A nők egyenjogúsításáért folyó – immár világszintű – „forradalmat”, csak a manipulátorok moshatják össze magával a természetes, s következésként magától értetődő emancipációval. Az utóbbi ugyanis nem a nő és a férfi „egyenjogúságáról”, azaz a férfiak és a nők közti különbségek (a szó szigorú értelmében: pusztán a jogban lehetséges) eltörléséről szól, hanem mindkét nemnek a maga módján és igényei szerinti felszabadításáról, a génjeinkbe kódolt és történetileg kialakult képességek minél teljesebb – és voltaképpeni mélységében csak a házasságnak nevezett kölcsönös vonzalom és érdekközösség alapján lehetséges – kibontakoztatásáról.

Az, hogy a természet által belénk kódolt, s a társadalmi evolúció által folyamatosan humanizált nemi szerepeket az „egyenjogúsításáért” folyatott újabb keletű küzdelem nem nemesíteni, inkább szétverni igyekszik, mind nyilvánvalóbb. Ma már az sem lehet kérdéses, hogy a férfivá keményített nő és a nővé puhított férfi a nemi forradalom ellentétes bakikádjairól ugyan, de ugyanarra törekszik. A valóban súlyos következményeket azonban továbbra is főként a – természettől törékenyebb – nőknek, implicite a demográfiailag fokozatosan megroppant társadalmaknak kell elviselniük.

Számos jel vall arra, hogy a természetes női szerepekből kivetkőztetett lányok és asszonyok –  akik a mind hangosabban szivárványszín agitátorok hatása alatt, a házasságot elviselhetetlen terrornak, a szülést embertelen és értelmetlen szenvedésnek, a gyereket a magánéletet megnyomorító nyűgnek, s végül idősebb kori istenverésnek tekintik – idővel testet és lelket megnyomorító válságokba, és számos esetben öngyilkosságokba sodródnak.

Ki gondolta volna, hogy a nyugalmáról, kiegyensúlyozottságáról és hagyományhűségéről közismert Japánban évtizedek óta növekszik a női és férfiúi öngyilkosságok száma. A Business Insider szerzője, Katie Warren tudósít róla, hogy tavaly már 2 153-an vetettek véget az életüknek, a korona-vírus járványnak azonban mindössze 1765-en estek áldozatul. Csupán októberben 875 magányos nő vetett véget értelmetlenné vált életének. 70 százalékkal több, mint a 2019 októberében. Csaknem mind egyedülállók és alulfoglalkoztatott voltak. A magány mindannyiuknál súlyos pszichikai és testi betegségekhez vezetett. Körükben látványosan megugrott a szívbaj, a demencia, az emésztőrendszeri betegségek száma is. Ahogyan számos férfi esetében is.

A napokban a Japán kormány kénytelen volt Magányosságügyi Minisztériumot is létrehozni. Tetsuhsi Sakamoto, az új minisztérium vezetője az emberközi viszonyok megszilárdítását, a demográfiai gondok újragondolását, a házasság védelmét tűzte ki célul.

A hír olvastán az első sejtésem az volt, hogy a hagyományos keleti társadalmakban – mindenekelőtt a modernitás szokatlanul gyors offenzívája által néhány évtized alatt radikálisan átalakított Japán társadalomban – a nő társadalmi szerepeinek átalakítása súlyosabb következményekkel járhat, mint az átalakulást fokozatosabban „kibontakoztató” Nyugaton.

Tévednem kellett. Egy másik lapból azt is megtudtam, hogy Angliában már öt esztendeje létezik efféle minisztérium, s Ausztráliában is tervezik a létrehozását. A probléma tehát jóval általánosabb, mint első látásra tűnne. Legalábbis a világ nyugati részén fokozatosan „globálissá” dagad.

Ráadásul az „egyenjogúsításnak” vannak egyéb meghökkentő megnyilatkozási formái is.

A Welt am Sonntag Ein Baby für immer (azaz Egy bébi az örökkévalóságnak) című írásában Deniese Peikert tudósit róla, hogy meglett lányok és asszonyok is „élő” babákat vásárolnak maguknak. Az „álcsecsemők” a megtévesztésig hasonlítanak az igaziakhoz, még a súlyuk is azonos. Bőrük különleges ázsiai eredetű műanyagokból készül, szemük is a megtévesztésig élethű. S tulajdonosaik nem csupán a lakásban játszanak velük, hanem valódi gyerekkocsikban sétáltatják őket. Ugyanúgy dajkálják, ringatják, „játszanak velük”, mint a valóságos bébikkel. Ez a jelenség is, mint a posztmodern minden világraszóló találmánya Amerikából indult, de ma már Németországban, Franciaországban, Angliában is dívik. Az „élőbabák” megnevezése a Reborns (azaz „újjászületettek”) is Amerikából ered. A piac egyre bővül. Vannak, akik hónapokig állnak sorba egy babáért, mely Németországban például már potom 400 euróba kerül. Ott működik az egyik legnagyobb európai manufaktúra is. A babákat az „eredetiség” érdekében a keresettség ellenére sem sorozatban gyártják. Mindegyikük egyedi műalkotás. Az alkotók a legkényesebb egyéni igényeket is kielégítik.

A kívülállók, főként a jobboldaliak – ha rájönnek miről van szó – gyakorta kinevetik a műmamákat. De az érintettek kedvét ez sem veszi el a „szórakozástól”. Emilie St. Hilaire a montreali Concord University professzorasszonya – empirikus kutatásokra alapozott – tudományos dolgozatot is készített a jelenségről. Bár az érintettek hobbijukról nem szívesen nyilatkoznak. Persze voltak kivételek is. Kiderült, hogy a gyerekeket kivéve, minden életkorban akadnak „álkismamák”. „Legtöbbjüknek egyszerűen »szórakozást« jelent a »bébikkel« való foglalatoskodás.” A pszichológusnő szerint az ok abban rejlik, hogy még mindig komoly társadalmi nyomás nehezedik a nőkre, hogy anyává váljanak. Vagy saját lelkiismeretük, vagy a társadalom elől menekülnek a „babákkal” folytatott játszadozásba. Sokan a felszabadultságérzés ellenében a gúnyt és a megvetést is vállalják. Az egyik interjúalany nyilatkozta: „Természetesen nem vagyok bolond. Tudom, hogy nem igazi csecsemőt ringatok. De ami engem illet, felelőtlenség lett volna gyereket szülnöm, és ezt nem is fogom megtenni. A babát napokon át akadálytalanul az ágyacskájában hagyhatom. Amikor meg időm és kedvem van hozzá, ölbe vehetem, babusgathatom. Megnyugszom tőle. Nem vagyok egyedül. Erre a mai öldöklő karrierharc feltételei közt, nemigen lehetne egyéb lehetőségem.” A pszichológusnő végkövetkeztetése az, hogy a különös szokás sokak esetében valóban segít felülkerekedni a pszichikai traumákon, a depresszión, a magányból fakadó szorongásokon.

A „baba” gyógyászati használhatóságát az orvostudomány is felismerte. Tanulmányok bizonyítják, hogy a rebornok a demenciás betegeket is közlékenyebbé teszik, nyugodtabbak és boldogabbak lesznek tőlük. Az ő esetükben azonban némileg más a helyzet. Számukra a babák valódi bébikké, múltuk részévé elevenednek. A szó szoros értelmében (egykori vágyott vagy valóságos) kisdedeik „születnek újjá”. 

Nem szeretném, ha bárki is az együttérzés hiányával vádolna. Merthogy nyilván nem az öngyilkosok, nem a házasságtól iszonyodó nők, még csak nem is az abortusz áldozatai a hibások azért a helyzetért, amibe kerülnek. Ráadásul, – férfi gyanánt – nem is nekem kellene vállalnom a gyerekszüléssel járó valóban rendkívüli fájdalmakat és a későbbi gondoskodás fáradalmait. Még ha itt-ott mi férfiak is besegíthetünk a korábban kizárólag nőinek tekintett házi munkák elvégzésébe. Ennek ellenére is felmerül bennem a kérdés: nem lenne (amíg még lehet) a nők számára is felemelőbb egy igazi bébivel próbálkozni?

Ehhez persze azokat a társadalmakat kéne „újjászülni”, melyekben a hús-vér bébi valamiféle tisztátalan (a környezetet is megterhelő) „lény” és a reborn egyfajta megváltó (bár a természet szempontjából maga sem maradéktalanul „szobatiszta”) ajándék.

De vajon: van valakinek ötlete, hogy ezt a feje tetejére állított világot hogyan és mikor lehetne végre ismét talpára állítani?

Nekem, sajnos, egyre kevésbé.