Egyre nyilvánvalóbb, hogy a Szovjetunió szétesésével létrejött egypólusú világ napjai meg vannak számlálva. A Szovjetunió helyét néhány évtized alatt a gazdaságilag jóval teljesítőképesebb Kínai Népköztársaság foglalta el. S egyre inkább Amerika vezető szerepét veszélyezteti.

A nemzetközi konfliktusok katonai megoldásának esélyei egyre kétségesebbek. A világ sorsa a gazdasági versengésben fog eldőlni. Ebben pedig nyilvánvalóan jobbak a kínaiak esélyei. Az amerikai gazdaság a dollár nemzetközi valutaként betöltött szerepét sem képes már finanszírozni. A drága dollár, melyre – egyéb híján – még mindig nagy a kereslet, a világpiacon az amerikai árukat oly mértékben megdrágítja, hogy az amerikai gazdaság számos ágazata versenyképtelenné válik, s ezzel fokozatosan tönkremegy.

Közismert, hogy a világ egykor legnagyobb gazdasági hatalma mindinkább kölcsönökből él. Éppen a Federal Reserve, a magánkézben lévő Szövetségi Bank által kibocsátott dollárkötegek nemzetközi fogalma révén adósodik el. Azok ugyanis, akik – mint hosszú időn át Kína is – pénzfölöslegüket dollárba fektetik, közvetve Amerikát adósítják el. Ha a kereslet valamilyen okból megszűnne, a dollár egyik pillanatról a másikra értékét vesztené, Amerika kénytelen lenne csődöt jelenteni.

Ez a veszély pillanatnyilag nem áll fenn, de bármikor időszerűvé válhat.

Kína közben rohamos léptekkel gazdagodik, olcsó és jó minőségű áruival lassan az egész világpiacot elárasztja. Azokat az államokat, melyekben nincs vásárlóképes kereslet, külföldön létesített kínai bankok egész hálózatával segíti meg. Olcsó hiteleivel maga teremti meg azokat a piacokat, melyeken termékfölöslegét értékesítheti. Szakemberek adósságkolonizációról beszélnek. A kínai beruházások azonban a harmadik világ szegényebb államaiban is gazdasági fellendülést teremtenek. A kínaiak tehát nem fázhatnak rá kölcsöneikre…

Kína – a tengeri kereskedelemre berendezkedett – Amerikai Egyesült Államok és Európa megkerülésével az egykori Selyemút nyomvonalát alapul véve – de ezt a világ egyéb tájaira is kiterjesztve – kontinentális kereskedelmi útvonalakat épít ki. Ez utóbbiak megkerülik az amerikai érdekszférákat, ráadásul olcsóbbak is, mint a tengeri útvonalak.

Amerika persze nem enged. Kínát azzal próbálja nehéz helyzetbe hozni, hogy – közvetlenül vagy közvetve (pl. vámokkal) – lezárja előle piacait, s szövetségeseit is igyekszik erre kényszeríteni.

Európa azonban már szintén szoros kereskedelmi kapcsolatrendszert épített ki Kínával, melynek korlátozása mindkét fél számára jelentős gazdasági visszaeséssel járhatna.

A jelenlegi helyzetben három lehetőség van: Európa gazdaságilag megmarad a transzatlanti szövetség keretei közt, Kínához csatlakozik vagy – harmadik esetben – politikailag és katonailag megpróbál mindkettőtől függetlenedni, de továbbra is mindkettővel jövedelmező gazdasági üzleteket köt.

Az utolsó alternatíva már a fiatal Bush amerikai elnöksége alatt felmerült, amikor a transzatlanti kapcsolatok – az iraki háború és Afganisztán lerohanása miatt – mélypontjukra jutottak. Ennek a lehetőségnek a megvalósításához azonban Európának saját katonai védelmi rendszert kellett volna kialakítania, és fokozatosan függetlenednie kellett volna a NATO-tól.

A Siemensre és a Nokiára alapozva kialakíthatta volna saját adatkezelési infrastruktúráját. A cégek állami támogatására alapozva, ahogyan azt Amerika és Kína a saját technológiai vállalkozásaival tette. Megerősíthette volna Amerikától független kereskedelmi hálózatait. S egyben megszilárdíthatta volna saját demokratikus rendszerét is…

Amint azt Michael Lüders Aki szelet vet…, majd Aki vihart arat… című világhírű könyveiben leírta, Amerika Irak és Afganisztán lerohanásával olyan történelmi tévedést követett el, melynek következményeit már aligha fogja kiheverni. Miközben iszonyatos összegeket ölt a gyakorlatilag értelmetlen és „eredménytelen” katonai kalandokba, majd Szíriát is katasztrófába taszította, Kína felemelkedése előtt gyakorlatilag megnyitotta az utat. Kína, amint azt egy másik neves szakíró, a Kína-szakértő Stephan Baron Egy világhatalom pszichogrammja, illetve az Ami, go home! című könyvében (a kifejezés jelentése: Amerikaiak, menjetek haza!, s egyben egy, a hidegháború idején híressé vált protest-song címe – B. B.) meggyőzően kifejti, hogy Amerika hanyatlása, mely nagymértékben a „birodalmi arrogancia”, a gazdasági túlterjeszkedés, a demokrácia eróziójának és a társadalom szétesésének következménye, voltaképpen a hidegháború végével kezdődött.

A következmény a növekvő protekcionizmus és a globalizáció leépítése volt. A helyzetet a világjárvány is súlyosbította, melyet Kína sokkal jobbal kezelt, mint az Egyesült Államok. Baron Ami, go home! című könyvének alcímével szólva: elkezdődött A világ újrafelosztása.

Európa mindebből képtelen volt levonni a következtetéseket. Sőt, az Amerikával szembeni ellenszenv Trump bukásával és Biden hatalomra jutásával még jelentősen csökkent is. Annak ellenére, hogy minden épeszű európai számára nyilvánvaló volt (de legalábbis lehetett volna), hogy Lüders tétele, miszerint Amerika iraki háborúja, mely voltaképpen hazugságokon alapult, a Nyugat jövőjét tette kockára, az európai elit nem tett semmit azért, hogy Amerika kalandor politikájától, melybe Amerika a demokrácia és az emberi jogok önjelölt védelmezőjeként hajszolta önmagát, lehetőség szerint függetlenedjen.

Sőt, az Európai Unióban még Trump uralma alatt is a hatalmi manipulációként lelepleződött emberjogi fundamentalizmus európai diadaláért folytak (és Biden alatt ismét fokozottan folytatódnak) a küzdelmek. Pedig nem csak az nyilvánvaló, hogy Amerika – az ország olajkincsét államosító – Mohamed Moszadek miniszterelnök iráni demokrata kormányzatát (1953), de a guatemalai (1954) és a chilei (1973) baloldali kormányzatokat is eleve hamis vádakkal döntötte meg. A vietnami háborúról vagy Irak és Afganisztán lerohanásáról nem is beszélve.

De Amerika kezdeményezte a drónokkal való fegyverviselést és az úgynevezett cyberháborúkat is. Ezekkel a lépéseivel nyilvánvalóan a nemzetközi jog fölé helyezte önmagát. És Európa elfogadta vagy egyenesen helyeselte ezeket a beavatkozásokat, mint Szíriában, Líbiában, Ukrajnában is.

Mindkét szerző egyet ért abban, hogy Európának nem lenne szabad továbbra is Amerika „fiatalabb partnereként” szolgálni. Itt lenne az ideje, hogy némileg moderáló partnerként találja meg helyét (részben Oroszország oldalán is) a két hatalmi tömb között, s igyekezzen megállítani az újabb hidegháború, sőt talán a harmadik világháború felé vezető folyamatot.

Csakhogy az Unió vezetésének szintjén ezek a kérdések egyelőre fel sem merülnek. Európát továbbra inkább a tehetetlenség, mintsem a felelősségteljes cselekvés jellemzi.

Mintha továbbra is önmaga ellen játszana…