Van egy hazugság, amit harmincöt éve ismételgetünk magunknak. Azt, hogy 1989-ben mindenki nyert. Nem, nem nyert mindenki.

És amíg ezt nem vagyunk hajlandók kimondani, addig nem értjük sem azt, ami történt velünk, sem azt, ami ma történik körülöttünk.

A rendszerváltás hivatalos története tiszta és kényelmes: szabadság, demokrácia, piacgazdaság, Európa. Csakhogy ez a történet csak a fele az igazságnak. A másik fele az, hogy milliók számára ez nem felszabadulás volt, hanem összeomlás.

És ezek az emberek ma is köztünk élnek.

Ott vannak a Zsil-völgyi bányászok, akiknek megmondták, hogy a munkájukra többé nincs szükség. Nem holnap, nem fokozatosan – azonnal. Egy egész világ szűnt meg alattuk: nemcsak a fizetés, hanem a közösség, az identitás, az élet értelme.

Ott vannak a gyárakból kirúgott munkások, akik tegnap még „a gazdaság gerincét” jelentették, másnap pedig „versenyképtelen munkaerővé” váltak. Mintha nem ugyanazok az emberek lettek volna. Mintha nem ugyanaz a rendszer mondta volna nekik évtizedeken át, hogy szükség van rájuk.

Ott vannak a nyugdíjasok, akiknek a megtakarításait egyszerűen elvitte az infláció. Évtizedek munkája vált semmivé úgy, hogy senki nem vállalt érte felelősséget.

Ott vannak a falusiak, akik „visszakapták” a földet, papíron. A valóságban pedig kaptak pár szétszabdalt hektárt, amiből nem lehet megélni, csak vegetálni. A föld nem felemelt, hanem bezárt.

Ott vannak a roma közösségek, akiket a rendszer először betolt a gyárakba, majd amikor a gyárak bezártak, egyszerűen kint hagyott a semmiben. Nem „lemaradtak”. Kilökték őket.

És ott vannak azok a középkorú férfiak, akiknek senki nem állított emlékművet. Pedig kellene. Mert közülük százezrek haltak meg idő előtt az 1990-es években. Szívrohamban, alkoholban, öngyilkosságban. Nem a múlt miatt. A jövő hiánya miatt.

Ez nem „átmeneti nehézség” volt. Ez társadalmi pusztítás volt.

És most jön a legkényelmetlenebb rész: ez nem volt elkerülhetetlen.

A szegénységrobbanás, az egyenlőtlenségek elszabadulása, a szociális háló lebontása, az ipar szétverése nem a történelem törvényei voltak. Ezek döntések voltak. Politikai döntések. Olyan döntések, amelyeket konkrét emberek hoztak meg, konkrét ideológiák alapján.

És miközben egyesek mindent elveszítettek, mások elképesztő gyorsasággal meggazdagodtak.

Nem azért, mert zseniálisabbak voltak. Hanem mert közelebb álltak a tűzhöz. Mert tudták, mi következik. Mert hozzáfértek ahhoz, amihez mások nem. A privatizáció sok helyen nem a piac győzelme volt, hanem egy új elit születése régi kapcsolatokból.

Ezért mondják ma is sokan: ellopták az országot. És lehet ezen felháborodni – csak nem érdemes. Mert sokszor igazuk van.

A legnagyobb hiba azonban nem ez volt. A legnagyobb hiba az volt, hogy amikor emberek milliói veszítettek, senki nem állt oda melléjük.

Nem volt politikai erő, amelyik azt mondta volna: igen, ami történik, az igazságtalan. Igen, ezt korrigálni kell. Igen, a vesztesek nem „lúzerek”, hanem egy rosszul megtervezett átmenet áldozatai.

A baloldal – amelynek ez lett volna a dolga – vagy hallgatott, vagy ugyanazt a nyelvet beszélte, mint a nyertesek.

És amikor a dühnek nincs képviselete, akkor máshol talál magának utat. Innen jön a populizmus. Innen jön az elitellenesség. Innen jön az a mély, ösztönös bizalmatlanság, amit ma oly sokan „demokráciaellenességként” írnak le. Pedig nem az. Ez csalódottság.

Ez egy társadalom reakciója arra, hogy harminc éve azt mondják neki: „nyertél” – miközben pontosan tudja, hogy veszített. Ezért veszélyes lenézni a kommunizmus iránti nosztalgiát is.

Az emberek nem a diktatúrát sírják vissza. Nem a Securitatét. Nem a cenzúrát. Azt sírják vissza, hogy volt munkájuk. Hogy volt értelmük. Hogy nem kellett félniük attól, hogy holnap kiesnek a világból. Azt az érzést, hogy számítanak.

És itt érkezünk el ahhoz, amiről valóban nem beszélünk. Hogy a rendszerváltás nemcsak felszabadított, hanem tömegeket hagyott hátra. Hogy nemcsak szabadságot adott, hanem méltóságot is vett el. Hogy nemcsak történelmi siker volt, hanem emberi kudarc is.

És amíg ezt nem mondjuk ki, addig minden vita a demokráciáról, populizmusról vagy Európáról féligazság marad. Mert nem lehet jövőt építeni úgy, hogy közben letagadjuk, kiket hagytunk magunk mögött. És ők nem tűntek el. Ők ma is itt vannak.

És egyre hangosabban kérdezik: tényleg ez lett volna a szabadság ára?

Végszó: amit még vissza lehet építeni

Ha van valami, amit a rendszerváltás története tanít, akkor az az, hogy semmi sincs végleg eldöntve.

Mert ugyanaz a térség, amely milliókat hagyott hátra, képes volt arra is, hogy új intézményeket építsen, hogy generációk számára valódi mobilitási esélyeket nyisson meg, hogy olyan országokat hozzon létre, ahol – minden ellentmondás ellenére – ma több szabadság, több lehetőség és több kapcsolódás van a világhoz, mint valaha.

Lengyelországban például, minden politikai feszültség ellenére, egy teljes középosztály épült fel a rendszerváltás után. Szlovéniában és Csehországban sikerült olyan gazdasági és szociális modelleket kialakítani, amelyek mérsékeltebb egyenlőtlenséggel és stabilabb intézményekkel működnek. És Romániában is – minden seb és hiányosság mellett – ma már létezik egy dinamikus, képzett, európai horizontú generáció, amelynek lehetőségei elképzelhetetlenek lettek volna 1989 előtt.

A tanulság tehát nem az, hogy a rendszerváltás „rossz volt”. Hanem inkább az, hogy félkész.

Hogy a szabadság intézményeit megépítettük, de a méltányosság intézményeit nem építettük fel eléggé. Hogy a piac működik, de nem mindenkinek. Hogy a demokrácia létezik, de nem mindenki érzi a sajátjának.

És talán éppen ezért van még dolgunk vele.

A múlt hibáit nem lehet visszacsinálni. Azokat az életeket, amelyek derékba törtek, nem lehet újrakezdeni. De azt, hogy hogyan beszélünk erről a múltról – és hogy mit kezdünk a következményeivel –, azt igen.

Mert a legnagyobb veszély nem az, hogy voltak vesztesek, hanem az, ha továbbra sem vagyunk hajlandók tudomásul venni őket.

A legnagyobb esély viszont éppen abban rejlik, hogy végre kimondjuk, mi történt, és elkezdünk egy olyan társadalmat építeni, amely nemcsak a nyertesek történetét meséli el, hanem mindannyiunkét. Mert a rendszerváltás valódi mérlege nem az, hogy hányan jutottak fel, hanem az, hogy hányakat tudunk még felemelni.

(Nyitókép: 1989. Decemberi Romániai Forradalom Intézet Facebook oldala)