Karácsonykor összefutottam barátaimmal, akiknek gyermekei Dániában járnak egyetemre. Utolsó évesek. Büszkén mesélték, hogy az egyetem elvégzése után sem jönnek vissza Erdélybe, ha nem találnak munkát Dániában, Amerikában próbálnak szerencsét. Északon vagy Délen.

Új népvándorlás kora jött el. Soha nem volt ennyi földönfutó, mint napjainkban: csak a háború sújtotta Szíriából tizenegy millió ember menekült el. És árad a tömeg Afganisztánból, Irakból, fekete Afrikából, felkerekednek a koszovóiak, de mennek a románok, a magyarok is álmaik Európájába igyekeznek.

Nyugat-Európa számára a kelet-európaiak bevándorlása, amit elegánsan a munkaerő szabad mozgásának neveznek, a demográfiai hanyatlás (a népességfogyás és az elöregedés) mérséklésének az eszköze. Magyarország számára hasonló jóval kecsegtetett a kettős állampolgárság kiváltotta migrációs késztetés, főként a vajdasági és erdélyi magyarok körében. Noha erről nem volt ildomos beszélni határon innen és túl. Ezért úgy tűnt, nincs nagyobb fenyegetés az erdélyi magyarságra a beolvadásnál. És valóban. Az erdélyi magyarok disszimilációs vesztesége 1956 és 1992 között a statisztikák szerint 120 ezer lélek volt. Még mélyrehatóbb volt a nyelvcserével nyomatékosított identitásváltás: a többségi nemzet három és fél évtized alatt 140 ezer gyereket és fiatalt hódított el a magyar nyelvű közösségtől.

Nem ritka jelenség már a nagyvárosokban, hogy a magyar nagyszülő és a szép magyar nevű unoka jelbeszéddel kommunikál. Előbbi nem tanulta meg a románt, utóbbi a magyart...

Ma azonban be és fel kell ismernünk, hogy a nyelvcserés identitásváltásnál is nagyobb veszteséget okoz a kitántorgás. Mennek a fiatalok külföldre, kiürülnek a falvak, kiürülnek az iskolapadok is. Tévedés lenne azt hinni, hogy a kivándorlásnak kizárólag gazdasági okai vannak. A külföldi munkavállalás elsősorban életszervezési minta, amelyben nagy szerepet játszik az otthoni pozitív jövőkép hiánya. Könnyebben szánják rá maguk a kivándorlásra azok, akik környezetükben gyökértelennek érzik magukat. A döntést nagyban befolyásolja az emigrálni készülők tájékozatlansága is: a mai kivándorlók fejében a néhány évtizeddel ezelőtti helyzet, egy merőben téves kép rajzolódik ki a befogadó Nyugatról, amelynek már semmi valóságalapja nincs. A világ kivándorlást és asszimilációt serkentő tartalékai kimerültek, látványos meggazdagodásra, felemelkedésre, előrehaladásra az újonnan bevándoroltaknak kevés az esélyük.

Mégis mennek a fiataljaink...

Milyen jó lenne, ha kivándorlás-fóbia törne hirtelen ránk! Ha felismernénk, hogy a lassan kiürülő otthonban, Erdélyben is lehet jövőt teremteni, s hogy a kelet-európai térség a közeljövőben egy kevésbé konfliktusos, civilizációk tényleges összecsapásától mentes övezetté válhat. Aki a kultúrák békés együttlétezésének a bizonyosságáról beszél, fejét a homokba dugja. A Nyugat multikulturális modellje megbukott, kiderült számukra is, amit mi a szocializmus éveiben tudtunk: az erőszakos asszimiláció kritikus számon felüli közösségek esetében megvalósíthatatlan. Az új nyugati modell, az interkulturalitás – a szó erdélyi értelmétől eltérően – szintén asszimilációt, ráadásul totális asszimilációt takar.

Miközben az Európai Unió tagállamainak közösen kell megoldást találniuk az egyre nagyobb méreteket öltő külső bevándorlásra, eközben Romániának a saját népesség elvándorlására is orvosságot kellene kidolgoznia. Például be kellene vezetnie a családtámogatás rendszerét. Ellenkező esetben valóban ismét átjáróházzá változik a térség, mint az első nagy népvándorlás korában, a sötét középkor kezdetén.

(Nyitókép: Léphaft Pál rajza)