban változtatta meg az életünket. Mint ahogy alapjaiban változtatta meg két évvel korábban egy szintén februári esemény – a koronavírus romániai megjelenése. Ahogy az is benne volt a levegőben – a szó legszorosabb értelmében – már 2019-ben, úgy az orosz–ukrán konfliktusnak is voltak előjelei, de hitkérdéssé váltak akkor is a tények.
Pedig 2022 a tényszerű, halmozódó válságok éve volt. Olyan válságoké, amelyek a koronavírus-járvány által felerősített problémák miatt mind egyéni, mind pedig társadalmi szinten fokozódtak. A közelünkben lévő háború ténye komoly pszichológiai hatással van valamennyiünkre – még ha mostanra valamilyen szinten meg is tanultunk élni ezzel – ahogy az energiahordozók válsága, a gazdasági bizonytalanság, a világrend átalakulásának folyamata is napi szinten érezteti hatását. Az orosz-ukrán háború miatt viszonylagos nyugalom honolt a belpolitika tengerén. Elmaradtak az előző években megszokott csetepaték, persze, volt szóváltás, de annyira halk, hogy esetenként még a sajtó ingerküszöbét is alig-alig érte el. Ezzel szemben gazdasági fronton látványos változást hozott a háború: az idei volt az elmúlt 20 év legdrágább karácsonya, rekordot döntött az infláció, alapkamatot emelt a nemzeti bank. A december 8-i osztrák Schengen-vétó, és a hazai politikum „másodrendű állampolgárokként kezelnek minket” mantrája, csak tovább rontotta a hazai állampolgárok amúgy sem magas morálját.
Kapcsolódó
Innen kell tehát fölállni, tíz hónnappal az életünk minden területére kiható háború kirobbanása után, elérhetetlennek tűnő távolságra a békétől, a gazdasági zűrzavar, a félelem, az éghajlati vészhelyzet kereszttüzében is állunk. Mert háborúban állunk az anyatermészettel is. „Zavarjátok össze a klímámat és én kicseszek az életetekkel” – írja le nagyon találóan Ali Smith azt, amit jelenleg klímakatasztrófa néven emlegetünk. Veszélyben vannak a Föld állatai és növényei, de veszélyben vagyunk mi emberek is, a mi civilizációnk az, amely a legrövidebbet húzza. Mert lám, ahogy kivonultunk Csernobilból (nyilván szebben is leléphettünk volna), ismét burjánzásba kezdett az élet. Értsd: mi jelentjük a legnagyobb veszélyt saját magunkra.
Felmérések igazolják, hogy a Föld polgárai pesszimisták a következő év számos vonatkozását illetően – nemcsak gazdasági szempontból, hanem az éghajlati katasztrófák vagy a nukleáris fegyverek bevetése tekintetében is. Bármennyire is hihetetlen, a sokéves, jól megszokott jólétünk került veszélybe. Az új körülmények új kihívások elé állítják a kormányokat, a vállalatokat és az egyes embereket is. A jövő elkezdődött, de a válaszokig még hosszú az út. Én optimistán realista vagyok a jövőt illetően, mert egyértelmű jelei vannak annak, hogy az emberiség felismerte: egy újabb technológiai forradalom nélkül halálra vagyunk (itt) ítélve. Már csak arra van szükség, hogy elismerjük: a béke több mint hippimánia. És valakinek meg kellene már végre húznia a vészféket is, hogy mire a szakadék szélére érünk, elkészüljön a „híd” is a végtelenbe. És tovább.
Szász Csaba: A (benzin)szívás éve
Van az az állapot, amikor a padlón fekve azt érzed, nincs már lejjebb, erre beszakad alattad a padló. Nagyjából ilyen érzést táplál számomra a múlófélben lévő esztendő. Pedig jól indult, éppen ledobtuk magunkról a járvány terheit, örültünk, hogy végre szabadon és korlátlanul mozoghatunk, gyülekezhetünk, szórakozhatunk, erre a szomszédban elkezdtek ropogni a fegyverek, Brüsszelből pedig jött a direktíva, hogy Putyinnal nem szabad szimpatizálni, sőt dolgát még inkább megnehezítendő, fürödjünk kevesebbet. Ha ez így kerül be a történelemkönyvekbe, az unokáink unokái is ezen fognak röhögni, és a szívás évének fogják hívni 2022-öt.
Az év végéhez közeledve bevett szokás az óévről érdeklődni, és válaszolni sem túl nehéz, hosszasan sorolhatjuk a még friss élményeket és emlékeket, ugyanakkor érdekelne, hogy mindezekből vajon mire fogunk még emlékezni mondjuk 20-30 év múlva. Valószínűleg nem sokra, így én inkább azokra a történésekre térnék ki, amelyek hosszabb szavatossági idővel rendelkeznek.
Az energiaválság biztosan ilyen. Igaz, hogy nem az orosz-ukrán konfliktussal kezdődött, hiszen a szikrát a fukusimai atomerőmű 2011-es balesete robbantotta ki és az európai atomerőművek leállítása lobbantotta lángra, de tény, hogy a válság kiteljesedése a 2022-es évhez köthető, ahogy az átlagember pénztárcájának drámai elvékonyodása is.
Szintén gyakori viszonyítási pont lesz a jövőben az idei népszámlálás eredménye, viszont ha marad a negatív népszaporulat és az elvándorlás, akkor már csak nosztalgiával fogunk visszaemlékezni arra az évre, amikor még egymillió magyar élt eme mioritikus országban.
December 19-én múlt 50 éve, hogy utoljára lépett ember a Holdra, az idei év viszont hozott egyvalamit, ami állítólag onnan is látszott. Megtanultuk Márki-Zay Péter nevét, de csak azért, hogy gyorsan el is felejtsük az ostobaságaival együtt. Akadt egy másik lecke, de ez esetben csak felfrissíteni kellett a korábban tanultakat, miszerint nehéz olyanokat összefogni, akiket eddig csak az Orbán elleni gyűlölet tartott össze, és akik egy kanál vízben is megfojtanák egymást.
Kapcsolódó
Idén történelmet írt a magyar labdarúgás, a mai napig élő 6–3-as emlék mellé hozzátehettünk egy 4–0-át, de történelminek nevezhető az idei foci-vb is. Gyaníthatóan ezekre a dolgokra fogunk hosszabb ideig emlékezni.
És hogy mit hoz 2023? Erre most legszívesebben nem válaszolnék. Legutóbb, kissé spekulatív módon, de reményekkel telten azt mondtam, hogy Hargita megye erőre kap, és rohamos fejlődésnek indul, erre a napokban jött ki egy elemzés, mely szerint a gazdasági és bérversenyben Hargita még a csóró megyék rangsorában is egyre inkább alul marad. Még inkább szűkítve a kört, azt jósoltam, hogy Székelyudvarhely is betoppan a robbanásszerű fejlődés sodrába, azonban a székely anyaváros egy ideje fejveszetten kapkodó, „mentsük, ami még menthető” üzemmódban éli mindennapjait.
Ugyanakkor merem remélni, hogy az idei év tanulságait kamatoztatni tudjuk 2023-ban, ahogy azt is remélem, hogy továbbra is erőt és hitet meríthetek a szomszédomtól, aki még most is a márciusban vásárolt 10 lejes benzinnel teli ezer literes tartályából tölti fel autóját. Nála a szívás éve benzinszívással is bővült. De ha ki is apad ez a motivációs forrásom, aggodalomra semmi ok, az emberi butaságnak várhatóan 2023-ban sem lesz határa.
Bíró Béla: Tegnap és maholnap
Kizökkent az idő, állapította meg Shakespeare józanul mérlegelő Hamletje. Igaz, ő még úgy vélte, neki kell majd helyre tolni azt. S neki is csak minden érték pusztulása árán sikerülhet. Hogy aztán jöhessen az új ember, a tisztakezű Fortinbras, aki Hamlet helyébe lép, s alapjaiból építi újjá a lepusztult világot. Legalábbis bennünk, egykori és mai nézőkben – az egymást kiegészítő értékek pusztulása s a nyomukban ébredt katarzis – ezt a hitet ülteti el.
Az elmúlt esztendő már nem tragédiákat, hanem tragikomédiákat és abszurdokat hagy maga mögött. A világ meghatározó hatalmai az egyetlen és kizárólagos igazságok nevében eltökélten kiirtanak mindent, amiért érdemes volt és lehetett élni. A legendás amerikai demokrácia romokban hever. Kibékíthetetlen politikai táborok és ideológiák állnak szemben egymással. S építő kompromisszumra semmi kilátás. Alapelv minden kultúra kiirtása. A cancel culture. A két tábort egyetlen érdekgubanc tartja össze: Európa végzetes meggyengítése, az oroszokon aratandó valamiféle végső győzelem, Kína és szövetségeseinek belehajszolása egy előbb-utóbb a gazdaságot is megbénító hszi csin-ping-i diktatúrába. Azaz a demokrácia-export végérvényes kudarca után talán még mindig lehetséges amerikai világuralom. À la Rome. Bármerre nézünk, mindenütt káosz fenyeget. És közben mindenki ész nélkül fegyverkezik… A kínaiak is atomarzenáljuk kiépítésébe ölik felhalmozott gazdasági potenciáljuk jelentős részét… Mintha nem lenne már a Föld többszörös elpusztítására is elegendő atomfegyverünk.
Kapcsolódó
Csakhogy az amerikai katonai stratégák az immár mögöttünk lévő esztendőt – az ukrajnai proxi háború levezénylése mellett – az úgynevezett első csapás stratégiájának kidolgozásába ölték. Végül az oroszok is csatlakoztak. S nem férhet hozzá kétség: Kína és partnerei is fognak. Egy atomháborúban ugyanis az bír viszonylagos túlélési esélyekkel, aki idejében „lép”. Azaz az ellenség megsemmisítése nyomán a „győztes” hatalom atombiztos bunkerekbe menekült milliárdosai még újrakezdhetik – valamiféle elektronikus kőbaltánál…
A jövő – minden bizonyosságaink ellenére – soha nem volt bizonytalanabb, mint manapság. „Retteg a szegénytől a gazdag / s a gazdagtól fél a szegény. Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény.” – vélte már József Attila is. A költői ítélet ma sem kevésbé aktuális, mint a költő életében. A mind dermesztőbb társadalmi egyenlőtlenségek előbb-utóbb belülről robbantják szét a társadalmakat. Egyetlen kohéziós erő marad: a külső ellenség, mely javainktól és szabadságunktól szeretne megfosztani. Csakhogy nincs tudatbénítóbb érzület, mint a félelem. Agresszívá tesz, mint az oroszokat vagy hátborzongatóan józanná, mint az amerikaiakat. Vagy a már félelmet sem ismerő ukránokat. Kína kivár.
A nemzetközi erőviszonyok magasan képzett stratégái már régen elveszítették az irányítást az általuk elindított folyamatok fölött. Bármi bekövetkezhet. Az atomháború talán még mindig nem… Ahhoz ugyanis még végső kétségbeesésbe kell hajszolnunk egymást…
Mit számítanak már a tegnapi elvek és értékek! A hírhedten pacifista zöldek immár háborús uszítókká vedlettek. (Lásd Baerbockot és társait!) Környezetvédők gyanánt pedig a környezet irgalmatlan pusztítóivá. A „zsigerileg” antikommunisták kommunistákká progresszáltak. A demokraták ma már a legmegveszekedettebb diktátorok. És megfordítva. Érthető, hogy mindenki a múltat szeretné végképp eltörölni. Elvégre éppen azt reprodukálja.
Kapcsolódó
S közben a természet is irgalmatlanul leckéztet, e pillanatban – talán nem is egészen véletlenül – éppen Amerikát!
A világtörténelem nagy forradalmai mindig a múlt veszendőbe ment értékeihez szerettek volna visszatérni. Buddha, Jézus és Mohamed még a romlatlan teremtés paradicsomi álmához. A polgárság az athéni vagy római demokráciához, a kommunisták az ősközösség tulajdonnélküli tisztaságához. A nyugat ma már egy sosem volt (és valószínűleg sosem lesz) racionális világállamról és az újnál is újabb emberről álmodik. A genetikailag is a szükségletekhez szabott, s mikrocsipek ezreivel tökéletesített poszthumán „emberi” lényről, aki mindent megold majd. S aki immár halhatatlan, mint üknagyapám székely bicskája, melynek mikor az élét, mikor a nyelét, mikor a szögeit kellett kicserélni, de ma is a megtévesztésig ugyanaz. Igaz, egykor arra szolgált, hogy a kévekötés szüneteiben szalonnát szeleteljen a reggelihez. Később a kocsmai verekedések fegyverévé nemesült, hogy aztán apám már gyerekjátékokat faragjon vele. Most is megvan valahol a padlás lim-lomjai közt, hogy végül archeológiai leletként végezze valamely omladozó múzeum tárlóiban…
Hogy velünk, fölöslegessé vált „emberekkel” mit kezd majd a – mint tudjuk – önmagát vak véletlenekből fércelgető történelem, nem tudni. De mégiscsak jó tudni, hogy vannak atomfegyvereink. Bármelyik pillanatban véget lehet vetni ennek az egész (kissé túlságosan is megtisztelő megnevezéssel) kutyakomédiának, amit emberi társ-adalomnak szokás nevezni, de melyből újabban éppen a társak, az egymás tiszteletében, szeretetében, a teremtés szépségében szocializálódott felek hiányzanak. (Valójában soha nem is hemzsegtek.) Csak mind magányosabb, társtalanabb, az együttlétet már elviselni is képtelen intellektusok lesik, hol, mikor és hogyan lehetne a másikon sebet ejteni.
Valami azonban még mindig megmarad, az emberi szabadság, az emberhez méltó élet végső menedéke: az élet önkéntes elvetésének szabadsága. Az atomarzenál.
Egyelőre – legalább még egy évig – maradjunk mégis optimisták! Elvégre a reménynek kell az végsőkig kitartania…
(Nyitókép: Léphaft Pál rajza)
CSAK SAJÁT
.jpg)
