A Közel-Keleten, vagy ahogyan a német sajtó bizonyos orgánumai nevezik: a Sötétség Völgyében, Irakban 2004-ben indult el egy olyan folyamat, melyről alig tud a világ. Szisztematikusan hallgatnak róla a nagy világlapok, hozzánk is legfeljebb a jobboldali (de – a kérdésben ugyanolyan néma – ellenzék által szélsőjobboldalinak bélyegzett) magyarországi sajtóból szerezhetünk tudomást.

Az Iszlám Állam bűntetteiről még olvashattunk tudósításokat, a tévében is láthattunk néhány elborzasztó képsort. De ennyi. Pedig Irak és Afganisztán 2003-as amerikai lerohanása óta a térség minden államában, melyekben az amerikai jelenlét nyomán „forradalmak” robbantak ki, melyek megdöntötték a korábban regnáló nyugatellenes rendszereket, nem valamiféle plurális demokrácia jött létre. A politikai vákuumba sorra radikális muszlim terrorcsoportok, úgynevezett milíciák nyomultak be. Ezek ritkán vehették fel a harcot az amerikai „felszabadítókkal”. Ahhoz, hogy hatalmukat fenntartsák, és megszilárdítsák, föltétlenül ellenségképre, megbüntetendő, és – főként megbüntethető – bűnbakra volt szükségük. És ezt a szerepet a leghatásosabban és legkényelmesebben a hódítókkal azonos vallású és mindenféle önvédelemre képtelen keresztény kisebbségi csoportok tölthették be.

Egyiptomtól Indiáig (ahol a hinduista szélsőségesek lázadoznak az „idegen vallás” országukban való jelenléte ellen, az utóbbi években megalázzák, diszkriminálják, elüldözik, sőt tömegesen gyilkolják a keresztényeket. A Welt am Sonntag a múlt héten négy vaskos újságoldalon (Der Terror im Nahen Osten und Südafrika, azaz Terror Közel-Keleten és Dél-Afrikában címen) mutatja be a helyzetet.

Afganisztánban és Szomáliában a tálibok és az al-Shabak terrormilicistái folytatnak „szent háborút” a fegyvertelen keresztények ellen. Irakban, Szíriában és Egyiptomban sem kedvezőbb a helyzet. Annak ellenére sem, hogy a keresztény vallás itt nem csak őshonos, de itt találhatók a gyökerei is. Jézus például szintén a később a Közel-Kelet és a Mediterránium lingua francajának számító arámi nyelvet beszélte, mely az Újszövetség korának, és így Jézusnak, illetve apostolainak is az anyanyelve volt. Ez a dialektus ma is él, és az internet révén új arámiként egyre nagyobb népszerűségre tesz szert.

Irak eredeti 1,4 millió lakosából ma már csak egy töredék (250 ezer) él hazájában. A 2003-as amerikai invázió után futótűzként terjedt az erőszak, országszerte égtek a keresztény templomok és kolostorok. Az önérzetükben sértett muszlimok a keresztényeken álltak bosszút. Tehették, senki nem sietett a védelmükre. Az erőszak azóta enyhült, de a maradék keresztények már csak politikai okokból is inkább a kivándorlást választják.

Szíria is kolostorokkal és templomokkal van tele. Szíriában számos – tisztán keresztény – település is található (az itteniek még Jézus nyelvén is beszélnek). 2015-ben bejárta a világot egy videó. Az Iszlám Állam terroristái a tengerparton 21 kopt keresztényt mészároltak le. (A koptok a kereszténység egyik legősibb ágához tartoznak, akik megőrizték az európai keresztényektől való függetlenségüket, de hitük mellett szilárdan kitartottak.)

S az atrocitások azóta sem értek véget. Újabban az ország déli részén a törökök által elfoglalt Ildib tartományban a törökök nem csak a kurdokat üldözik el lakhelyükről, hanem a keresztényeket is. Egy, az al-Qaidához közeli terrormilícia kobozza el a földönfutóvá tett egykor jómódú keresztények vagyonát.

Egyiptomban is több mint 10 milliós, tehát egy közepes országnyi (túlnyomóan kopt) keresztény él. Ez a legnagyobb keresztény közösség a térségben, de az „arab tavasz” kezdete óta ez is vészesen apad. Az úgynevezett egyiptomi forradalommal a Muszlim Testvériség nevezetű radikális mozgalom is megerősödött. Főként azóta, mióta Muhammed Morsit, a muszlimbarátok elnökét külföldi segítséggel elűzték a hatalomból. Hívei a keresztényeken bosszulták meg az őket ért sérelmet. Hívekkel tele templomokat robbantottak, s 2011 óta 100 ezer keresztényt kényszerítettek az ország elhagyására. Abdel Fatak al-Isis tábornok hatalomra jutása óta a helyzet némileg javult, ő letartóztatta a radikális mozgalom fő vezetőit, de az üldöztetés és a robbantások nem szűntek meg.

Líbiában is ősrégi keresztény közösség él. Az alatt a 42 év alatt, amíg a Nyugat által diktátornak bélyegzett Muammar al-Ghadafi uralkodott az országban, a keresztények védelmet élveztek. Nyugati segítséggel való megbuktatása óta (10 éve), mióta az ország nagyobbik részén muszlim milíciák gyakorolják a hatalmat, a keresztények kénytelenek titkolni vallásukat is. Az önkény és az erőszak mindennapos. A legveszélyeztetettebbek kénytelenek sorra kivándorolni.

A keresztények számára legveszélyesebb ország mégis Libéria. Az itteni Fulani és Boko Haram elnevezésű terrormilíciák 2012 óta 27 000 keresztényt mészároltak le. Ami meghaladja az Iszlám Állam áldozatainak számát is. A keresztény kislányokat vallásuk elhagyása végett kényszerházasságokra kényszerítik. A terrornak anyagi okai is vannak, hiszen a keresztények nagy kiterjedésű legelőkkel és szántóföldekkel rendelkeznek. Az épp hatalmat gyakorló muszlim fegyveres csoportok még a keresztény „önkormányzatok” élére is muszlimokat neveznek ki.

S a terror ma is tart, az Open Doors keresztény segélyszervezet értesülései szerint csak 2019 októbere és 2020 szeptembere közt is 5000 keresztény esett terror áldozatává.

De ami még kevésbé ismert, hogy India 1,3 milliárd lakosából 66 millió (azaz csaknem négy romániányi népesség!) keresztény. Mindannyian a társadalom legalsó, legszegényebb és legelesettebb kasztjába tartoznak. Narendra Modi hatalomra jutása óta Indiában is erősödött a radikális hinduizmus. A keresztény vallás immár idegen (külföldi) vallásnak számít, melytől Indiát meg kell tisztítani. Itt főként a nők és a gyerekek elleni nyomás a főszereplő. Számos kislányt erőszakoltak meg, s több mint 30 ezer embert kényszerítettek arra, hogy áttérjenek a hindu hitre. Főleg a szolgáltatások, a segélyek megvonása, a munkalehetőségek elzárása a zsarolás legfőbb eszköze. S ami a helyzetet még tragikusabbá teszi, hogy India immár Kínával vetélkedő világhatalom. Tehát valóban azt tehet, amit éppen akar… Mellesleg Kína sem a keresztények paradicsoma.

A kommunista Észak-Koreában szinte már magától értetődő a keresztények, azaz a „másként-hívők” elleni irgalmatlan terror. (Lásd a marxi másként gondolkodás paradigmáját!)

Az Open Doors statisztikái szerint a világ 60 államában dívik a keresztényellenesség. Ennek ellenére minderről alig esik szó. Sem az okokról, sem a helyzet rendezésének lehetséges módjairól. Julien Reizenstein joggal teszi fel a kérdést: Miért? (Die Welt am Sonntag-beli cikkének címe Die Folgen des Schweigens, azaz A hallgatás következményei).

A kérdés főként az Egyesült Államokra vonatkoztatva érvényes. Hiszen a keresztényellenes hullám kiváltásában neki volt meghatározó szerepe. A muszlim szélsőségesek, akik úgy érezték, hogy az amerikai fegyverekkel közvetlenül nem szállhatnak szembe, a védtelen és fegyvertelen keresztények ellen fordultak. És tehették, hiszen senki nem tiltakozott. Annak ellenére, hogy az első „emberjogi charta” nem Franciaországban, még csak nem is Amerikában, hanem a Közel-Keleten született. A Bibliában is emlegetett Kyros perzsa király, aki a Közel-Kelet nagy részét meghódította, híres rendeletében birodalma összes polgárának vallásszabadságot garantált. (Ennek a mai nyilvánosságban még annyi jelentősége sincs, mint a vallásszabadság erdélyi kinyilatkoztatásának…)

Miért nem tette meg ezt az az Egyesült Államok Obama alatt sem? Annak ellenére sem, hogy a világ rendőrének – Biden győzelmével ismét visszaszerzett – szerepében komoly befolyással lehetett volna és lehetne is a folyamatokra.

A valódi demokraták az emberi jogok tekintetében nem alkalmazhatnak kettős mércét – állítja Reizenstein. Márpedig – amint azt a fentiek is tanúsítják – e pillanatban éppen ez történik. Miért?

Hiszen eleve várható volt, hogy instabil helyzetekben az agresszió a hatalompolitikai alappal nem rendelkező kisebbségek ellen fordul. Ők válnak áldozatokká. Bizonyos esetekben – kurdok, rohingyák, ujgurok – a kérdés a nemzetközi nyilvánosság figyelmének középpontjába került. Diplomáciai lépések is történnek.

A keresztények esetében mindkettő elmarad. Hiszen a szórványos keresztény csoportok politikailag nem tényezők, senki nem használhatja őket politikai érekeinek érvényesítésére… Az ő emberi jogaik a Nyugat számára politikailag úgymond terméketlenek…

A szerző a magyarázatot inkább abban látja, hogy mivel a jobboldal a muszlimokat megkülönböztetés nélkül veszélyforrásnak tekinti, a baloldal nem hajlamos a muszlimok által a keresztények ellen elkövetett atrocitásokat figyelembe venni. A következmény: azoknak, akik nem szeretnék, hogy az egyik vagy másik táborba tartozóknak tekintsék őket, inkább hallgatnak.

Sajnos azok, akik ideológiai állásponttól függetlenül, amikor keresztényeket vagy más vallásúakat gyilkolnak, megaláznak kiközösítenek – nem képesek az emberi jogok egyetemességét mint a demokrácia alapját a maga mélységében megérteni, aligha tekinthetők demokratáknak.

Itt lényegében ugyanarról a farkasvakságról van szó – tágabb értelemben és érvénnyel –, mint a nyelvi-kulturális kisebbségek jogainak védelme esetén. Az EU-bürokrácia a kettős mérce hova-tovább következetes alkalmazásával önnön antidemokratikus beállítottságáról állít ki félelmetes bizonyítványt…

Sapienti sat.

U. i.: Mindezt nem egy vallásos rajongó írja, hanem egy tárgyilagos értelmiségi, akinek ősei vallása korántsem közömbös. Aki – akárcsak Ady Endre – hisz hitetlenül Istenben. S – akárcsak Sütő András Szervét Mihálya – a gondolkodás szentségében is.