Ha már a francia állam maga hozta önnön nyakára a bajt, csak kellene találnia valami megoldást is. Például a párhuzamos társadalmak legalizálását.

Martina Meister a Welt am Sonntagban számol be egy Trappes nevű francia kisvárosban elő filozófiatanár esetéről. Trappes egy Párizstól 30 kilométernyire lévő 32 000 lakosú egykor kommunisták által uralt iparvároska, melyből az Iszlám Állam széteséséig 67 fiatal fiú és lány utazott Szíriába és Irakba, hogy hittársai védelmére siessen. A bukást követően csaknem mindannyian visszatértek „szülővárosukba”, és a közben érkezett egyéb bevándorlókkal felszaporodva fokozatosan a maguk oldalára állították az immár többségi arab közvéleményt.

Elsőnek a helyi zsinagóga borult lángokba. Aztán szabályszerű „tisztogatás” kezdődött. A fő eszköz a fenyegetés és félelemkeltés volt. Már nem csak a zsidók nem bírták elviselni a nyomást, de a mérsékeltebb araboknak és a franciáknak is menekülniük kellett.

A helybéli líceum nem kis bátorsággal megáldott filozófia tanára, Didier Lemaire, akivel a holland televízió a kor aktuális kérdéseiről készített riportot, néhány mondatban utalt a franciaországi, s jelesül a trappes-i helyzetre is. Mintegy figyelmeztetésül. Másnap már állig felfegyverzett rendőrök kísérték végig az iskola kapujától a személygépkocsijáig. Közölték vele, hogy a tévéhez érkezett fenyegetések nyomán a holland  hatóságok kérésére rendőri védelem alá kell helyezniük.

A cikkíró maga is csupán a tanár ebédlőasztalánál beszélgethetett el vele, hiszen nyilvános helyeken nem ajánlatos huzamosabban tartózkodnia.  „Az iszlamista párhuzamos társadalom egyre inkább birtokba veszi a város lakóinak lelkét és testét” – szögezte le már indításul a filozófus.

Hogy hogyan lehetséges mindez, azt sem a riporternő, sem a filozófiatanár nem feszegeti. Úgy tűnik ez – itt és most – egyikük számára sem ajánlatos. A helyzet mélyebb okainak és lehetőségfeltételeinek elemzését ma már nem igen viseli el sem a francia, sem a német nyomdapapír. Kizárólag a tényekre szorítkoznak. „Ha továbbra is Trappes-ben maradok – mondotta Lemaire – pusztán azért teszem, hogy a francia államot saját megoldatlan problémáival és ellentmondásaival szembesítsem. Aki Franciaországban sarkított véleményeknek ad hangot, aki a politikai iszlámot nyíltan kritizálja, rögtön életveszélybe sodorja önmagát. Ez a helyzet.” A riporternő kérdésére, hogy „Nem fél?” azt válaszolta: „Nem. A félelem csak az ellenséget erősíti!”

A helyzet mindenképpen megdöbbentő. Főként akkor, ha emlékezetembe idézem a francia kultúrába szerelmes Kuncz Aladár Fekete Kolostorának „bochokra”, azaz minden idegent (a németek gúnynevére alapozva) en bloc gyűlöletesnek bélyegző „közvéleményét”. Az ok persze kimondatlanul is nyilvánvaló: a francia felvilágosodás ad absurdum vitt szabadságeszméjének minden hagyományt leromboló bódulata. Ez az elvakult szabadságeszme mindenekelőtt a család intézményét bomlasztotta szét. A szükségszerűen bekövetkező demográfiai válságra egy ideig megoldásnak tűnt a meghódított területek elvesztését követő alapvetően frankofon, azaz francia érzelmű, mert a francia hatalmat kiszolgáló arab „menekültek” viszonylagos szaporasága. Franciaország néhány évtizede demográfiailag Európa még legtermékenyebb országának számított. Az utóbbi évtizedek bevándorlói azonban már nem frankofón érzelmekkel érkeznek Franciaországba. A hatalom azonban úgy véli, hogy ők is automatikusan frankofillá válnak. Csakhogy a feltételek itt már alapvetően mások. A franciák a gyarmatokon még a hozzájuk szegődött („elfajzott”) arabokat védelmezték az arab nacionalistákkal szemben. De mert a francia idegenellenesség továbbra sem tűnt el, az újonnan érkezett araboknak a hitüket úgymond „elutasító” francia „nacionalistákkal” (az asszimiláció továbbra is elvakult híveivel) szemben kell „megvédeniük önmagukat”. A francia állameszme immár nem frankofilokká, inkább frankofóbokká teszi őket.

Nagy a valószínűsége annak, hogy Lemaire, amikor a francia állam megoldatlan problémáiról és ellenmondásairól beszél, maga is valami effélére utal. Csakhogy a franciák többsége minden jel szerint nem érett meg még arra, hogy múltjával leszámoljon. Két világháborúból került ki győztesen. Úgy, hogy voltaképpen egyiket sem ő döntötte el. Csupán a győzelem hasznaiból profitált.

Lemaire egy másik megdöbbentő esetről is beszámol. Egy 17 éves diáklány blogján Samuel Patynak, a Mohamed-karrikatúrák bemutatása miatti lefejezésekor felháborodásának adott hangot. Videóját 35 millióan tekintették meg, s 50 000 gyűlölködő kommentár, köztük számos halálos fenyegetés volt a válasz. A kislányt a hatóságok egy katonai gimnáziumba menekítették, de végül annak vezetősége is úgy döntött, hogy ott sem lehet biztonságban. Most online oktatják. Szülei kétségbeesetten kérdezik, hogy ha a hadsereg úgy érzi, nem képes megóvni lányuk életét, hogyan óvhatnák meg ők? A halálra ítélt Milla is, akárcsak a közismert író, Salman Rushdie élete végéig rendőri védelemre szorul.

Az öncenzúra nem csupán a sajtóban, de az oktatásügyben is általánossá vált. Számos francia iskolában ma már életveszélyes nyíltan evolúcióelméletről, a nők és a férfiak egyenjogúságáról vagy akár a holokausztról értekezni.

A Côte d'Azur menti kisváros, Ollioules polgármestere azt javasolta, hogy a város gimnáziumát a lefejezett tanárról, Samuel Patyről nevezzék el. A franciákból álló tantestület leszavazta a javaslatot, merthogy a név az intézményt az iszlamista terror célpontjává tehetné. S talán nem is tévedtek. Ámbár döntésük mögött nem az igazságérzet, hanem a közönséges félelem húzódott meg.

Samuel Paty akcióját (Isten nyugtassa!) én sem tartottam észszerűnek, mert nincs az a sajtószabadság, melynek védelmében másokat hitükben értelmes dolog lenne sértegetni. De ha már a francia állam maga hozta önnön nyakára a bajt, csak kellene találnia valami megoldást is. Például a párhuzamos társadalmak legalizálását. A mi román és magyar iskoláinkban is hangzanak el olyan (főként a történelemre vonatkozó) kijelentések, melyeket a másik fél (merthogy ő esetleg másként vélekedik) sérelmesnek értelmezhetne. Mégsem vagdossuk egymás fejét. Ha nem is ideális a helyzet, megférünk egymás mellett. Mindenki a saját iskolájába, színházába jár, és sem a románok nem olvasnak elfogult magyar lapokat, sem mi nem olvasunk szélsőségesen nacionalista román újságokat (pedig vannak). S ha időnként beléjük nézünk is, nem keltenek bennünk gyilkos indulatokat, legfeljebb ingerültséget.

Ha franciák nem kényszerítenék az arabokat is francia iskolákba, s demográfiai gondjaikat nem az asszimilációval, hanem – magyar példára – a család tekintélyének helyreállításával és a gyerekáldás ösztönzésével próbálnák rendezni, bizonyára Franciaországban is sok mindennek elejét lehetne, de legalábbis lehetett volna venni. De ez a megoldás a francia nemzeteszmével és „felvilágosultsággal” összeférhetetlen, ahogyan a mi székely autonómiatörekvéseinknek is a franciák a legádázabb ellenségei.

Úgy tűnik, a franciák abba a verembe fognak beleesni, melyet voltaképpen nekünk (is) készítettek.

Lemaire ugyanis úgy véli: „Hogy az iszlamisták (legalábbis Trapes-ben) időközben annyira erősekké váltak, hogy kétséges: észszerű korlátok közé lehet-e még szorítani őket”.

És Trappes – tehetjük mi is hozzá – nem egyedi eset… És nem csak Franciaországban.