„Nem szabad elfeledkeznem Poncius Pilátusról sem, aki azt mondta, hogy a békében nincs igazság, és az igazságban nincs béke. Ezért nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Háborút viselek mindazok ellen, akik miatt a kelleténél kevesebbek vagyunk, kevésbé  nagylelkűek. Nem akarom, hogy az ördög meggyőzzön: megszámlálhatatlan sóvár vágyunk nagyszerű verem, és ő a szabadság szelleme.”

Jézus szavai ezek az emberiség egyik legszebb könyvében, Norman Mailer evangéliumában. A XX. századi apokrif az élő Jézus, a Fiú  evangéliuma. Kétezer évvel születése után, a kétezer keresztény esztendő távlatából és tapasztalatában mondja el újra a Világot megváltoztató, végül megváltó történetet.

Mailer könyve merész, töprengő, költői, tragikus, szenvedélyes és csöppet sem magabiztos, egyszóval bámulatos, olyannyira, hogy  olvasójának időnként az az érzése támad, hogy az amerikai irodalom fenegyereke 75 évesen rátalált a maga damaszkuszi útjára, s evangéliumát isteni sugallatra írt. Úgy vetette papírra, ahogyan azt H. G. Wells a századelőn felvetette a Civilizáció megmentése című próféciájában. Úgy, hogy azoknak szóljon, akiknek az iskolában és családjukban megalkotott világképe hiányos és tartalom nélküli, nincsen irányító hatása képzeletükre és nem helyez imperatívumot életük fölé. Nekünk.

A Fiú evangéliumának csodálatosan új üzenete van – mint ahogy az az evangéliumhoz illik: Jézus él – „én továbbra is Isten jobbján foglalok helyet, nagyobb bölcsességre törekszem, mint amiben részem volt, és a szeretetem sokakra kiterjesztem” –, Isteni személy, de az új szövetség főszereplőjeként kereszthalála után is őrzi az ember fiának élményeit és tudatát: „háborút viselek mindazok ellen, akik miatt a kelleténél kevesebbek vagyunk.”

A kereszténység a Jézussal kötött szövetség.

„Azok közül, akik ma keresztényeknek nevezik magukat, sokan szintúgy gazdagok és jámborak, és attól félek, nem jobbak a farizeusoknál. Képmutatásukban néha csakugyan túltesznek azokon, akik valamikor engem elítéltek” – írja Mailer. Ők lépten-nyomon a Krisztusra esküsznek, mert szükségük van nagyravágyásukban a hitre, de csupán azért, hogy Nietschével  szóljanak: Isten megbocsát, ez a mestersége. Szükségük van arra a meggyőződésre, hogy a kiskanállal mért szeretetük az az út, amely  a kegyes véghez vezet. És a Messiást mindenki szereti.

A próbakő azonban Jézus, az ember fia. Mert az ember fiát nem szereti mindenki.

A világ kisebbségeiként élő keresztények megérzik Jézus legfontosabb tanítását: Isten ember iránti szeretete a jutalom, amely életünket tartalmassá, értelmessé teszi. A szeretet nem szólam, nem kánon, hanem életérzés, amely örökös háborúskodással jár az ellen és azok ellen, amik és akik miatt kevesebbek vagyunk, mint lehetnénk. A szeretet az út. A szeretet a Cél az út végén.

Mi, erdélyi magyarok kettős – vallási és nemzeti – kisebbségben élünk a Földön. Ha lesz elegendő hitünk, ez a helyzet akár boldogulásunkat is eredményezheti. Feltéve, ha lesz egység a szükséges dolgokban, szabadság a kétségesekben, és szeretet mindenben.

Áldott húsvétot, kedves Olvasó!