Mit jelent a húsvét a ma emberének és hogyan illene megélnünk a keresztény világ egyik legnagyobb ünnepét? Ezekről a kérdésekről is beszélgettünk Rácz Norberttel, a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség lelkészével. A lelkipásztor kiemelte: húsvét, a feltámadás sokkal több annál, hogy a konyha–üzlet–takarítás Bermuda-háromszögében elvesszünk ilyenkor: a lelki feltöltődésről, a válaszútról szól.

– A mindennapi rohanás közepette hogyan készülhetünk fel a keresztény világ egyik legnagyobb ünnepére, a húsvétra?

– Valóban nagy a hajsza. Ez a korszak egyfelől minden másodpercet meg akar számlálni, másfelől olyan tempót diktál, amiről – azt hiszem, mindnyájan tapasztaljuk – nehezen elviselhető. Sőt, ha már itt tartunk, talán azt is meg kellene jegyezni, hogy egyre sürgetőbb lenne fékezni egy kicsit. Adott körülmények között az ünnepek értéke és jelentősége még inkább megnő. Az ünnep természete szerint az időnek egy másfajta mérésmódját követeli az embertől. A görögök különbséget is tettek a két időfogalom között. A hétköznapi, múló, pergő idő és az ünnep önmagába forduló, beteljesülő ideje között. Az ünnep az alkalmas időben történik. Az hétköznapiság sebessége lassul, az élet ritmust, követhető, bennünk rezonáló ütemességet ölt.

Minden ünnepnek van valamilyen „előszobája”, rákészülési lehetőség, amikor az ember önmagát felkészítheti az alkalmas idő befogadására, a ritmusváltásra. Húsvét esetében ez igen gazdag. Ott van egyfelől a nagyböjt, ami negyven napon keresztül arra ösztönzi az embert, hogy önmagával vessen számot. Ez egy nagy önelemzés, megtisztulási folyamat. Másfelől ott van a nagyhét, ami számomra olyan, mint egy dráma. Virágvasárnap felütésével indul, átvezet a nagypénteki tragédián, és eljut húsvétvasárnap dicsőségéhez. Ezt végigjárni gondolatban mindenképp felkészít az ünnepre.

Jó lenne a konyha–üzlet–takarítás Bermuda-háromszögéből valahogy kievickélni, s nemcsak az asztalra valókat, hanem az életre szóló, azt érintő dolgokat is előkészíteni… Ez pedig még most sem, így, az ünnep közvetlenségében sem lehetetlen.

– Mi, 21. századi emberek miként érthetjük meg ennek a nagypénteki áldozatnak a lényegét?

– Nagypéntek a már említett nagy dráma szerves része. Az idei felkészülésem rendjén arra figyeltem fel, hogy a virágvasárnapi bevonulás után a szereplők választás elé kerülnek. Vagy Jézus, vagy a világ. Vagy a császár dénárja, vagy az Isten, vagy a farizeusok látszatvallása, vagy a kisemberek őszinte hite. Vagy-vagy? – ezt kérdezi a dráma. Kicsit olyan, mint a Mátrix című filmben, amikor Morpheus az éppen felébredő Neonak felkínálja a kék és a vörös pasztillát: ha az elsőt választja, visszaalszik a látszatvilág káprázatába, de ha a másodikat, akkor éber lesz. A látszatvilág édes, megnyugtató, bár szörnyű hátteret rejt. A másik nehéz, szegény és veszélyes, de az ember önmaga dolgainak, tetteinek az ura, éber.

Valami ilyesmit érzek a húsvéti időszakban is. A farizeusok, főpapok, Pilátus és Júdás világa a kék pasztilla országa. A társadalom, a maga ármányaival, játszmáival, politikai csatározásaival, kompromisszumaival, kisebb-nagyobb gazemberségeivel. Ugyanolyan volt akkor is, mint most. Ebbe vissza lehet szenderedni, amint Júdás teszi. Neki is felkínáltatik a két lehetőség, de ő a kéket választja: elárulás, pénz, biztonság, tájba simulás. A másik út a jézusi. Nehéz, térképe nincs megrajzolva, s belőle pont az hiányzik, ami a látszatlétet élhetővé teszi: a kompromisszum.   

Ha a nagyhét a választásról szól, akkor nagypéntek a két létmód összecsapása. A jézusi pirula botrány volt akkor is, ma is az. Ma is megfeszítenék, talán egy nagy közösségi médiás, trollkodós, kiröhögős keresztre, de megfeszítenék. Nagypénteken úgy tűnik, hogy ez a létforma győz. Jézus meghal, a történetnek vége, függöny le, lehet indulni a ruhatár felé. E nap lényege az, hogy a business as usual létforma legyőzhetetlen, nincs remény. Nagypéntek szomorú, keserű, nagyszombat csendes, gyászos, olyan, mintha nem is lenne Isten.

– Egyáltalán, a ma emberének akkor mit is jelent a húsvét?

– Húsvét a Nagy Fordulat. Röviden arról szól, hogy a zsarnokság és gonoszság, egyszóval a halál nem tudja legyőzni az életet. Keresztény szóhasználatban Krisztus megváltja a világot. Függetlenül attól, hogy valaki hisz a testi feltámadásban vagy sem, a lényeg változatlan, a sír üres. „Miért keresitek a holtak között az élőt?” – kérdezi a fehér ruhába öltözött alak az asszonyoktól. Az élet, Isten országa erősebb a halálnál. No, de ezt kicsit ki kell bontani!

Ott vannak ezek a tanítványok, Péter, a halász és a többiek. Egyszerű emberek, egyszerű életekkel, mint mi. Dolgoznak napestig, családot alapítanak, eljárogatnak a templomba, eleget tesznek az elvárásoknak, mint mi. Belép az életükbe Jézus, aki azt mondja nekik, hogy mindaz mögött, amit életnek neveznek, van egy másik valóság, egy igazabb világ, amelyben az Isten törvénye az alkotmány, s amiben az ember ember – nem halász, vámszedő, prostituált, szegény, gazdag, római, zsidó, görög, magyar, román, hanem ember. Ebben a világban is esznek és isznak, születnek és meghalnak, de mindezt azzal a tudattal teszik, hogy van mellettük egy szerető szülő, aki óvja és vigyázza létüket, s ezáltal az életüknek értelme van. Nem puszta átrohanás néhány évtizeden keresztül a semmiből, a semmibe, hanem értelemkereső és találó élet, ami nyitott az örökkévalóság irányába. S ez az örökkévalóság, ami a mostba koncentrált szeretetből áll, erősebb a halálnál is, megölhetetlen. A sír üres…  

– A fősodrú médiában egyre kevesebb szó esik a húsvét valódi üzenetéről. Az egyházaknak, jelesül az unitárius egyháznak hogyan sikerülhet megszólítani a közösséget?

– A fősodrú média arról ír, ami olvasót, hallgatót hoz neki. Ha az ünnepeink kiüresednek, a média sem foglalkozik azoknak a tartalmával. Ismétlem, a keresztény, jézusi út régen is, ma is botrány. Persze, az egyház is ludas a dologban. Bezárkóztunk egy régies nyelvezetbe, amit a beavatottakon kívül kevesen értenek már, kompromisszumot kötöttünk sokszor, s igen gyakran pont belőlünk hiányzik mindaz, amit az evangélium hirdet.  De kár lenne a földi intézményt, az egyházat összetéveszteni annak valódi, szellemi formájával, a gyülekezettel. Az intézmény mélyén ott a gyülekezet, amelyik Isten országának megéléséről szól.

Az unitárius egyház is arra törekszik, hogy visszaássa magát igazi önmagához. Megkeresse, újra és újra felfedezze Isten jelenlétét a világban. S tesszük ezt azzal, hogy új nyelven mondjuk el a régi igazságot. A konfirmandusainknak szoktunk beszélni Józsefről, az ácsról. Kérdem tőlük, mit csinál az ács. Síri csend, nem tudják… Nem az ő hibájuk. Ilyen körülmények között hiába is próbálkoznánk a jézusi példázatokat elmondani úgy, ahogy azok vannak. Valami kriptikus történetnek tűnnének, szent beszédnek, ami a templomban talán még jól is szól, de a küszöbön túl már nincs közünk hozzá. Azok a példázatok akkor az életről szóltak. Ma úgy kell elmondani őket, hogy lényegük ne csorbuljon, de ez a generáció értse meg őket.

– Mi lesz húsvét után? Milyen lelkülettel folytassuk életünket?

– A legjobb az lenne, ha belemennénk a nagyheti játékba. Ha a drámának szereplőivé válnánk. Hozsánnáznánk virágvasárnapon, zokognánk nagypénteken, csendben gyászolnánk nagyszombaton, majd húsvétkor – hitünkben megerősödve – mondanánk: „Láttam az Urat!” Majd hétfőn elmennénk locsolni, keddtől arrafelé munkába. De tennénk ezt egy megváltozott lelkülettel. Azzal a tudattal, hogy minket tenyerén hordoz az Isten. S történjék velünk jó vagy rossz, simogatna az a tenyér, vagy néha összekulcsolódna körülöttünk, akkor is ott vagyunk az Ő kezében, s így biztonságban vagyunk.