Újabban mind többen hányják szememre úgynevezett antikapitalizmusomat. Pedig ilyesmiről szó sincsen. Ha valami után vannak nosztalgiáim, hát az éppen az újkor elejének polgári világa. Thomas Mann Buddenbrook-háza ma is kedvenc olvasmányom. Az emberiség egyik legszebb korszakának érzékelem azt a kort, melyben az úgynevezett feltörekvő polgárság azzal szerzett tekintélyt magának, hogy kemény és tisztességes munkával szolgálta a közösséget, melynek tagja volt.

Ennek a világnak alapkategóriája a középkorból átvett becsület, az egyén és a közösség, a család, vagy Mann regényének címével a ház becsülete. A Buddenbrookok első nemzedéke még valóban kemény munkával, példamutató tisztességgel tesz szert arra a vagyonra, mely a ház tekintélyét megalapozza. A vagyon ugyanis ekkor még a munka és a tisztesség közvetlen kifejeződése. Benne a munkásember emberszámba vétele is. A ház utolsó feje azonban már nem találja helyét a radikálisan átalakult világban. A polgári értékek széthullnak, a közösség szolgálatának helyébe az egyéni önzés, a gyönyörhajszolás és a minden áron való pénzszerzés szenvedélye lép. A polgár egyszerűen feladja, jó esetben az művészetbe, a szellemi gyönyörök világába menekül. Átengedi a terepet a gátlástalan „ésszerűségnek”.

A közösség szolgálatára felesküdött és a demokrácia eszményéhez szilárdan ragaszkodó korai polgárság életének lenyűgöző világa tárulkozik fel, Goethe Költészet és valóság című önéletrajzi regényében is. Igaz, már nála is erősen nosztalgikus hangsúlyokkal.

A korai polgár világa még az ókor és a középkor legszentebb értékeinek jegyében áll. Ezeket az értékeket a világtörténelem két legjelentősebb (Gabriel Liiceanu, a jeles román filozófus megfogalmazásában) reformátora – egyrészt Szókratész, másrészt Jézus – alapozza meg. Mindketten egész életükkel példázzák és önként vállalt halálukkal szentesítik erkölcsi elveik érvényességét.

A korai polgári világot még a tisztesség éthosza hatja át. Ekkor, amint azt a tisztesség szó is jelzi, az a tény, hogy valaki tisztségeket tölthetett be, már önmagában is a becsület, a feddhetetlenség, a mások érdekeinek szolgálata iránti elkötelezettség nyilvános elismerése volt.

Hogy mikor bicsaklott meg ez a szó legnemesebb értelmében vett rend? Valószínűleg akkor, amikor a polgárság átveszi a hatalmat, és a polgári réteg salakja lerázza magáról a „sötét középkor” nyűgnek érzékelt erkölcsi gátlásait. Ettől kezdve ugyanis nem minden polgárnak kell megfelelnie az arisztokrácia nagy része által is elárult, de a korai polgárság által – az emancipáció perspektívájában – még méltóságteljes komolysággal kultivált erkölcsi normarendszernek.

Azaz a kultúra igényeinek. Az emberek többé nem értelmes, a szűkebb és a tágabb közösség szolgálatára alapozott életet próbálnak maguk köré építeni. Minden életcél kizárólag a vagyonra, a pénzre korlátozódik. Pedig a már említett Liiceanu legújabb könyvének, a Nebunia de a gandi cu mintea ta (A saját fejeddel való gondolkodás esztelensége) címűnek tanúsága szerint: „Mindannyiunkban jelen kell lennie egy láthatatlan görcsnek, az akarat szenvedélyes összpontosításának, mely egy méltóságteljes életterv megvalósítására irányul. És ha ez a törekvés mindannyiunkban meglenne, új emberfaj jöhetne létre, mint ahogyan a lovak új fajtája is létrejöhetett.”

Az elmúlt egy-másfél évszázadban sajnos nem ez történt. A nagy reformátorok, Szókratész, Jézus Krisztus és mások példája fokozatosan elhomályosult. Az emberek, teljesen függetlenül attól, hogy tudatában voltak ennek vagy sem, már nem erkölcsi értékekért, hanem pusztán anyagi érdekekért áldozták fel egyetlen életüket. Persze az erkölcsi elvekre való hivatkozás továbbra sem maradt el, utólag azonban mindig kiderült, hogy valakik félrevezettek bennünket. Manipuláltak, saját piszkos céljaik érdekében hajszoltak halálba.

A nagy reformátorok helyét apró kis manipulátorok intézményesen megszervezett csapatai vették át. Ma már az ő élettervük az, melynek jegyében az új emberfaj kialakul. Egyre inkább a társadalmi normává emelt személyes önzés, a gátlástalanság, a gyűlölködés azok az „értékek”, melyek világunkat átalakították és alakítják. Pedig, állítja Liiceanu: „Az emberiség reformátora olyan emberpéldány, aki fogyatékosságaink tudatából kiindulva, hiányérzettől hajtva, úgy érzi, hogy – valamely isteni hatalomtól – felhatalmazása van arra, hogy az emberi történelem színpadára lépve erőszakmentes, egész életével képviselt és szemléltetett modellt kínáljon fel az emberfaj nemesítésére.”

Ma egyetlen reformátorunk van, a szokás szerint emberi arcokkal díszített, de merőben embertelen, mert semmi emberi szempontot nem ismerő papírrongy, a Pénz. „Ő” a későmodern és posztmodern kor ellenállhatatlan prófétája. És persze neki is van „felhatalmazása”. Igaz, ez a felhatalmazás inkább az Umberto Eco-i „új középkor” rablóváraiban megbújó emberi hatalmasságoktól, semmint isteni hatalmaktól származik. De ez a legkisebb mértékben sem akadályozza „Ő”-t abban, hogy lassan, de megfékezhetetlenül nemtelenítsen bennünket.

A Földet felzabáló kisebbség – és nyomában a kevéssel is beérő, de szintén halhatatlan étvágyú többség – mind perverzebb gyönyörűségére.

Fotó: msecnd.net