A magyarországi választások eredménye sok erdélyi magyar számára nem egyszerű politikai hír volt, hanem valódi trauma. Ezt komolyan kell venni. Gyökerei egészen a 2004. december 5-i, kettős állampolgárságról szóló népszavazásig nyúlnak vissza. Különösen az idősebb generáció emlékszik arra a fájdalmas tapasztalatra, amikor az anyaország többsége veszélyként tekintett a határon túli magyarokra.

Ezt a történelmi hibát igyekezett 2010 után, első intézkedései között orvosolni Orbán Viktor és a Fidesz. Ezért Erdélyben az Orbán Viktorhoz való viszony máig nem ugyanaz, mint Magyarországon.

Számunkra az elmúlt másfél évtized nemcsak politikai időszak volt, hanem egy meghatározó nemzetpolitikai korszak: állampolgárság, szimbolikus jóvátétel, intézményépítés, valamint egyházi, oktatási, kulturális és közösségi támogatások sora. Mindez kilépett a rövid távú politikai ciklusok logikájából, és egy olyan, nehezen visszafordítható közpolitikává vált, amely a Kárpát-medence magyar közösségeit egyre inkább egységes térben kezeli. Ez nemcsak politikai lojalitást, hanem erős érzelmi kötődést is kialakított.

Az erdélyi magyarok más tapasztalatok alapján alkottak véleményt, mint a magyarországi választók. Más volt a kormányzati teljesítmény érzékelése, és ebből fakadóan a megítélése is. Ez a különbség magyarázza, miért fogadta sok erdélyi magyar értetlenül a választási eredményeket. Nem a politikai érzék hiányáról van szó, hanem eltérő tapasztalati alapokról.

Ma azonban nem az a kérdés, kinek volt igaza a kampányban. A kérdés az, ki képviseli felelősen az erdélyi magyar érdekeket az új helyzetben. Itt világosan kell fogalmazni: az RMDSZ-nek nem egy adott párttal, hanem a mindenkori magyar kormánnyal kell intézményes kapcsolatot fenntartania. Ezt fogalmazta meg Kelemen Hunor is: a nemzetpolitika kereteit mindig a hivatalban lévő magyar kormány határozza meg, együttműködésben a külhoni legitim érdekképviseletekkel.

Ez nem árulás. Ez kötelesség.

Az RMDSZ felhatalmazását az erdélyi magyar közösségtől kapta, és elsősorban ennek a közösségnek tartozik felelősséggel. Árulás az lenne, ha sértettségből, párthűségből vagy múltbeli lojalitásból nem ülne le az új magyar kormánnyal, amely a következő évek nemzetpolitikai döntéseit hozza meg. Árulás az lenne, ha az erdélyi magyar iskolák, egyházak, kulturális intézmények és közösségi ügyek jövőjét pillanatnyi érzelmeknek rendelnénk alá.

Az erdélyi magyar közösség politikai sikerének egyik kulcsa mindig az volt, hogy a létfontosságú kérdésekben képes volt egységet mutatni. Kisebbségi közösségként nem engedhetjük meg magunknak a végletes megosztottság luxusát. A politikai cselekvés mércéje nem az ideológiai tisztaság, hanem a közösségi érdek: az identitás megőrzése, az intézmények fenntartása, valamint a demográfiai és gazdasági megerősödés feltételeinek biztosítása.

Ez azonban nem jelentheti a véleménykülönbségek elfojtását. Épp ellenkezőleg: a közösség hosszú távú ereje azon múlik, hogy képes teret adni a belső vitáknak. A pluralizmus nem gyengeség, hanem erőforrás – amíg nem vezet szétforgácsolódáshoz. A valódi kihívás az, hogy miként lehet egyszerre megőrizni az egységes politikai fellépést és fenntartani a nyílt, érveken alapuló párbeszédet.

Az RMDSZ politikáját mindig a pragmatizmus és a kapcsolatok építése jellemezte: nem ideológiai kizárólagosságban, hanem együttműködési lehetőségekben gondolkodott, és szövetségesei számára megbízható partner maradt.

A következő időszakban három dolgot érdemes világosan kimondani.

Először: az erdélyi magyar érdekképviselet nem omlik össze attól, hogy Magyarországon kormányváltás történt. Erdély mindig is olyan tér volt, ahol különböző politikai és kulturális logikák találkoztak. Ebben a közegben sajátos módon szervezte meg életét, és ma is egyszerre kell értenie Bukarest politikai racionalitását, a román többségi társadalom prioritásait, valamint Magyarország belső folyamatait.

Másodszor: nem kell szégyellni a hálát. Aki Erdélyben értékeli a Fidesz nemzetpolitikai teljesítményét, annak nincs miért bocsánatot kérnie. Ugyanakkor a hála nem jelenthet politikai vakságot. A múlt eredményeit nem kell megtagadni ahhoz, hogy az új kormánnyal korrekt kapcsolat alakuljon ki. A kettő nem zárja ki egymást. Lehet elismerni azt, ami történt, és közben tudomásul venni, hogy a magyarországi választók többsége más irányt választott. Lehet köszönetet mondani a múltért, és közben tárgyalni a jövőről. Ez nem köpönyegforgatás, hanem felelős közösségszolgálat.

Harmadszor: most higgadtságra van szükség, nem sértődöttségre. Az új kormányt nem előre kell megítélni, hanem a konkrét döntései alapján: megmarad-e a külhoni magyar intézmények támogatása, lesz-e érdemi párbeszéd az RMDSZ-szel, tiszteletben tartják-e az erdélyi magyar közösség döntéseit, és folytatódik-e a nemzet határokon átívelő összetartása.

Végső soron a választás legfontosabb erdélyi tanulsága talán az, hogy a politikai realitás elfogadása nélkül nincs hatékony érdekképviselet. A múlt eredményei fontosak, de önmagukban nem elegendők. A jövő azon múlik, képesek vagyunk-e egyszerre hűek maradni közösségi céljainkhoz, és közben rugalmasan alkalmazkodni egy folyamatosan változó politikai térhez – Budapesten és Bukarestben egyaránt.

Ez a felelős út. Nem feltétlen látványos, és nem mindig könnyű, de hosszú távon ez szolgálja az erdélyi magyar közösség érdekeit.