Csókot és virágot lopni nem szégyen, tartja a régi mondás. Könyvet se, vagyis tudást. Fordult egyet megint a történelem kereke: a mai világban nem csókot, virágot vagy könyvet lopnak, hanem mások földjét, életét, szabadságát igyekeznek elrabolni ismét. Háborúk törnek ki, és egyre élesebb vita folyik világszerte a hagyományos demokráciák meggyengüléséről, az autokratikus beállítottságú politikai vezetők előretöréséről, és rossz álomként kísért a diktatúrák újjászületésének nem teljesen kizárható lehetősége akár térségünkben is. Az erkölcs mindenben relativizálódik, a kritikus gondolkodás ritkább a fehér hollónál is, szélsőségesen polarizálódott táborok alakulnak ki, folyik a pro- és kontra az emberek között anélkül, hogy egymás érveit tulajdonképpen meghallgatnák, míg a politikus ellenfelek kölcsönösen vádaskodnak, hogy ki a diktátor és ki a demokrata. Tömegek rajonganak ismét hős vezérekért, akik ugyan semmiféle hőstettet nem követtek el, de naponta megígérik lelkes híveiknek azt. Múltba néző, jövőbelátó elmék okkal-joggal szoronganak sóhajtván, hogy: „Te jó Isten, már megint?!...”

Nézzünk körül nyitott szemmel a világban, és be kell látnunk, baj van csakugyan. Nekünk újságíróknak, értelmiségieknek, tudósoknak és művészeknek, minden jóhiszemű, szabadságszerető embernek kötelességünk összefogni és kiállni, hangosan felszólalni és közös erővel megragadni a rossz hajlamú vagy a hajdan kiváló, aztán a hatalomtól becsavarodott vezetők zakójának hajtókáját, és határozottan szemükbe kiáltani, hogy: „Rossz úton jártok! Ne tegyétek!” Most átmeneti időszakát éli a történelem, még megtehetjük. Még szólhatunk, még írhatunk, egymás kezét még nyíltan megragadhatjuk, tiltakozhatunk, vitázhatunk, de meddig még, ki tudja? Mert ha egyszer konszolidálódnak az új idők, és ha az emberek és országok sorsa rossz kezekbe kerül, évtizedekig ott is maradhat. Akkor már csak hallgatni, tűrni és időtlen időkig várakozni lehet. Aki élt diktatúrában, tudja miről beszélek.

Bármely diktatúra kialakulását megakadályozni közösségi feladat, de a hosszútávra berendezkedett diktatúrát túlélni már egyéni kihívás. Kis szerencsével még kőkemény diktatúrában is lehet boldog az ember, de soha nem lehet elégedett a társadalom. Valódi emberi boldogságra, és nem az opportunista kollaboránsok, a rezsim szolgalelkű kiszolgálóinak bizonytalan és élvhajhász sikerélményeire gondolok. Ceauşescu Romániájában, diktatúrában születtem és nőttem fel, és a forradalomnak álcázott államcsíny utáni időkben, az 1990-es években, kolozsvári diákként sokat beszélgettem a nyugdíjas Csűrös István botanika professzorral, aki már idős tanárként foglalkozott velem. Örömmel jártam hozzá a botanikus kert közelében levő öreg házba. A tanár úrral nem csak a Kárpátok vagy Pannónia növényvilágáról, de az élet dolgairól is társalogtunk. Könyvespolcomon ma is kegyelettel őrzöm visszaemlékezéseit tartalmazó, dedikált kis kötetét, az Olvadó hópelyheket. Vasárnaponként nála tett látogatásaimkor gyakran megdöbbentett a tanár úr, ha életéről mesélve mindig megjegyezte, hogy neki mennyire boldog élete volt. Hallottam gondjairól, nehézségeiről, a diktatúra alatti megaláztatásairól, ezért végül őszintén csodálkozva rákérdeztem: „Hogyan lehet boldog az ember a diktatúrában, professzor úr!?”

Tanárom válasza sokak számára nem lehet követendő recept, tudom, de mindenképpen irigylésre méltó tanulság, mivel megmutatja, hogy a bölcs és nem kevésbé szerencsés egyéneknek nehéz időkben is juthat kiút. Feleségével – aki szintén botanikus volt, illetve híres növényrajzoló, illusztrátor – a maguk módján fellázadtak: kivonultak a társadalmi életből, ha diktatúrában egyáltalán létezik ilyesmi, és állandóan a hegyeket járták, édeskettesben. „Hogy ne lettem volna én boldog, fiatalember! Szeretett asszonyommal állandóan csak a hegyet-völgyet jártuk, egész nap csak botanizáltunk és csókolóztunk!”

Ez az emberpár csókkal és virággal verte meg a diktatúrát!…

(Nyitókép: Adobe Stock)