Szigorúan a nyelv felől tekintve a helyzetet, két folyamat zajlott, zajlik évtizedek óta. Az irodalom közelített a beszélt nyelvhez. Már nem az akadémikus, nyelvi normát közvetítő, emelt szintű, normatív jellegű nyelvhasználat a jellemző, hanem az élő beszéd csapongását és szóhasználatát idéző, érzelmekkel és áthallásokkal operáló szabadosság, amely a trágár és nyomdafestéket alig tűrő kifejezéseket, fordulatokat is beemelte a kánonba. Mivel irodalmat egyre kevesebben olvasnak, azt hihetnénk, hogy ez egy szűk értelmiségi kör belügye, ahol azok arcoskodnak, akik írnak vagy olvasnak irodalmat. De ennél szélesebb a kör, mert az újságok nyelvébe is leszivárgott az új nyelvi divat, s mindazok, akik tájékozódnak a véleménycikkek, publicisztikák olvasásával, szintén találkoznak ezzel a nyelvi folyamattal.

A másik, a nyelvet nagyban befolyásoló terep: a közélet, a politika, a nyilvánosság hivatalos és félhivatalos kommunikációs csatornái. Itt pedig egy az előzőhöz képest fordított irányú folyamat alakul, nevezhetnénk akár modernizációs fordulatnak is. Régi megfigyelés, hogy a nyelv rengeteg előítélet, sértés, bántó minősítés hordozója úgy, hogy bele sem gondolunk, miközben használjuk a megbélyegző szavakat. Ezeket jobb lenne elkerülni, hogy szándéktalanul se bántsunk meg olyanokat, akiket amúgy sem akarnánk. Politikailag korrekt (PC – píszí) szóhasználat az újabbkori elnevezése, régebben egyszerűen tapintatnak nevezték, és a jólneveltség része volt. Mindenképpen tanulással elsajátítható társadalmi együttműködést megkönnyítő dologról van szó.

Könnyen belátható, hogy a zsidózás, niggerezés, cigányozás, buzizás, bozgorozás, szőröstalpúzás (és sorolhatnánk hosszasan) nem vezet sehová, illetve ahová vezet, a történelmi tapasztalatok szerint, ott nem terem béke. A józan, kulturált ember érti, hogy semmi értelme bántani, megbélyegezni a kisebbséget, a másságot, még akkor sem, ha erősen uszítanak erre jólfizetett hangoskodók. Már maga a szóválasztás egy híradásban árulkodik a közlő szándékáról. Nem kell messzire visszatekintenünk a közelmúltba, hogy megértsük, micsoda lélektani különbség van a „menekült” és a „migráns” szóalakok között. Ha már a nyelv oldaláról közelítjük a kérdést.

Most elég sokan és elég magas helyekről hirdetik, hogy véget ért a polkorrekt korszak, nem fogunk tovább finomkodni, kimondjuk és nevén nevezzük a dolgokat, és ezáltal sokkal hatékonyabban és gyorsabban fogjuk megoldani a problémákat.

Közlöm, ettől nem lesz hatékonyabb semmi. Ha lemondunk a jó modorról és a tapintatról, akkor úgy járunk, mint az egyszeri külügyminiszter, aki jó nagyokat üzenget a világ vezető hatalmainak a maga kis országából.

Valamint, aki számára nem egyértelmű, leszögezem, egy jól nevelt, polkorrekt fogalmakat használó, tapintatos ember sokkal elviselhetőbb, mint aki nem rendelkezik ezekkel az erényekkel.

Ismétlés: ezek a dolgok tanulhatók.